Sonkoly Éva : A megfelelő rovat – 2.

Most, vagy soha! *

 

Gizike szép házban lakott, nézte Iván elégedetten a nagy kertet is, amelyet most hó borított. Finom ebéddel várta az asszony Ivánt, már az illata is sokat ígért. Gizike alakja pedig olyan volt, ahogyan elképzelte. Finom, puha pulóvere, mély dekoltázsa csupa izgalommal töltötte el. Alig várta az ebéd végét.

    Gizike kávéval kínálta. Ő nem él vele, de egy pohár ital — s már bontotta is a vörös bort, amit magával hozott. Olyan fajta, ami itatja magát. Mire a második poharat Gizike elé tette, az asszony arca már rózsás volt, a korábbi pohár már megtette hatását.

    — Most, vagy soha! — gondolta Iván és Gizike mögé állt. Átfogta a derekát. Az asszony nem nagyon tiltakozott.

Késő délután lett, és Iván még midig valami varázslatos érzéssel simogatta Gizike dús kebleit.

    — Jaj, ha tudnád, mennyire megfájdult a fejem! — s Gizike fájó feje ellenére sebesen siklott ki a keze közül. Köntösébe bújt, s Imre hallotta, hogy már tusol a fürdőszobában.

    Lassan ő is készülődött, s mert nem marasztalták, útnak indult a korán leszálló estében. Kellemes emlékeket melengetett a szívében.

    — Érdekes… — gondolta —, szó sem esett a következő alkalomról. No, majd ha hazaérek, telefonon megbeszéljük.

    Eddig jutott, mikor az egyik útkanyarnál észrevette, hogy az autónak nem ég a bal oldali világítása. Pont a kritikus oldal. Mire hazaért, fűtés nélkül is leizzadt. Már nem volt kedve telefonálni, másnapra halasztotta. Reggel autószerelő, égőcsere, mert ő ehhez nem értett. Márt csaknem indult, amikor régi barátja lépett elé, aki most érkezett.

    — Hagyd a fenébe az autót Iván, gyere, iszunk valamit itt a szomszéd presszóban! Úgyis szerettem volna veled beszélni már régen — invitálta Kálmán.

    Két korsó sör mellett ültek, mikor Kálmán megkérdezte:

    — Hol a rossebben járkálsz mostanában?

    — Hát tudod… — kezdte volna Iván.

    — Nők, igaz? Mondd, miért nem volt jó neked Vali? Évekig másról sem tudtál beszélni. Okos, szépasszony. Mi van vele? Régen láttam!

    — Ne is mondd — Iván kért még egy korsó sört. — Talált magának valakit, odaköltözött hozzá, ennyi! – sóhajtott.

    — Mert elmafláskodtad az egészet, mondtam én. Miért nem vetted feleségül?

    — Mondtam, még egyszer nem nősülök meg, elég volt!

    — Nono, bánod te ezt a dolgot, látom én!

    Iván a poharába nézett.

    — Olyan színű volt a haja, mint ez a sör… — mondta csendesen.

    Kálmán vitte haza, hozzájuk. Az ebéd már tálalva volt. Jól főzött a felesége. Ebéd után Iván még sokáig hallgatta, hogy is lehetett volna, ha ő nem olyan mafla akkor.

    Lassan ment hazafelé a keskeny járdán. Elgondolkodott. Hogy is volt?

    Vali szívesen jött hozzá sokáig, hétvégeken, mikor ideje volt.

    Arra az estére csak úgy emlékezett, ahogy másnap Vali mesélte. Iván utas volt az autóban, késő este.

    A nő még nem nagyon ismerte a várost, nehezen tájékozódott. Megkérdezte, merre kell fordulni az utca végénél. Ő már elbóbiskolt, hirtelen felnézve azt sem tudta hol járnak. Úgy találomra mondta, balra. Vali befordult, aztán valahogy magához tért Iván és látta, jókora kerülővel érnek célba.

   — Mi lenne, ha nem volna ennyi balfék női vezető? — intett fejével Vali felé. Az asszony szókimondó teremtés volt. Amit akkor kapott, attól egy pillanatra kijózanodott. Hazaérve újra erőt vett rajta a mámor, alig találta a megfelelő kulcsot az ajtózárba.

    Azon az estén semmi sem úgy alakult, ahogy eltervezte.

    — Majd legközelebb! — gondolta, hiszen welness hétvége volt a következő program. Vali időben érkezett, már nem neheztelt. Biztosan megértette, hogy csak hirtelen eljárt a szája a múlt héten.

    Kellemes társasággal indultak, buszt béreltek az útra. Sokat nevetgéltek. Egy alkalommal megálltak. Ott, abban a presszóban Vali is ivott valami rövid italt, viccelődtek, jó volt a hangulat. Aztán? Igen, ott az öltöző előtt várta Valit, de valaki elhívta egy pohár üdítőre, léleküdítő sörre. Gondolta, majd a medencénél összefutnak. Vali kereste Ivánt, a medencét jó fél óráig. Amikor megtalálta, épp egy régi kedves hölgyismerősével beszélgetett. Vali nézte őket egy ideig, gondolt valamit. Pár mondatos szóváltás után a nap többi részét külön töltötték. A nő napozott, ő fürdött a barátokkal.

    Visszafelé Vali Kálmán barátja mellé ült. Ő pedig szó nélkül hazament, meg sem várta Valit. Az asszony utazótáskáját, ami nála maradt hetekig kerülgette.

    Ha akkor, ott… mit is kellett volna tennie? — töprengett így utólag. Közben a ház elé ért, ahol csak a házőrző fogadta. Olyan kétlaki életet élt, hosszú évek óta. Néha itt a szülőfalujában, máskor a városi lakásában. Lassan ment a hűtőszekrényhez, elővett egy üveg bort. A második pohár elnyomta, mély álomba merült.

    Telefoncsörgésre ébredt. Lassan találta meg a vezetékes készüléket, de gyorsan elszállt az álom a szeméből, amikor meghallotta Gizike hangját.

    — Mi van veled? — kérdezte. — Remélem jól vagy? Vártam, hogy felhívsz.

    — Most akartalak hívni, épp rád gondoltam – füllentette lelkesen.

    — Hát igen, tudod, olyan nehéz egy igazi társat találni — csicseregte Gizike. — Most hívott valaki Bajáról, de az olyan messze van, képzeld már háromszor beszéltünk, de… — Csend a telefon másik felén.

    — Miért nem találkoztok? — váltott hűvösebbre Iván hangja.

    — Ó nem. Először szeretném jobban megismerni, többet tudni róla. Tudod, olyan kedves, figyelmes, de én nem akarok hozzá elutazni, ő is nehezen mozdul ki. Nálad mi újság azóta? Találtál valakit? Olyan igazit? — várt a válaszra Gizike.

    — Keresgélek, most talán valami alakul, majd hívlak és mesélek — zárta rövidre a beszélgetést Iván.

    — Jó, majd én is kereslek, kérlek, szoríts nekem, hogy végre sikerüljön!

    — Mit akart? — tűnődött Iván. — Az ötvenes teltkarcsúra gondolva. Végre sikerüljön? Sohasem kötött házasságot, mi lehet a baj vele, velem? — gondolta tovább.

    — Holnap megjelenik az eheti újság, majd szétnézek!

    Kint lassú pelyhekben hullani kezdett a hó.

 

    – Folytatása következik –

  

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"