Sonkoly Éva : Lélek – nyitogató

… minden pillanat egyszeri, megismételhetetlen.*

 

 

 

 

A híradások szerint lassan lehull az első hó.

      Emlékeimben kutatok az első szó mindig szíven üt. Milyen is volt az én első hóra vetett tekintetem?

      Nem emlékszem, pedig annyi sok emléket őrzök egészen apró gyermekkorból.

     

      Az én gyermekeim?

      Rájuk emlékszem, csodálkozó, hatalmas szemekkel nézték a pelyheket, követte tekintetük egészen, amíg a földre nem értek. Sohasem felejtem azokat a lassan álmosodó szemeket.

      A szánkózások, vidám kacagások… milyen régen volt!

      Az első karácsonyok emléke kitörölhetetlen!

      A saját első emlékét homály fedi, de a gyerekeimét éles kontúrral rajzolja. Ahogy nézem a fényeit a kontúr rajzolata is egyre sötétebbé válik. Nem, nem szomorú, csak valami más, nekem más.

      Mindig szerettem volna csodát varázsolni erre a napra, de volt egy év… — talán több is — amikor ez nem volt olyan egyszerű.

      — Hogy is legyen? — gondolkodtam, hiszen egyedül voltam a három gyermekemmel egy számunkra új, idegen városban, senki ismerős.

      A karácsonyt pedig mindig is titoknak kell övezni a gyermekek számára, néha még a felnőttekét is… így érzem.

      Az előkészületek is olyan rám szabott egyszemélyesek voltak.

      Mikor minden vásárlás megvolt, már csak az előkészületekre kellett figyelnem. Fát díszíteni, ünnepi asztalt teríteni, ajándékokat a fa alá, s mindezt titokban.   

      — Mit tegyek?

      Akkor eszembe jutott a könyvtár, minden csodájával. Elküldtem hát a három gyermekemet egy látogatásra.

      — Videót is nézhettek! — mondtam, s szememmel megsimogattam a legkisebbet.

      A legidősebb már tudott vigyázni a két testvérére, de azért izgultam, nem is annyira miattuk, a magam ügyessége, varázsereje izgatott.

     

      Ma sem értem hogyan csináltam, egy délután főztem, sütöttem, ajándékot csomagoltam, fát díszítettem, ünnepi terítőt vasaltam.

      Úgy gondolok most erre, mint valami csodára, hiszem angyalok segíthettek, mert mire megérkeztek ők hárman, minden elkészült, csak ünnepi ruhába kellett öltözni, gyertyát gyújtani… és akkor valami csoda folytán lassan hullani kezdett a hó. Akkor Róma hegyen laktunk — errefelé így hívják —, az ablakunk akár egy erkélyajtó, szinte a földig ért, elhúztuk a függönyt és csodáltuk a hóesést. Ebben a városban, ahol most is élek ez volt első karácsonyi, havas esténk.

      Tiszta lett minden, beborította a szállongó hópehely minden kétségemet, valami különös erőt adott, nem éreztem fáradtságot, magányt… talán boldog is voltam, hiszen varázsoltam… Nekik!

     

      A csodás dolgokra úgy nézek ma is, olyan érzéssel, hogy tán’ ez az utolsó az életemben. Azt gondolom, hogy igazam is van, amennyiben minden pillanat egyszeri, megismételhetetlen. Így várom ennek az évnek karácsonyi ünnepét is, ilyen sejtelmes vágyakozással, esténként ülök a fotelban és tervezek.

      Nincs annál meghittebb pillanat, mint amikor gyertyát gyújtok az ünnepi asztalnál, ahol együtt ülnek azok, akiket mindenek felett szeretek, s akiknek én adtam az életet.

     

      Ilyenkor érzem leginkább a szeretet csodálatos erejét…          

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"