Mára már belátom… Hibáztam – elhagyott.
Jegeces iszonnyal éltem át pár napot.
Üvöltött… „Mért lettem, óh én a Vénusza!”
Verseit féltette? Nem értem, oly kusza…
Televény, regényes immár az életem…
Könnyeim összetört tükrökben nézhetem.
Emlékszem… Hogy szólt rám?… Egy farsangi bálon…
Dekoltázs, tűsarok… Lábam mért lóbálom?
Szeme is ködös lett… Martiniket ittunk,
s feltűnt egy ismerős, akit meg se hívtunk.
Jóképű, filigrán – belevalón charme-os…
Tette ám a szépet!.. S moshatnám a sárt most!
Talán túl’ kacagtam – sziporkáztak ketten –
s féltékeny zavarát már észre se vettem…
Barátok lehettek, régi vetélytársak,
s mint főnszél a völgynek, úgy estek egymásnak.
Nyíltan – megtehették – leszólták más lapját,
író volt egyikük, másik költő inkább.
Mint Illyés, Attila – s köztük én a Flóra?
Fura ez a világ, önkörén forog ma.
Le is fekszem hamar – Mozartot hallgatok:
Más szívvel ébredek s kezdek új holnapot.
2012. december 16.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.17. @ 21:12 :: Pásztor Attila - Atyla