M. Laurens : Kaparj, kutya!

Nyomtatás

Kaparj kutya, hogy megélj,

alázkodj meg a csontodért.

Nyald a talpát, ki neked lökte,

s lábával beletiporta a földbe.

Hunyászkodj meg, te gyáva féreg,

mert nálad azok is többet érnek.

Vén vagy te már az élethez is,

takarodj hát, s ne itt nyüszíts.

Könyörögj másutt egy új seggért,

mert abba rúg majd, kit felneveltél.

Lettél megalázott kivénhedt eb,

kinél a féreg is csak gerincesebb.

Új gazdák osztják most a koncot,

nem tűrik a kivénhedt koloncot.

Az ő vigyoruk felér zsebtől fülig,

még a spanyolviaszt is maguk szülik.

– Tiszteld Apád és jó szülő Anyád! – 

Pofán vágják az intés minden szavát.

A tíz parancsolatot semmibe véve,

a becsületszót kiköpve s  lenézve

tagadják elődeik kőbe vésett szavát,

sarkaiból forgatva ki a hitnek tanát.

Mert büszkék arra, hogy a fejük üres.

Minek a tudás, hisz kutyájuk is rühes.

Kaparj kutya, csóváld a farkad,

eljött a jövőd, ahogy nem akartad.

Rágd a hústalan kiszáradt csontot,

örülj, hogy az új gazda fel nem koncolt.

Nem kell neked se ház se otthon,

ha nincs semmid, nincs aki kifosszon.

Hogy ugatni szeretnél néhanap?

Minek? Hisz szádban fog sincs, mi harap.

Kaparj kutya, ásd el a büszke múltat.

Kaparj csak, kaparj…

Míg újra seggbe nem rúgnak!