Súlyos kezeiddel
támaszkodtál ma rám…
Szemeim lehunyva,
sírásra állva szám.
Vajon minden elvész,
mit az ember épít?
Ezer fal föld alatt,
zöld takaró szépít…
Mindent, mi körbevesz,
majd úgy kell kiásni?
Ecsettel saras port,
csontunkról leverni?
Múzeumba fekszünk,
lelet lesz a tetem…
Nem számít már az sem,
mennyit miért tettem.
Könnyünket száraz föld,
beszívta oly sokat…
Napfény égbe vonta,
áztunk esők alatt.
Név, mit ősünk adott
nem jellemez tovább…
Nyomot többé nem hagy
hóban, sárban a láb.
Kérlek, mondd meg végleg:
meddig támasszalak?
Várjuk meg itt együtt,
míg ránk dőlnek falak?
Legutóbbi módosítás: 2013.04.19. @ 11:04 :: Furuglyás René
