Pintér Norbert : Egy elmúlás margójára (vadászmese Bűdi Gábor ötlete alapján)

*

 

 

Ketten álltak a vadászház udvarán.

– Mit lehet lőni?

A kérdezett mosolyogva kezdett a válaszába:

– A vaddisznókból a kocákat kíméljük ugyan, de…

– Nem az érdekel, hogy mit nem lehet! – vágtak azonnal a szavába. – Arról beszéljen, amit lehet!

A vadőr tekintete elborult, s derűsen világító kék szemei hidegek lettek, mint a tavaszi este, amikor felhő kúszik a lemenő nap elé.

– Malacot, süldőt, kant, s, ha erre téved gombos, vagy fül alatti nyársas bakot – darálta, szinte gépiesen.

– Ünőt?

– Nincs már rá keretünk.

– De, ha kiáll?

– Sajnálom! Akkor sincs.

A vadász megrántotta vállát és szótlanul beült a terepjáróba. A csend nyúlósan körülfolyta őket, mire kiértek az erdőszélre. Némán sétáltak be a nyiladékon, ami egy tisztáshoz vezetett, szélén egy magaslessel.

– Micsoda pokoli torony! – morogta a vendég, aztán rálépett az első létrafokra. –  A mindenségit annak, aki idebiggyesztette ezt a lőcslábú gólyafészket!

A vadőr hosszan nézte, ahogy a vadász elhelyezkedik. Talán még mondott volna valamit, de már csak az elutasítóan előre meredő vendég hátát látta odafent. Kalapját jobban a szemére húzta és szó nélkül elfordult. Ezt a magaslest még az apja építette. Mi baja van vele ennek a városi aszfaltjágernek?

 

*  *  *

 

Tétova hang kapott lábra a bokrok között. Ágak roppantak, levelek zizzentek, s mögöttük egy őzbak botorkált. Feje kínosan bólogatott minden lépésnél, hátát fájdalom púposította. A bordák mögött zihálva dogozott még a tüdő, de a lélegzetvételek mindegyike égő fájdalmat szúrt a horpaszába. Szíve dörömbölve verte a mellkasát, ahogy levegőért kapkodott.

A múló percek nem hoztak változást, s homályosuló tudatával már csak a fájdalom enyhülésére vágyott. A máskor rohanó Idő, most lépésben vánszorgott mellette, s minden gyötrelmes pillanata órákkal ért fel.

Egy bokor mögé húzódott és az avar nagyot roppant alatta, ahogy ráereszkedett. Mozdult volna, de a kín ismét belemart a gyomrába. Összerándult és megadta magát sorsának.

 

*  *  *

 

Az estében elmerült nyiladék végén, imbolygó zseblámpafény mögött a vadőr közeledett. A magaslesen felparázslott egy cigaretta, majd egy jókora ívet hasítva a sötétségbe, szikrázva a földre hullott.   

– Végeztünk? – recsegte fentről a vadász, s a választ meg sem várta, ahogy folytatta: – Akkor leadom a puskámat, vigyázzon vele!

A lehajított hátizsák puffanva ért földet. A vadőr felnyújtózott, hogy elérje a szíján csüngő fegyvert, majd félre állt, amíg a vendég szuszogva lehátrált a létrán. Elgondolkodva nézte, ahogy hátára kanyarítja a zsákot, s vállra veti a fegyverét.

– Volt valami?– kérdezte, amire azonnali, kurtán csattanó válasz érkezett:

– Semmi!

A vadász berántotta a terepjáró ajtaját, s ahogy állát dacosan felvágva rágyújtott, érződött, hogy minden további beszélgetést beszüntetett. A délutáni úton még nyúlós csend most közéjük dermedt és szinte hangosan doboltak rajta a nekifeszülő, ki nem mondott kérdések és elhallgatott válaszok.

 

*  *  *

 

A baknak talán könnyen elviselhető, öntudatlan elmúlást szánt a Sors, de egy halkan felé induló zörgés magához térítette. Felemelte a fejét s a sötétség mögé akart látni, ahonnan a kavargó szél valami végzetes kipárolgást sodort feléje. 

A fölé boruló ágak megrezdültek, ahogy utolsó erejével, remegő lábait maga alá húzta. Szemei lázasan kutatták az éjszakát, ahogy a hasába maró fájdalmát leküzdve lábra vergődött, aztán önnön vérszagától undorodva a sűrű felé botorkált.

 

*  *  *

 

A kis vadászház ablakai vakon meredtek az érkezőkre, mögöttük néma sötétség várakozott. A lámpa fénye élesen vágott végig az öreg almáriumon, ahonnan a vadász valami régi újságot vett elő. Odahúzott egy széket és megint rágyújtott. 

Hosszú percekig kifejezéstelen tekintettel nézte a lapokat, miközben mélyen leszívta a füstöt. Aztán új szálat rázott elő a dobozból, s miután meggyújtotta a már végigszívott maradék parazsán, a csikket a kályhába pöccintette. Kicsit várt, aztán az újságot is utána hajította, majd átvágott a füstös szobán, s az asztal mellé ülve magához húzta a zsíros papírba csomagolt füstölt szalonnát és kolbászt.

A vadőr tétován tett–vett körülötte: ajtót nyitott, aztán ablakot; kenyeret szelt és vizet hozott, miközben az asztal körül megsűrűsödött a hallgatás.

– Tényleg nem volt semmi? – bökte ki, a gondolatait feszítő kérdést. Aztán, mintha a választól félne, sietősen folytatta: – Olyan hihetetlen. Friss túrásokat láttam a nyiladékon ma reggel, amikor arra cserkeltem, s a les mögötti öreg fenyőt is újra megagyarazta egy nagyobbacska kan, valamikor tegnap este. 

– Hát akkor hihetetlen – csattintotta össze a bicskáját a vadász. – Foglalkozzon inkább mással és töltsön még valamit, aztán menjünk aludni. Holnap korán akarok hazaindulni. Tényleg nincs itt semmi se!

A vadőr csak állt. Gondolatai tétován csapongtak a füstben, feltorlódtak, s egymásnak ütköztek, ahogy akadozva folytatta.

– Jár arra egy különleges bak. Messziről is könnyű felismerni, mert a szemágai magasan tűzöttek és szabályos keresztet formáznak.

Vállakat roskasztó, nehéz csend ereszkedett a szobára, de válasz nem érkezett.

– Mindig a les mellett vált át a nyiladékon – próbálkozott tovább.

– Hát ma nem járt arra.

– Pedig sokan látták már – mondta, aztán kezét a másik vállára tette szinte kérlelőn.

– Tényleg nem látta?

A pad súlyosan felnyögött, ahogy a vadász odafordult a vadőr felé. A szavak, mint sziszegő kígyók tekeregtek elő fogai közül, szája szélén egy nyálcsepp remegett.

– Hát nem ért a szóból? Süket maga?

Aztán kemény ököllel az asztalra vágott, s nyálát fröcsögve, ordította:

– Bak nem járt arra! Nagy kan meg pláne nem! Pedig azt ígérték, és én azért jöttem! Döngő léptekkel átvágott a szobán, s a kilincset úgy markolta el, hogy a zár nyelve kiugrott a tokjából. A szemöldökfa mellől egy forgács kerengett alá, ahogy nagyot reccsenve, bevágta az ajtót maga után.

A vadőr, mint a szélütött állt, s csak hallgatott. Érezte, tudta, hogy valami történt odakint az erdőn, s a tehetetlenség eltorzította arcát. Ujjai akaratlanul ökölbe szorultak, s mint a fuldokló, levegőért kapkodott.

 

*  *  *

 

A bak zihálva megtorpant. Az előbb még futni akart, amikor megérintette az elmúlás közelsége, de a fájdalom, ami a lövéstől szétszaggatott belei közé hasított, legyűrte a menekülés ösztönét. Szembefordult a mögötte közeledő halk roppanásokkal, s várta, hogy történjék végre valami. Számára megszűnt a tér és megállt az idő.

Nem törődött már azzal, hogy mi fog következni. Szabadulni akart a kíntól, ettől a vérszagú fájdalomtól, amit az a dörrenés szúrt kora este a horpaszába. Fejét lógatta, s arra gondolt, hogy jobb lenne talán lefeküdni, amikor vészesen nagyot reccsent mellette az erdő.

Egy hajlékony izmú, puha test zuhant a hátára, s hatalmas karmok martak az oldalába. Éles fogak kerestek halálos szorítást a torkán, s ekkor már hiába próbált agancsával beledöfni támadójába.

Összeroskadt. Levegőért küzdött, fogai összecsikordultak, s átharapott nyelvéből vér szivárgott a torkára. Még egyszer feldobta magát, ahogy öntudatlanul is megpróbált szabadulni a szorításból, de aztán szemeiben lassan kihunyt a fény, s végre megnyugodhatott.

 

*  *  *

 

A csupa csillogó fém, nagy autó, hörögve vágta szét kerekeivel a sarat és a hajnalt. A korán kelő nap már a nyarat sejtette, s ragyogása átfutott a fák között. Erdei pintyek hintáztak át a kocsi előtt, s az útszéli tocsogó mellől nyúl ugrott be a sűrűbe.

A vadászt mindez nem érdekelte. Szájában cigaretta lógott, s gondolatai messze jártak. Ott, ahol az út megkerüli az erdőt, egy pillanatra mintha a nyiladékot látta volna, s a lest, amin tegnap este ült.

Nem messze onnan, két holló rótta körözve égi útját, miközben a szarkákat figyelték, ahogy hangos csörgéssel valami barna halomra csaptak az erdőszélen. Odarebbentek, belevágtak, aztán félreugrottak.

A vadász kitekeredett nyakkal próbálta jobban megnézni azt a csapzott csomót, de az út kanyarja elvette tőle a látványt. Nem is foglalkozott vele tovább. Eszébe jutott az este, s ismét érezte a dühöt, ami már a vadászházban is elöntötte.

– Az a vadőr. Az a senkiházi! Még meg akart hazudtolni! Engem – gondolta –, amikor egyetlen szavamra több minden történik a világban, mintsem, hogy ez a szerencsétlen egyáltalán felfoghatná azt. Engem! Akit elismert még a vadász–közélet is.

Emlékei közül előszivárgott az ünnepi pillanat lassan szűnő tapsa, s ökölbeszorult kezével dühösen rávágott a kormányra.

– Hogyne! Hogy aztán rajtam röhögjön mindenki!

A lehúzott ablakon kihajította a csikket, s a műszerfalra dobott dobozból új szálat húzott elő. Öngyújtóját kereste, ami lehet, hogy lecsúszott az előbb, mert nem találta. Térdével megtámasztotta a kormányt, s átnyúlt a kesztyűtartóhoz. Mélyen beletúrt.

– Valahol lennie kell itt egy gyufásdoboznak! – gondolta és még lentebb hajolt.

 

*  *  *

 

A hollók korrogva alább ereszkedtek, de nem szálltak le a szarkák mellé. Valami mozgott a fák között. Hajladoztak a bokrok ágai, s a vadőr alakja tűnt elő a lombok mögül. Földig hajolva kereste a tegnap történéseinek avarba írt nyomait. A les melletti nyiladékon őzlábak elrugaszkodását találta, s néhány ugrás után, gyomortartalommal kevert vérre bukkant.

Tudta már, hogy esti sejtése beigazolódott: valamit elhallgatott a nagyhangú, dühös vendégvadász. Kereste a nyomokat, s közben titkon azért fohászkodott, hogy ez az őz, ne az az őz legyen. Mert ez itt sebzett, s Ő nem lehet az.

A fiára gondolt.

A fiára, aki az őz születése előtt néhány nappal halt meg.

– Fertőzés és komplikáció, amit nem lehetett előre látni – mondták az orvosok, és a fiatal férfi, életében talán akkor fakadt először sírva. Megroskadt a gyász alatt és még sokáig kereste a miértekre a választ, miután eltemette gyermekét.

A bakgidát és az öreg sutát a temetés után látta meg először a les környékén. A gida játékosan futkározott az anya körül, s már a következő évben hatos agancsot rakott fel. Ekkor már féltő szeretettel tekintett a fiatal bakra, akiben – ma sem tudja miért – a fiát látta felnőni. Beszélt erről a mérnöknek is, amikor bejárták a területet.

A mérnök – maga is apa és vadász – megcsodálta az őzet, s titokban megcsóválta a fejét. Sajnálta emberét.

A vadőr rendszeresen felkereste ezt az erdőrészt, s amikor vendéggel volt, mindig megmutatta pártfogoltját. A bak évről évre nagyobb és súlyosabb koronát viselt, amit a magasan tűzött hosszú szemágakról, messziről is könnyű volt felismerni.

Az agancsszárak keresztformát mutattak.

S most itt bujkált a bokrok között, kutatva az elkerülhetetlen után, hogy végre bizonyosságot nyerjen. Az előbb már megtalálta az őz sebágyát, ahol jókora vértócsa utalt a súlyos sérülésre, s a hosszadalmas fekvésre.

Innen tovább botorkált még a bak, de amott mintha felszántották volna az avart. Vérrel fröcskölt száraz falevelek, szétrúgott göröngyök és letaposott fűszálak sejtették az esti tragédia utolsó felvonását. 

A vadőr szívét markába szorította a keserűség, torkába kín feszült. Szemeibe könny szivárgott, ahogy lehajtott fejjel kilépett az erdőszélre. Nem nézett a kicsavarodott és szétszaggatott testre, csak a halál szennyéből előmeredő, fehérre csiszolt csontkereszteket látta.

Belenézett a kelő napba, ahol a könnyei szivárványán egy kis gyerekkoporsó úszott.

 

*  *  *

 

Gondolatait erőszakos csattanás tépte ketté. Az erdőn túli kanyarban sikoltó fém csúszott le az útról, s a lehasadó darabok beleszakítottak az erdő zöldjébe. Az előbb még hangosan csikorgó kerekek támaszték nélkül pörögtek tovább, és lassuló futással rótták céltalanná vált köreiket.

A tetejére fordult roncs belecsúszott a csalántengerbe s végre megállt. Semmi sem mozdult. Az erdő dermedten hallgatott, s miközben emésztő csend ereszkedett az alaktalan fémtömegre, a fákra telepedő varjakból fekete gyöngysort fűzött az elmúlás.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pintér Norbert
Szerző Pintér Norbert 20 Írás
VADÃÂSZHIMNUSZ Vadász vagyok, Hunor s Magor nyomán, Sok kincset őrzök, mit rejt szép hazám. Nádas berek és erdős rengeteg, Sok vadja várja mindig jöttömet. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! Vadász vagyok erdőn, mezőn, tavon, Jó ló visz úton és vadnyomon. Tavasz ragyog, az est jő csendesen, Szalonka pár, ó, suhan nesztelen. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! /KÃÂhalmy/