„Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő, Mardár lakik abban Madár lakik tizenkettő Cukrot adnék annak a madárnak, dalolja ki nevét a babámnak, csárdás kisangyalom, érted fáj a szívem nagyon.”
– Kedves Mutyi, ne legyeskedjen maga körülöttem, főként, mert legjobban egy bögölyre hasonlít. Lesz szíves addig nem csárdás kisangyalomnak nevezni, amíg mind a tizenkét madárral ki nem énekelteti nevét a babájának! Ha jól emlékszem, így nevez. Ne felejtse el, Tutyiék fia, kedves Mutyi, egyszeri ajánlat, amennyiben egy ilyen semmiséget képtelen – magát idézve – parázsló érzelmeinek bizonyítékául összehozni, a Tutyinéság közelébe sem kerülök. Megértett, kedves Mutyi?
– Természetesen angyalom!
– Az angyalomat is felejtse el, amint ezt az életben egyszer adódó lehetőséget kihasználja, máris dobálózhat, sőt zsonglőrködhet mézédes szavaival.
Mutyi hazament, és ott Marosszék közvetlen közelében, a koncentrikusan kerek erdőtől alig fuvallatnyira, valami nagyon furcsába kezdett, amelynek – reményei szerint – jövendőbeli Tutyiné összeszámolta minden madarát. A végösszeg tizenkettő, egy tucat lett!
A szomszédok nem tudták, miért cseréli le ez a Mutyi lovait ökrökre, és szerez, gyenge fatengelyes szekere helyett egy komoly high tech társzekeret. Figyelték, amint naponta gebedésig hajtja a két széles szarvút, és reggeltől estig, zsákokkal púposra megrakodott szekerekkel hord valamit.
Így ment ez egy bő hónapon át, aztán még furábban – minden helyi szokást áthengerelve – elkezdett reggeltől estig rohangálni az erdőbe. Abba a koncentrikusba, melynek kellős közepén egy, a peremmel párhuzamos, szabályos kör alakú picinyke tisztás lebzselte füves létét. Nem értették, vajon miért nem egyenesen odahordta sejtelmes rakományát, de a másfél méter széles vállú – egybenyak, egybefej, falu szépének számító köpcös, fatörzs átmérőjű izmokkal megáldott kezű – Mutyit, hiába volt családi neve Tutyi, még senki nem merte letutyimutyizni.
Hónapokon át, reggeltől estig rohangált ingázva, és folyton egy üres zsákkal tért vissza abból a két hajításnyi sugarú kerek erdőből. Aztán, mikor a túlzásba vitt munka őt is odasoványította, mint nyápicnak nevezett helybélijeit, csak elővigyázatosságból Mutyizták, Tutyival váltva, mert ki tudja mikor szedi vissza azt az elpárolgott, alig hatvan kilónyi súly mínuszt.
Berontott a lány udvarára, derékon kapva, hiába sikongott, zsákként dobta őt is két oldalt egy-egy arasszal megrövidült vállára, és futott vele a kerek erdőbe, mely mint említettük, igen közel van Marosszékhez.
– Na, itt lepakollak sárgás kisangyalom!
– Tessék?
– Te mondtad, hogy akkor leszel az én sárgás kis angyalom, akiért oly nagyon fáj a szívem, ha kidaloltatom a madarakkal amit kértél. Sok munkámba került! Egy rakás tár szekérnyi cukrot adtam nekik, és ezek nem is énekesmadarak. Nyolc holló, két szarka, egy veréb és egy fecske. Ne ijedj meg, nem afrikai elefánt döngeti a földet!
– Hanem hát földrengés van?
– Az sem, csak a kedvenc hollóm jön az adagjáért, őt Griffnek becézem. Mindegyikkel személyesen ismerjük egymást, és képzeld én egyetlen sárgás kis angyalom…
– Mutyi, abbahagyni!
– Már nem! Hiszen érted fáj a szívem nagyon, és megtettem azt is amire kértél. Az egyszerit, vagy hogy mondtad, ami nem megismételhető. Kaptam az alkalmon, tömtem beléjük a cukrot. Most zöttyentek egyet!
– Te Tutyi, mik ezek a csattogások?
– Ja kérlek, elég nehéz őket leszoktatni a fán élésről, a létrákat dobálják le, hogy le tudjanak szállni. Még egy kis időmbe bele fog telni, hogy rászoktassam őket a földi fészekrakásra, ami ugyanolyan biztonságos lakás mint a fán, sőt sokkal jobb nekik, mert a legvastagabb ágak is letörnek alattuk. Nézd, mekkora feje van a kis aranyosomnak! Struccnak becézem, de mégis egészen más, olyan kis rövid nyakú. Ő a veréb. A fecske hasonló, erre dübörög, és beindultak a hollók is. Mind griff méretűek, csak a szarka maradt egyszerű csökött orrszarvú súlyú. Griffék vízilovakkal is vetekednek, sőt ez a két drága – mégis csak csivitelni tudó villás farkú és szürke is – egy nagyobb bölény méretre tett szert. Strucci, akkor indíthatod, ahogyan megbeszéltük!
A tizenkét tagú kórus – hátul hatan, elől öten – szépen felsorakozott, és a veréb vezénylete alatt elkezdődött az előadás. Dübörgő basszus hangú hollók, enyhén mély dalú szarkák, és a bő tenor szintet el nem érő fecske, illetve veréb, elkezdték éneküket.
„Nevét a babámnak,
nevét a babámnak,
nevét a babámnak,
nevét a babámnak…”
– Ó te Mutyi, igazán Tutyi vagy. Olyan tutyimutyi! Ugrott az esélyed, ez az egyszeri! Egy fél zsák cukor árán, akár beszerezhetted volna a nevemet is! Tisztességes, igen becsületes nevem Cimpa. Ha most tényleg azt dalolták, vagy inkább bömbölték volna, nem megbuktál volna meg Tutyi Mutyi. Én most mentem, jó madarazást. Szerintem, költözz ide…
– Köszönöm, Cimpa! Magamtól hogy nem jutott eszembe ez a kézenfekvő örök boldogság…
Legutóbbi módosítás: 2013.04.02. @ 15:07 :: Boér Péter Pál
