Közénk zuhantak a tegnapok.
Az idő szánalmasan dobban.
Arcunkon kihalt otthonok rajzai.
Az ágy hideg. Az asztal üres.
Szemünkben jégtáblák úsznak,
szívünkön ólomnehéz forgolódások.
Merre? Hogyan? Hova? Tovább?
Egymagunk maradtunk…
Te velem. Én érted.
és a csend…
Ketté hasad az ég, nyílik a föld.
Életünk peremén téli alkony lángol.
Köré ülünk. A megvadult szél
kérgükből bontja ki az alvó fákat.
Csupaszon hajolnak az útszélére,
de már nincs, mi tartsa fáradt ágaikat,
nincs, ki hozzájuk hajolna. Mi is
elhajlunk, már minket se tart senki.
kibomlottunk Isten kezéből…
Mozdulatlan a világ. Sodródunk,
eltűnünk, újjászületünk. Meghalunk.
Temetjük önmagunkat, az álmokat,
a csendet. Angyalainkat. Bűneinket.
súlya van a szónak…
Vállamon fáradt napok, ünnepváró,
álmodó szemek. Arcok, kezek.
Az ágy hideg. Az asztal üres.
foszlanak az ígéretek…
Az idő, imbolygó pont, bizonytalan,
mint a kifordított tó vékony jege.
Szívünkön megtorpan a tél,
szemünkben olvad a világ.
Felreped az égre festett jégtükör,
a mába leírt sorok közt
érchangú harangok bim-bamolnak…
Reccsenés, roppanás.
Fagy. Halál. Fény. Törés.
Mint a szíved. Mint a szívem…
de ne félj, csak a holnap zuhant
riadt arccal álmaink közé…
Legutóbbi módosítás: 2012.12.17. @ 17:58 :: Szilágyi Hajni - Lumen
