Írott kő, homlokán ezer sors-változat,
labirint szántott rá mélységes árkokat.
Mélyükből merengő szempár csillan vissza.
Mélységes mély e tó – öntő formaminta.
Néhanap felködlik… tüzes, vén boroktól:
ölelés, búcsúzás – szebbnél szebb korokból,
vacsorák, ünnepek, cifra múlatságok –
derítvén ifjakat s úri balgaságot.
Hite s a tehetség szabta korlátait,
s aki felemelte, oldotta láncait.
Vezekelt s rendet is vezetett, templomost…
Szentföldi legendák vére is hajtja most.
Nagy Idő mérhet ki ily súlyos terheket,
előlük kitérni halállal sem lehet.
Próba mind… Damaszkusz… Maszk hullhat a porba,
míg a gőg s akarat teremt fogcsikorgva.
Föld kerekén így lesz karakán, ki Mester –
műveit csodálva hajt főt, aki ember,
tudván… hány csille por fojtotta álmait,
s bronz szobra míg készült, mi nyomta vállait:
Ki látva lát… mily teher mások bűne, vétke –
látva az éretlent rohanni vesztébe.
Tudni: nem segíthet – pedig lelke rajta –
csak azon, aki már maga is akarja.
Írott kőhomlokon ezer sors-változat,
labirint véshet rá mélységes ráncokat.
Mélyükben szempár ül, kékes árnyalatban…
szívében merengő, párás alkonyat van.
2012. december 14.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.14. @ 20:13 :: Pásztor Attila - Atyla
