H.Pulai Éva : Dsida Jen?

Mez?nek virág, / rétnek es?, / búzának meleg, / asszonynak csók, / anyának gyerek, / gyereknek játék – / Magamnak: semmi, / fekete éjszaka.

 

 

Dsida Jen?: Az utolsó miatyánk

 

Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.

 

Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?

 

Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.

 

Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.

 

1938

 

 

Dsida Jen? (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költ?.

 

1907-ben született Szatmárnémetiben, apja Dsida Aladár az osztrák-magyar közös hadsereg mérnökkari tisztje volt. Anyja Csengeri Tóth Margit, aki Beregszászon élt. Itt ismerkedtek össze és szerettek egymásba, házasságkötésüknek regényes története van.[1]

 

Dsida Jen? gyermekkorát beárnyékolta az els? világháború. Apja orosz hadifogságba került, nagybátyja, akit?l keresztnevét kapta, elesett a galíciai harcmez?n. Családja tönkrement, apjának polgári foglalkozást kellett keresnie, így lett az Erdélyi Római Katolikus Státus tisztvisel?je. Dsida Jen? Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait.

 

Dsida Jen? és Csengery Dsida Aladár – A Pet?fi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerz?)

 

Kora ifjúságától kezdve költ?nek készült. Benedek Elek fedezte föl és indította el költ?i pályáján. 1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhat éves korától húszéves koráig – a Cimbora cím? folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és m?fordítása. „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felel?sségtudattal segítette a pályakezd? költ?t az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában. 1925-ben, szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, tanulmányait nem fejezte be.

 

Benedek Elekhez f?z?d? viszonyáról, magyarságtudatának elmélyülésér?l és ébredez? költ?i ambícióiról egyaránt sokat mond az levél, amelyet 1924. január 3-án Szatmárnémetiben keltezett: „Kedves jó Nagyapó! Most, mikor e sorokat írom, s?r? pelyhekben szállingózik kinn a hó, és én arra gondolok, hogy több akadályt fogok találni utamon, mint ahány hópehely leesik egy hosszú nap alatt. Az én célom nem a dics?ség. Én nagyobbat, többet akarok, én a népek szeretetét akarom. Ha ehhez az én szeretetem elég lenne, már célnál is lennék, mert senki sem szereti talán faját, anyanyelvét olyan lángolóan, mint én. De ehhez akarat, kitartás, munka és egészség is kell…”

 

Dsida Jen?: El?re való beszéd

(részlet)

 

[…]

 

Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képr?l az eszembe,
láttán borongok és felderülök
s mélázva veszem olykor a kezembe:
Egy kedves kisfiú, vidám szül?k –
bizony, bizony, huszonöt éve van tán,
hogy ültek ott a tág üvegverandán.

 

Egyenruhát visel a ház ura,
a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
Anyám fején a tornyos frizura
roppant el?kel? s a fiatalka
fitos archoz oly meghatón fura.
A kisfiúról mondhatnék egy falka
dicséretet, de egyesek szerint
önhitt vagyok s ez szerénységre int.

 

Boldog id?k, melyek parányi bölcs?m
úgy ringatták, mint bárkát enyhe víz,
telt kamrán és üvegbe tett gyümölcsön
mereng? nénik, édes tejbegriz,
adjátok bár egy pillanatra kölcsön
a “Sz?zimája” és a “Für Elise”
hangulatát, mely eltemetve mélyen
most arra vár, hogy bennem újraéljen!

 

A tündérszínpad pillangó-raja
elhull. Haragvörös a naplemente.
Mérges darázsraj zurmogó zaja
közeledik, fulánkjait kifente.
Vérszagu tenger hullám-taraja
paskolja rácsos ágyam éjjelente,
bong a harang, ember nem nyughatik,
lángol a föld kelett?l nyugatig.

 

Jézus kiált fennszóval: – Éli, Éli,
lamma sabaktani! – Dördül a menny.
Sikkant a sátán és világát éli,
égig fröccsen a sár; a genny, a szenny.
Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. – Ne menj! –
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.

 

Elcsöndesül a zenekar s a dob.
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki “hármunk közt a legnagyobb”,
anyuska is legföljebb huszonhárom.
– “Ha néhány hétnél továbbtartana,
gyertek le hozzánk!” – írja nagymama.

 

Kis felvidéki város, vén Beregszász,
gazos Fürd?kert, sáros Vérke-part,
agg csöndedb?l ma is felém remeg száz
félálom-emlék, ködlepett, zavart –
kanyargó, vörheny, zegzugos öreg ház,
matrózruhám, melyet mamuska varrt,
iskolaudvar, felzsibongó hajsza,
nagyapám szúrós, pedrettvég? bajsza.

 

Újságot böngész már a kisfiú:
a Képes Krónikában szörny? tankok,
géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
reménykedések, öblöstorkú hangok,
h?si halál, dics?ség, honfibú.
Kísértetként kopognak künt a mankók
s az elesettek százakra men?
nevei közt egy név: Dsida Jen?.

 

Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
H?séges lelk? közlegénye, Bartha,
szipogva hozta el vérbefagyott
köpenyegét s elmondta ékesszólón,
hogyan ütötte át szegényt az ólom.

 

Riad a hír, hogy elesett a vár,
zúg, mint ha vészharangot vernek félre.
Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár
egy üzenetre, pársoros levélre.
Nem jön. Majd nyárra. Elmulik a nyár.
?szire megjön. Most se? Majd a télre.
Tört gyertyafény, imádság reggelig.
Hét hét után, év év után telik.

 

(Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
a boldogság dús rózsa-kerete!
Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja. Fekete
pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.)

 

Szegényke egyszer épp reggelizett,
mikor az ajtón kopogott a posta,
lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet.
– Él! Él! Halljátok, él! – sikoltja most a
boldog igét és elalél. – Vizet! –
Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta.
Zihálva olvas. Egymást éri a
kérdés – Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.

 

…S még mennyi emlék!… Százkalandú Verne,
Grant kapitány s derék Strogoff Mihály
s te könyvszekrény, csudák csilláros terme!
Zalán Futásá-t félretenni fáj,
de nagyapám különben f?beverne:
– Mozogj, hékás, ne mind bet?t zabálj! –
(Ott kellett éppen abbahagyni, sajna,
ahol fürödni vetkezik le Hajna.)

 

Öcsi száguld a láncos kút körül.
– Gy? te! – csattanva cserdül karikása.
Szerény személyem szótlanul örül
s fokos kötettel – senki meg ne lássa, –
a padláslétra tetejére ül.
Megbabonázta Jókai varázsa,
a lágymeséj?, vágyzenéj? húr
ezüst zsongása: Az új földesúr.

 

Nem érdekel, hogy ottlent készül?dnek,
kötözgetik a nagy csomagokat.
Félig hallom hangját a nagyszül?knek,
rémült anyámnak: – Indul a vonat
s az a kölyök sehol! – Szemembe szöknek
a könnyek, eltakarom arcomat.
S ugyan miért? Okom csak annyi van rá:
mint lett Ritter von Ankerschmidt magyarrá.

 

A létra olykor-olykor megrezeg,
átreng a ház a tompa ágyuzástól.
– Fiam! Fiam! – felém tárult kezek…
A sok riadt szem rettegést palástol…
Kábulatomból én is rezzenek,
búcsut veszek a megszokott lakástól.
Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.

 

 

1927-t?l a Pásztort?z cím? irodalmi folyóirat szerkeszt?je lett, 1928 októberét?l következ? év nyaráig a báró Huszár családnál vállalt házitanítóskodást Abafáján. Majd az Erdélyi Helikon bels? munkatársa, az Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója lett. 1930-ban részt vállalt az Erdélyi Fiatalok cím? folyóirat alapításában. 1934-t?l a Keleti Újságot szerkesztette, ahol Anyanyelvünk címmel állandó rovata volt.

 

A fiatal költ? szerepet vállalt a nemzetiségi irodalom mozgalmaiban: tagja volt a helikoni íróközösségnek, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak 1929-t?l, titkára az Erdélyi Katolikus Akadémiának, a PEN Club romániai magyar tagozatának tagja, az Erdélyi Szépmíves Céh lektora.

 

A híres marosvécsi összejövetelek Kemény János báró kastélyában 1926-tól szervez?dtek, melyhez Dsida Jen? is csatlakozott. A társaság tagjai voltak többek között: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Bartalis János, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Karácsony Ben?, Tabéry Géza, Szentimrei Jen?, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Wass Albert. Dsida Jen? 1929-t?l kezdve vett részt rendszeresen a Helikon munkájában. ?, Szemlér Ferenc, Kiss Jen?, Asztalos István, Balázs Ferenc tartoztak a fiatalabb nemzedékbe.

 

Az Erdélyi Helikon 1929-es évfolyamában közzétette önéletrajzát:

 

„Rövid az életem: leírni is csak röviden lehet.

Tizenöt és fél éves voltam, amikor els? versem – valami kis névnapi köszönt? – megjelent Benedek Elek nagyapó Cimborájában, s akkor kaptam az els? honoráriumot. Azóta sem voltam még olyan boldogan büszke és magammal megelégedett, mint akkor.

Azóta sok mindent láttam a világban, és becsületesen próbáltam írni magamról és arról a sok mindenr?l, amit láttam. Szül?városomból, Szatmárról néhány éve kerültem Kolozsvárra; most itt végzem a jogi fakultás utolsó esztendejét.

Egyetlen verseskönyvem jelent meg eddig Leselked? magány címen. Ez év elején a vásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság választott tagjai sorába, pár héttel ezel?tt pedig – váratlan megtiszteltetésül – az Erdélyi Helikon meghívása esett rám.

A szenvedést is megkóstoltam már, néhány évig állandóan levert voltam és szomorú. Most huszonkét éves vagyok, de napról napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a n?ben, a versben, a szépség és jóság missziójában.

Valami lesz bel?lem, de még nem tudom: mi.”

 

1928-ban adták ki a Leselked? magány cím? verseskötetét, 1933-ban a Nagycsütörtök, 1938-ban, halála után az Angyalok citeráján cím? kötetét. Versein kívül egyetlen kisebb könyve jelent meg életében: Magyar karaván Itálián keresztül. Útirajz, amely az Erdélyi Lapok által szervezett római szentévi zarándoklatról számolt be olvasmányos stílusban. 1933 májusában utazott Olaszországba, május 5-én Rómában pápai kihallgatáson vett részt, majd Firenzébe, Velencébe utazott. Élményeit naplóba foglalta és kiadta.

 

Dsida Jen? Imbery Melindával – A Pet?fi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerz?)

 

1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.[2]

 

Dsida Jen?: Nyári kaland

 

Csillogott aranyfüst-hajad.
Belet?ztem egy kis galyat
s lefeküdtem, hol keserü
illatba vont lágy mesefü.
Valami ringató tavon
hevertem, nagy szirom-hadon,
nem tudtam már, de réveteg
voltam és édesen beteg.
A fény muzsikált, majd kevés
üvegpengésü bús csilingelés
zönge-halkan csöppent bele,
mintha aludni kellene…
Csak azt tudom, jó volt: olyan
békésen, olyan komolyan
néztem és vártam, most mi lesz?
Hajamban szell?s pici nesz
motoszkált, mintha csodajó
szélben vinne a léghajó
s könny? lettem habfellegek
vattája, mely le s fellebeg.
Tudtam, lelkem már vetkezik
s mondtam: – Nagyon szeretem ?t,
most meghalok lába el?tt…
… Hajadban egyre n?tt a galy,
s galy közt csillogott a haj,
n?tt, n?tt, n?tt lomb a Léthe-part
lejt?jén, lassan betakart
s néztem lehúnyt pillámon át
a zöldarany hajtásu fát,
míg homlokom kigyöngyözött,
könnyel, mint nyirkos várfalak
az elítélt rabot – –
Sötét lett és nem láttalak.

 

 

Dsida Jen? szívbetegségben szenvedett.

1938-ban megh?lt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni.

 

Dsida Jen?: Szökevények a fák közt

 

RÉVEDEZ? UTÓPIA VERSBEN

 

Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
          e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
          itt érik lassudan ?szre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
          remete n?je, szentek, az egymás két szeret?je.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
          rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
          fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
          sugaras pihenésbe borul össze az ?slombok
          pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kékl? szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
          lepled a part porában s cuppan alattad a kék
          aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto,
tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszer? pásztor, mászom a csúcsot
          s napkihúnyáskor – távoli hívásodra feleletül –
          megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
Gondtalan évek. Mintha hajamba t?znél valami
          súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
Pislogó piros r?zset?znél, végtelen erd?n, halk
          dalok közt, lassan lépked? angyalok közt
          simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak közt, angyalok közt
készülünk a kedves halálra.

 

 

„Egyszer, mikor aludt, édesanyja elmesélte, hogy hogyan várja haza ?t. Szobája a kertre nyílik, de az ablakpárkányra is virágokat tett véges-végig, hogy a fia mindig virágot lásson. A szobában mindig tárva-nyitva az ablak, beárad a kert friss leveg?je, besüt a nap. Semmi sincs ott, csak nagy, omló, hangfogó sz?nyegek s a beteg ágya a középen, mellette az éjjeliszekrény. Bevezette hozzá a telefont, minden-minden kényelme meglesz ott is. És az otthoni megszokott környezet jót fog tenni neki.

Szemében valami földöntúli hittel és bizalommal mondta Dsida Jen? édesanyja:

− Meg fogja segíteni az Isten. Meg fog gyógyulni. Meg kell gyógyulnia […]”

 

Kabán Annamária − Mózes Huba: Dsida Jen? utóéletéhez – A költ? özvegyének levelesládájából

(Kráter M?hely Egyesület oldaláról:

krater.hu)

 

Édesanyja visszaemlékezése szerint 1938. június 7-én este nyolc óra harminc perckor, alig harmincegy éves korában lépett be „a holtak falujába”, ahová – A pántos kapukon túl cím? verse szerint – gyorsvonattal tette meg az utat, s azt is el?re megüzente egy „üstökös-galambbal”: „Este érkezem”. Talán nemcsak ez a jóslata vált valóra, hanem a hozzá kapcsolódó másik is, s a „meszelt, parányi” égi állomáson valóban egyik legjobb barátja, Kuncz Aladár fogadta ?t és Kosztolányi. Személyükben képviseltette magát Erdély, és képviseltette Magyarország. Elküldte követét az a két szellemi m?hely, amely a legközelebb állt ízléséhez: az Erdélyi Helikon és a Nyugat. Ez az álomkép minden részletében átgondolt és hiteles.

 

A Házsongárdi temet?ben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.

 

Dsida Jen? – A Pet?fi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerz?)

 

Pomogáts Béla szavaival: „Dsida Jen? egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ? nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszer?en énekelni akart: a természetr?l, a szerelemr?l, az ifjúságról, akár a kés? romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó sz?kén, telve lelkesedéssel és önbizalommal.” [3] Verseinek többsége vidám, bravúros rím és ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság hirdetésének jegyében telik. ? maga így vall err?l: “Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”.[4]

 

A háború, a trianoni döntés következménye és fiatalkori szívbetegsége rányomta hangulatát a költ? életm?vére. A részvét, a szenved?kkel való együttérzés költ?je volt, aki szeretettel fordult mindenki felé.

 

A görög pásztori múzsát idéz?, a keresztény kultúra motívumkincsével, reneszánsz der?vel átsz?tt, mesés univerzumot formált vágyaiból, ahol az emberi teljesség, a boldogság nem kényszerül önfeladásra és kicsinyes megalkuvásokra. Tökéletes harmóniába olvasztotta szépségeszményét és haláltudatát. Széppé szelídítette az elmúlást is, hogy könnyebben tudjon szembenézni vele. Költészetének egyik legfelt?n?bb sajátossága a halál megszelídítése, a halál-eufemizmusok kifogyhatatlan gazdagsága és változatossága. A halállal olykor a lehet? legidillikusabb körülmények és díszletek között, az erdélyi hegyek misztikus világában, a szerelmi mámor önfeledt pillanataiban találkozott.

 

Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését megpróbálták örökre elfelejtetni.

 

Dsida Jen?: Psalmus Hungaricus

(részlet)

 

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keser? mormogása.
Jaj, mindenb?l csak vád fakad:
miért kímélted az er?t,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
er?s, nagy véd?gátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bed?lt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
b?gjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

Dsida Jen?: Psalmus Hungaricus (részlet) – Csurka László el?adásában

http://www.youtube.com/watch?v=A-2oM-DYcbs

 

 

Akik ismerték Erdélyben és együtt dolgoztak vele a kolozsvári szerkeszt?ségekben, úgy emlékeznek rá, mint „csodagyerekre”, mert nagyon korán és meglep? formai érettséggel jelentkezett, és mint törékeny, erdélyi tájszóval „csipkehúsú” fiatalemberre. „Tudtuk róla, hogy rossz a szíve s csak óvatos, kiegyensúlyozott életmód adhat neki férfiéveket” — írja 1958-ban megjelent válogatott versei, a Tópart könyörgés bevezetésében Áprily Lajos. – „? azonban – folytatja – fiatalos könnyelm?séggel így fogalmazhatta meg magában a kérdést: Ha beteg szívem miatt úgyis meg kell halnom id? el?tt, miért lohasszam magamban a lángot? Talán ezért kellett olyan korán eljutnia a határk?höz könnyelm?, fiatal, csacsi élete útján…” A Leselked? magány az opál-szürke szomorúság kötete. A tárgytalan, orvosolhatatlan szomorúságé; azé, amelynek nincs közvetlen oka: egyszer?en légköre a létnek. Egyik legjellemz?bb verse, a Túl a formán így kezd?dik: „Túl minden jelz?n és rendeltetésen / meglapul a dolgok lelke, / a kérlelhetetlen, bronzsötét / eget-len lényeg / s valami igazság hömpölyög / a folyók fenekén.”

De mi ez az „egyetlen lényeg”, és hogy hívják ezt az igazságot? Ezt a lényeget nem lehet meghatározni; ez az igazság megnevezhetetlen. A vers zárórésze így szól: „Nevükön szeretném nevezni ?ket / ilyenkor alkonyatkor. / Kinyúl értem bizonytalan szavuk, / megölel láthatatlan karjuk / s én úgy ringok el a titkok titkán, / mint az anyám ölén”. Jelz?k s határozók: megannyi vallomás. „Ilyenkor alkonyatkor”: az egész köteten végigvonul ez a finom, gyöngyszürke, körvonalakat elmosó alkonyi világítás. A kinyúló szavak „bizonytalanok”, s éppen csak „kinyúlnak”, de célt nem érnek; karok ölelnek, de az ölelés testetlen, mert a karok „láthatatlanok”. „A dolgok lelke”, az „egyetlen lényeg” nem más, mint a „titkok titka”, melyen „elring”, szinte hunyt szemmel, félálomban, „mint az anyám ölén”: — ez a titokzatosság „anyai” számára, az „öl” pedig alighanem egyszerre áll mindkét jelentésében: mint anyai öl, amelybe pihenni hajthatja fejét a fiú, és mint anyaöl, anyaméh, amely beburkolja, világra hozza. Mintha a „lényeg”, azaz a titok, a „túl a formán” létez? rejtelmes világ és költ?je között még nem szakadt volna el a köldökzsinór. A dolgokon túl van „valami”, és a költ?, a dolgok innens? felér?l, olthatatlan nosztalgiával fordul e létentúli lényeg felé, mely megfoghatatlan, elérhetetlen; másnem?, mint hogy megfoghassuk.

A kapcsolat, a sóvárgás neve, illetve megnevezetlen állapota, a fiatal Dsida Jen?re jellegzetes emberi-költ?i magatartás, létérzés: —a szomorúság. Közérzet, létérzés, létállapot; és távolság, tompítottság, elérhetetlenség. „Valaha el lehet-e érni / a bús elérhetetlent? / Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni / minden ablakot?” Az Olvadó jégvirág kérdése ez; ugyanennek a versnek els? szakasza szintén a megfoghatatlanságról vall: „Valami nagy, elérhetetlen szerelem / ködlik a mez?k felett, / elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás / a boldogság után.” Miért ilyen nosztalgikus, szomorúságra hangolt, a dolgokért épp csak kinyúló, de semmit nem birtokló a fiatal költ? világhoz való viszonya? „Tudtuk, hogy rossz a szíve”: – ez a vattázott, szürke tónusú, tompított hangú világ ég szívbajos ember világa. Mint egy háló, fonja be ez a beteg szívéb?l sugárzó, fényt?l, éles szögletei t?i félénken, magátfélt?en húzódozó fáradtság. Észlelései inkább sejtelmek; és szomorúsága világ méret?, mert a világgal való minden kapcsolatát meghatározza. Nem bújhat ki a testéb?l, nem cserélheti ki a szervezetét. „Hajszálnál finomabb fonál / a szomorúság. /…/ A házunk el?tti öreg akáctól / a sarkcsillagig, / onnan a holdig sz?ttem a hálót / e sejtelem-fonalakból. /…/ S én gúny nyasztok a háló közepén, / éjféli szürke pók…” Ennek a betegségnek jellemz? állapota a magán5 létszorongása. A Leselked? magányban minduntalan találkozunk vele. Az Itt feledtek cím? ven egy lélektani kórlelet pontosságával rögzíti. „Sírásra görbült szájjal, /…/ lelógó karokkal” áll az esti kertben a rózsafa mellett, „egyedül”, és vak sötétben, mert „felh?kígyók kúsztak a csillagokra”. A szorongás egyre fojtogatóbb: „A csend-falon kísértet-ujjak motoszkálnak, / nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra. / El?ször csöndesen nyöszörg?k, / aztán hangosabban sírok, / aztán az egyedüllét iszonyú félelmében /felszökök és rekedten kiabálok: /-Emberek, halló, emberek! /Idegyertek, itt állok a kertben, / ember vagyok… /Jó emberek, ne hagyjatok elesni / gyöngén, reszket? ínnal… / Kiáltásomra fülledt sötét a válasz, / senki sem felel. / Messzir?l ropogós muzsika olvadt foszlányai / folynak csiklandozva fülembe / s kétségbeesésemet végighengereli / a táncdobogás hömpölyg?, zavaros gurulása. / Lakodalom van valahol az ezredik házban, / a nagy ucca végén. Oda mentek, / mindenki oda ment, az egész világ. / Engem itt feledtek.”

Ez a kihagyó, az elszoruló szív félelme, világmagánya. Mindenki elment, az egész világ; ?t itt feledték, neki egyedül, segítség nélkül kell, megküzdenie a rettegéssel, mely belülr?l indul el, belülr?l idézi rá a kívül motozó kísértetujjakat, vállába kapaszkodó nehéz illatokat; belülr?l fojtogatja „az egyedüllét iszonyú félelmével”. Olyan magány ez, amilyen a mindenkit?l elhagyott Jézusé az Olajfák hegyén a Bibliában. A kép már a Leselked? magányban megjelenik; a Nocturno záró strófája: „Leülök egy k?re az Olajfák hegyén, / könnytelenül, nyugalmasan. / Csak mert nern érdemes úgy sietni / a temet? felé.”

Lényegében együtt vannak a Nagycsütörtök elemei és motívumai. A vers els? négy sora majdnem prózai tény-rögzítés. Lírai helyzet nem is lehetne köznapibb. Vidéki kis állomás, nagycsütörtök; a vonat hat órát késik. Hat óra várakozás egy vigasztalan váróteremben. A következ? sor még mintegy a tényállás rögzítéséhez tartozik: „Testem törött volt és nehéz a lelkem.” Fáradtságra gondolhatunk, és bosszúság helyett a csüggedékeny emberek szomorúságára. Ki örül az elmulasztott csatlakozásnak, egy hat órás, kietlen várakozásnak? De következik egy hasonlat, mintegy magyarázatul. Mi ez a fáradtság, és miért nehéz ez a lélek? Mert él. Számára élni annyi, mint „sötétben” indulni útnak, mégpedig „titkos” útnak (s ezzel a „Titkossággal” kapcsolatban gondoljunk vissza mindarra, amit a Túl a formán cím? versr?l mondtunk), csillagok szavára ugyan, ám „végzetes” földön, „sors el?l szökve”; és akárhogyan szöknék is, mindig és mégis „szembe sorssal”, azaz menekvés semmiképpen sincs; az aritmiás szív halálszorongásaitól kifinomított idegekkel állandóan érzi a veszélyt, „nyomán lopódzó ellenségeit”. A „messzir?l” szó ismét arra a távoliságra, határozatlanságra, bizonytalanságra utal, arra a mindig jelenlev? és mindig messzinek ható „valamire”, ami ott lappang a Leselked? magány verseiben is. Ismét egy ,fényközlés”: az ablakon túl mozdony-pöfögés. Épp ez a vers egyik varázsa: a szürke, „helyzetjelent?” tényeknek, az „ideg-jelentéseknek” és a sorsnak ez a szürke, minden hangos szót kerül? egybefonása.

Mozdonyok, s?r? füst: jellegzetes állomási kép. De a füst egyszerre egy denevérszárny képzetét kelti, és megjelenik, talán egy rendetlen szívverésre, az iszonyat, „az egyedüllét iszonyú félelme”, az „engem itt feledtek” fojtogató rémülete. „Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.” A két jelz?, a „mély” és az „állati” nem henye szó: mindkett? orvosilag-lélektanilag pontos. Következik, mint az els? vázlatnak ható Itt feledtekben is, a magára hagyott ember kapaszkodása az emberek felé, – és már kiáltás nélkül, szinte beletör?dve, csak vágyként, szürkén, egyszer? közléssel, és annál szorongatóbban. De hiába, a magányt és félelmét nem oldhatja fel szavakkal, másokhoz fordulással: sehol senki. Az Itt feledtek egy távoli, ezredik-házbeli lakodalom muzsikáját idézte: mind oda mentek. Itt, a Nagycsütörtök „nyirkos éjében” és „hideg sötétjében” a magány érzékeltetésére természetszer?en, hiszen nagycsütörtök van, a Nocturnóban meglelt bibliai kép lép be: az Olajfák hegye, a magányosan vérverejtékez? Jézus, aki elvonult kissé tanítványaitól, s azok közül egy sem bírt virrasztani vele. Mind elaludtak; mint ahogy az Itt feledtekben „mindenki oda ment, az egész világ”. Az ötös-ötödfeles, prózai szürkeséggel folyó jambikus sorok szinte szó szerint idézik a Bibliát: „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak…” S ebben a végletes és végzetes magányban, megint a helyzetjelentés hangnemében, akár egy pontos orvosi közlés: „Kövér cseppek indultak homlokomról s végigcsorogtak gy?rött arcomon.” Az Itt feledtek rettegve kiáltott az emberekért. A Nagycsütörtök szerényebb, megadóbb, melegebb is ugyanakkor: „szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel.” Innét már csak egy mozdulat kell: fölállni, elindulni, fáradtan is, kihagyó szívvel is, azok felé, akikkel szót válthat, csöndes, jó, egyszer? szavakat. A kocsárdi váróteremben „körülnézett” és senkit sem látott: mind aludtak. Majd nemsokára ismét körülnéz, és észreveszi, hogy közöttük él: „Emberek barátja vagyok. / Közöttük élek és szívem kézr?l kézre jár.” De a találkozás öröméért el?bb meg kellett verejtékezni a kocsárdi állomás magányos nagycsütörtökjén.

Rónay György

 

Magyar karaván Itálián keresztül

(részlet)

 

Zsebkend?k lobognak, elindul a karaván

 

Ismét kopogtattak.

– Szabad.

– Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem érdekl?dni.

– Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt, fizetni, vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?

– Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?

A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával, és feszülten, idegesen várta a választ.

– Semmi változás.

– Nem marad el a kirándulás?

– Ugyan kérem, dehogy marad el.

?nagysága elment.

Másnap újra feljött a szerkeszt?ségbe, és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas, piros arccal rohant fel:

– Valakit?l azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.

Magunkban már régen kijöttünk a béket?résb?l, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:

– Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már semmiféle hatalom nem változtat.

Egy másik utazójelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magával, a harmadik, hogy sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a negyedik, hogy ? nem fog-e váltólázat kapni Velencében, az ötödik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót, mert nagyon fázékony természet?. És így tovább. Ki gy?zné felsorolni, amit az utazásra készül?d?k össze-vissza kérdez?sködtek? Egész nap négy-öt ember álldolgált a szerkeszt?ségi szobában. Percenként csengett a telefon. A fentemlített hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.

Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkeszt?ségében történt a római társasutazást megel?z? héten. Hajunkszála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkeszt?ségben, ahonnan az egész Erdélyb?l jelentkezett utasok dolgait intézik.

Egy id?sebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta, hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, el?re érzi, hogy ? Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. ?neki kett?. Elment.

A legmulatságosabb mégis az a fiatalasszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, mint hogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.

– Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de mi magunk együtt utazunk a társasággal – hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.

Amint kés?bb megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készül?dtek a római zarándoklatra. Idegesség, lótás-futás és mégis boldog izgalom.

Utazási láz.

* * *

Végre elérkezett az utazás napja. Erdély minden részéb?l gy?ltek az emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május másodikán reggel kellett elindulnia a zarándokok különvonatának.

Az Erdélyi Lapok szerkeszt?sége és kiadóhivatala lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delét?l másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar els?osztályú várótermében. A különböz? vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás el?tti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.

A más városokból, vidékr?l érkez?k szakavatott vezet?k kalauzolásával még elsején megtekinthették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat, a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.

Másodikán reggel közös szentmisére gy?ltek össze a római zarándokok. Bentr?l már zúgott, zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környez?, dús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.

A szentmisét Fiedler István szatmárnagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:

– Kívánom, hogy minden baj nélkül tegyék meg a nagy utat, és kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba – fejezte be beszédét, amely után püspöki áldást osztott.

Kijött a püspök a pályaudvarra is, és bevárta, míg a vonat elindult.

Az állomás feketéllett az embertömegt?l. Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jóismer?sei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A különvonat elegáns, kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva állott a benne ül?k névsora, lassanként megteltek emberekkel.

Az Erdélyi Lapok itthon maradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra. Megérkezett dr. Bánáss László pápai kamarás és dr. Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása.

Dr. Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út f?rendez?je Budapesten csatlakozott a hatalmas karavánhoz.

Délel?tt tíz óra harminc.

– Tessék beszállni.

A vonat lassan mozogni kezdett.

Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkend?k lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.

A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad elt?nt a láthatárról, és robogott vonatunk els? célja, Budapest felé.

 

 

Dsida Jen?: Lássuk, vajon itt…

 

Lássuk, vajon itt a habos verejték
s jajgatások rettenetes hevében,
véres arcú rémületek között is
          úr-e a szellem?

 

Megkínozva száz harapófogóval
rá tudnék-e még mosolyogni csöndes
révedéssel régi görög hegyekre
          s zengeni ritmust?

 

Drága múzsa! Hajdani boldog esték!
Daphnis és Chloé derüsen patakzó
szép szerelme! Árad a tenger, tenger
          tiszta szelével!

 

Mindig vágytam délre, mióta élek,
úgy kószálni Athos ezüstös ormán
és a porló Akropolis kövére
          hajtani f?met.

 

Boldog lennék már, de zokogva boldog,
bár ha eljutnék rogyadozva, mászva
bús betegszobám napos ablakáig.
          Ez se lehet már.

 

 

 

M?vei:

Els? kiadások:

 

Leselked? magány. Versek, Cluj-Kolozsvár, Minerva, 1928;

Magyar karaván Itálián keresztül. [Útirajz], Nagyvárad, Erdélyi Lapok, 1933. Újabb kiadás: Pomogáts Béla bevezet? tanulmányával, Budapest, Mundus, 2006;

Nagycsütörtök. Versek. Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1933, 1934;

Angyalok citeráján. Versek, Cluj-Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 23-24, 1938;

 

 

Dsida Jen?: Sírfelirat:

 

Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.

 

 

Összes m?vek:

 

Versek, bevezet?: SZEMLÉR Ferenc, bibliográfia: RÉTHY Andor, Bukarest, Irodalmi Kiadó, Romániai magyar írók sorozat, 1966;

Összegy?jtött m?fordítások, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket készítette: SZEMLÉR Ferenc, Bukarest, Ifjúság Kiadó 1969;

Versek és m?fordítások, bevezet?: LÁNG Gusztáv, Kolozsvár, Dacia, Tanulók könyvtára 148., 1974;

Összegy?jtött versek és m?fordítások, bevezet?: LÁNG Gusztáv, utószó: SZAKOLCZAY Lajos, Budapest, Magvet?, 1983, 1989;

Légy már legenda, Dsida Jen? összes versei és m?fordításai, szerk.: CSISZÉR Alajos, Budapest, Püski, 1997. Második kiadás: 1999. Harmadik javított kiadás: 2003. Negyedik kiadás: 2005. [! 2007];

Dsida Jen? összegy?jtött versei [elektronikus dokumentum: DVD], a szöveget gy?jtötte, gondozta, sajtó alá rendezte: LÁNG Gusztáv és URBÁN László, [Szombathely], [Savaria Univ. Press], 2008;

 

Válogatott versek:

 

Válogatott versek, RÓNAY György bevezet? tanulmányával, Budapest, Révai, 1944;

Tóparti könyörgés. Válogatott versek és m?fordítások ÁPRILY Lajos bevezet? tanulmányával, Budapest, Szépirodalmi, 1958;

Arany és kék szavakkal, versválogatás, utószó KATONA Tamás, illusztrálta SZÁSZ Endre, Budapest, Magyar Helikon, 1965;

Válogatott versei, szerkesztette: JÉKELY Zoltán, bevezet?: LENGYEL Balázs, Budapest, Egyetemi ny., 1980;

Út a Kálváriára. Válogatott versek és prózai írások, bevezet?: POMOGÁTS Béla, jegyzetek és bibliográfia: CSISZÉR Alajos, Budapest, Franklin ny., Vigília könyvek, 1985;

Egyszer? vers a kegyelemr?l. Dsida Jen? húsz vallásos verse, DEÁK Ferenc rajzaival, Cluj-Napoca, Polis, 1994;

Dsida Jen? válogatott versei, Budapest, Unicornis, 1994;

Zarándokút. [Válogatott versek], válogatta: K. JAKAB Antal, Bukarest, Kriterion, 1995, 2007;

Dsida Jen? legszebb versei, Budapest, Móra, 1996;

Angyalok citeráján – Pe struna îngerilor. Versek – Poezie. Kolozsvár, Tinivár, 1997;

Leselked? magány. Válogatott versek, Budapest, Magyar Könyvklub, 1999;

Égi mez?kön. Vallomások versben és prózában, KABÁN Annamária és MÓZES Huba szerkesztésében és utószavával, Budapest, Tinta, 2001;

A szerelem éneke, válogatta és szerkesztette: HUNYADI Csaba, Szeged, Lazi, 2003;

Dsida Jen? versei, [vál. és szerk. RÉZ Pál], Budapest, Sziget, 2003, 2007;

Út a Kálváriára, [vál. és szerk. HUNYADI Csaba], Szeged, Lazi, 2004;

Az én dalom, válogatás Benedek Elek Cimborájában közölt Dsida-versekb?l, szerkesztette, válogatta és az utószót írta: VÉGH Béla Balázs, Szatmárnémeti, Ady Endre Társaság, 2007;

Azrael árnyékában. Válogatott versek, Marosvásárhely, Mentor, 2007;

Válogatott versek, Budapest, Osiris Kiadó, 2009;

 

Levelezése, prózája:

 

Dsida Jen? levelesládája 1928-1938, szerk.: CSISZÉR Alajos, Gy?r, Gordiusz, Kisalföld Kiadó, 1991;

Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek, kiadta és bevezet? MAROSI Ildikó, bibliográfia: VÁCZY Leona, Bukarest, Kriterion, 1992;

 

Megzenésített versei:

MISZTRÁL együttes – Dsida Jen?, CD melléklettel, Budapest, Helikon (Hangzó Helikon sorozat), 2007;

 

Idegen nyelv? szövegkiadások:

Demeter Tibor: Bibliographia Hungarica. Magyar szépirodalom idegen nyelven

 

 

Hivatkozások:

1. In memoriam sorozat, Dsida Jen?, Tükör el?tt. Bp., 2001., szerk. Pomogáts Béla, 8-9. oldal

2. Dsida Jen?: Séta egy csodálatos szigeten, (cikkek, riportok, novellák, levelek), Bukarest, 1992.

3. In memoriam 2001

4. Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 158. számában.

5. Láng Gusztáv: Dsida Jen? költészete, Bukarest, 2000.

6. Dsida Jen? költészete 2000

 

Források:

Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, m?vel?dés I. (A–F). F?szerk. Balogh Edgár. Bukarest: Kriterion. 1981. Online hozzáférés

In memoriam sorozat, Dsida Jen?: Tükör el?tt. Bp., 2001., szerk. Pomogáts Béla

Láng Gusztáv: Dsida Jen? költészete, Bp-Bukarest, 2000.

OSZK MEK – Irodalmi Szerkeszt?ség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)

Lisztóczky László: Emlékezések városában, Dsida Jen? életének f?bb helyszínei régi képeslapokon; Dsida Jen? Baráti Kör Eger, 2007; Lektorálta: Sas Péter

Kráter M?hely egyesület: Kabán Annamária − Mózes Huba: Dsida Jen? utóéletéhez – A költ? özvegyének levelesládájából

 

 

Küls? hivatkozások:

Dsida Jen? Baráti Kör honlapja, fotók, tanulmányok.

nyugat.oszk.hu

Dsida Jen? összes költeménye

A Misztrál Együttes vers-megzenésítései

Psalmus Hungaricus online hangosversek

Literatura.hu

Kínai versfordításai

Összes költeménye a MEK-ben

A Berenisz Együttes vers-megzenésítései

Nagycsütörtök angol fordításban Bábel Web Antológia

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva