Vandra Attila : Kijózanodás

Vandra Attila ötlete alapján írták Vandra Attila és Dr. Bige Szabolcs. Lefekvés el?tt nem ajánlott olvasmány!

 

 

 

Ilka megnézte az óráját. Már több mint egy órája várt egy alkalmi járatra, amely felvegye. Igencsak toporgott, mert kezdett fázni a lába. Nyugat felé pillantott, ahol a nap már közeledett a látóhatár alja felé. Egy autó elhozta Mikóújfaluig, de a Hatodon át ilyenkor már ritka a közlekedés. “Ha besötétedik… Istenem, hogyan jutok haza?” – gondolta egyre szorongóbb szívvel. Mintha a Fennvaló erre a fohászra várt volna, egy Kia Ceed t?nt fel a kanyarban, s megállt intésére.

– Elvinne Kisbaconig? – kérdezte a kormánynál ül? 25 körüli fiatalembert?l.

– Csak tessék…

Amint elindultak, a fiatalember szeme sarkából végigmérte az ujjait leheletével melenget? n?t. Magasabb fokozatra kapcsolta a f?tést, s a lábhoz irányította.

– Köszönöm… – rebegte Ilka.

– Mióta vár a stopra?

– Sepsizentgyörgyön csak tíz percet, de itt Mikóújfaluban már szinte egy órája várok… Lekéstem a buszt. Sok volt az elintéznivalóm.

– Sepsiszentgyörgyön dolgozik?

– Ma kezdtem a munkát. Valójában ma inkább a papírjaimat intéztem – majd a fiatalember kérd? tekintetére hozzátette. – Rezidens háziorvos vagyok.

– Gondolom, akkor azért is piros a keze feje – mosolyodott el a fiatalember. – Állandóan rácsaptak a kezére: „Ne nyúlj hozzá!” F? tevékenysége az odafigyelés volt…

– Na, azért mértem vérnyomást is… – f?zte tovább Ilka, a humort ért?en.

– S ingázni fog? Nem épp ilyen fiatal lánynak való szórakozás az autóstoppolás – csóválta a fejét a fiatalember.

– Csak amíg a sof?rkönyvemet megszerzem. Tulajdonképpen a sof?riskolába való beiratkozás miatt késtem le a buszt.

– Hát… Jól tanuljon meg vezetni, ha naponta kétszer át akar evezni a Hatod szerpentinjein… – kezdte el a fiatalember, de nem fejezhette be a mondatát, mert az éles kanyarban szinte az árokba szorította ?ket el?zés közben egy Ford Focus. – Azanyád! – öntötte el az indulat az ijedtségt?l. – Ki adott könyvet a kezedbe? S ha szemb?l jött volna egy autó? – Csak utasára való tekintettel nem toldotta meg még egy szaftos káromkodással. – Nagy az Isten állatkertje, s nagy részük az országúton száguldozik… Nem lenne jobb beköltöznie Sepsiszentgyörgyre?

– Jöv? hónapban megyek férjhez.

– Baconba… Falubelijéhez. S ha majd szakorvos lesz?

– Kiszámítottam, amikor végzek, Doki akkor megy nyugdíjba… S ön mivel foglalkozik? Sportoló? – célozott Ilka a hátsó ülésen szemrevételezett cuccra.

– Karatista vagyok. Szüleim nyomására felvételizem az orvosira. Be is jutottam, de otthagytam. Az els? kórbonctan labor után… – pironkodott a fiú.

– Nekem is elájult az egyik kollégám, egy másik meg hányni kezdett… – emlékezett Ilka, de nem tudta folytatni a történetet. Borzalmas látvány tárult a szemük elé. Három autó feküdt az árokban. Egy kis teherautó, egy Dacia és a Ford Focus, amelyik majdnem leszorította ?ket az egyik kanyarban.

– Triplázás. Kanyarban – látta át azonnal a helyzetet a fiatalember. Mindketten kiugrottak a kocsiból, de azonnal a földbe is gyökerezett a lábuk. Melyik autóhoz fussanak?

– Hívom a ment?ket! – ajánlkozott a karatés fiú.

Ilka n?i intuíciója azt súgta, hogy alkalmi sof?rje számára ez jó alkalom, hogy úgy segítsen, hogy közben távol maradjon az eseményekt?l. Egy pillanatig habozott, majd a kerekével felfele fekv? teherautót választotta, melynek ablakán egy csuromvér test lógott ki. Negyven év körüli férfi volt. Ilka látott már súlyos sérülteket, amíg a sürg?sségen önkénteskedett, de ez a látvány mégis elborzasztotta. Pillanatig tartott csak az iszonya. El?ször a sof?r alkarjához nyúlt. Nem érzékelte a pulzust. Megpróbálta a nyaki üt?eret kitapogatni. Nem érzett semmit, de mer? vér lett a keze. Még utolsó kétségbeesett mozdulattal a sérült szíve tájékára nyúlt. Hiába. Akkor pillantott csak az arcába. Üveges szemek néztek vele szembe. Ezen már nincs mit segíteni. Halott.

Látott már halottat, de ez most mégis rettenetes felismerés volt. Máskor, ha haldoklott valaki, vagy újra kellett éleszteni, ?t mindig félreállították, hogy „legalább ne légy útban!” A halál beálltát más állapította meg. Másé volt az emberi tehetetlenség beismerésének a felel?ssége. Borzalmas érzés volt. Fiatal útitársának szava térítette magához.

– Két ment? is jön. De beletelik egy félórába, amire ideérnek Sepsiszentgyörgyr?l.

„S addig? Itt perceken, ha nem másodperceken múlik a sérültek élete!” – aggodalmaskodott Ilka. Ez a felismerés arra késztette, hogy hagyja ott a halott sof?rt, s a másik két autó irányába forduljon. Futólépésben indult ösztönösen a Dacia irányába. A fának szaladt Dacia mellett két, els? látásra élettelennek t?n? test feküdt. Az egyik mellett elég nagy vértócsa jelezte, hogy sok vért veszthetett. A másiknak a lába még az autóban volt. Feltehet?en az egyik utasnak sikerül kijönnie az autóból, s miközben a társát akarta kisegíteni a kormány mell?l, ? is rosszul lett…

– Úristen! Doki! – sikította el magát Ilka, felismerve a Dacia egyik utasát.

– Doktorn?! Tegyen valamit! – szólt rá a fiatalember néhány méterrel a háta mögül. Önkéntelenül hátra fordult. Halottsápadt arc tekintett rá.

Ekkor tudatosult benne, hogy itt most hiába magyarázza, hogy ? még csak egy orvosi egyetemet végzett személy, ki még nem egészen orvos. Ki még egyetlen napot dolgozott csak, s… Itt most mindenki úgy tekint rá, mint a messiásra, akinek kötelessége e sérülteket megmenteni. S nála még csak egy sztetoszkóp sincs, mert azt a kórházban hagyta. Minden autóban kell lennie egészségügyi doboznak. Biztos a fiúnak is van. Ekkor vette észre a Doki orvosi táskáját, de azonnal gombóc is n?tt a torkában. Itt most emberéletek függnek attól, hogy mit tesz. Ez nem vizsga, amelyen legfeljebb azt mondják: „Kisasszony, sajnálom, jöjjön ?sszel újravizsgázni!” Itt ha téved, emberéletbe kerülhet. Érezte, e felel?sség görcsbe fogja minden gondolatát, mintha spongyával kitörölték volna a fejéb?l a hat év alatt tanultakat.

– Ön doktorn?? Jöjjön hamar! A barátn?m er?sen vérzik! – közeledett sántikálva egy fiatal férfi a Ford fel?l.

Mintha kulcsra járt volna, Ilka önkéntelenül tett két lépést a Ford felé, a kétségbeesett kérés nyomására, de megakadt a szeme az elalélt Dokin. Még ha annyira gyenge is, hogy képtelen bármit is tenni, de tanácsai jól fognának! ?t kell el?ször! – makacsolta meg magát.

– Magánál van? Hall engem? – kérdezte Dokitól Ilka, reménykedve, hogy jó ürügyet talál, hogy a Dokit lássa el els?nek. Dokinak nyitva volt a szeme, melynek rebbenése elárulta, hogy hallotta, de ereje nem volt válaszolni.

– Doktorn?… – akadékoskodott a sérült fiatalember, sürgetve, hogy barátn?jét lássa el els?nek. Ilkát bármennyire is foglalkoztatta Doki, a Ford mellett az autónak támasztott lány felé pillantott, kinek a karja vérzett er?sen. Távolról nézve más sérülés nem látszott rajta. Majd a pillantása a segélyt követel? fiatalemberével találkozott.

– Ha most nem pottyantam volna ide véletlenül, mit tenne? Hagyná elvérezni? Próbálja elállítani a vérzést, például úgy, hogy elszorítja a karját a sérülés fölött! A barátn?je magánál van! Itt ezeknek másodperceken múlik az élete! Inkább hajtott volna óvatosabban! Induljon már! – vált élessé az utolsó két mondatnál az Ilka hangja. Még ? maga is meglep?dött saját hangnemét?l. Világ életében konfliktuskerül? volt. Inkább a rövidebbet húzta, csak kerülje az éles szóváltásokat. Mindig megrettent az éles hanghordozástól, még akkor is, ha nem ? volt a címzett. A fiatal férfi nem akadékoskodott tovább, hanem eleget tett a felszólításnak.

Mintha saját hangjából merített volna er?t, már határozottan guggolt Doki mellé. Kinyitotta az orvosi táskát, s a táskából Dokira jellemz? pedáns rend nézett vele szembe. Még akkor is pillanat alatt megtalált volna bármit, ha nem ismerte volna jól a belsejét. Hiszen nyaranta, egyetemista kora óta, nem egyszer elkísérte Dokit.

Minden jól láthatóan elrendezve, egyik oldalon a könnyen kiemelhet? m?szerek, másikon a gyógyszeres ampullák. Els?ként a sztetoszkópot kapta ki, hogy meghallgassa a Doki szívverését. A gyenge szívhangok ellenére nem hallott semmi olyant, ami közvetlen életveszélyre utalt volna. Megmérte a vérnyomását. Alacsony volt, de nem életveszélyes. Vérnyomásmérés közben meglátta a Doki fejsérülését. Bár úgy t?nt a koponyacsont nem tört be, láthatóan er?s ütés érte. Felhúzta az orvosi táskában található steril gumikeszty?t, s óvatosan kitapogatta homlokán az enyhén vérz? seb környékét. A csont épnek t?nt. Fert?tlenítette, s bekötötte a sebet, miközben azon gondolkozott, hogy vajon mi lehet a seb alatt?

– Hány óra? – rebegte Doki.

– Este 6:20 – pillantott meglep?dve a karórájára Ilka. – Miért fontos ez annyira Dokinak? Ám hiába reménykedett, hogy Dokival szót tud érteni. Egy kérdésére se válaszolt, csak egy id? után megint megkérdezte:

– Hány óra?

– 6:20, ezel?tt egy perccel válaszoltam erre a kérdésére – felelte Ilka. – Az én kérdésemre feleljen, hogy segíteni tudjak! Kérdeztem, hogy… – kezdte, de Doki félbeszakította.

– Hány óra?

Tudatkiesés… Agyrázkódás! – vonta le a következtetést. Na, lemondhat a Dokitól remélt segítségr?l! Kétségbeesetten próbálta az emlékezetébe idézni, mit tud az agyi traumákról, agyvérzésr?l, agyrázkódásról. A baleseti sebészetnek ez a része nem tartozott a kedvenc témái közé az egyetemen… Els?ként az ilyenkor szükséges analízisek jutottak eszébe. Jó lenne most egy koponyaröntgen, ultrahang, elektroenkefalogramm, és lehet-e gerinccsapolást csinálni, hogy megállapítsuk a vérzést. Vagy túl veszélyes, mert beékel?dhet a kisagy? Ezen törni a fejét most nem érdemes. Itt se labor, se röntgen se… Csak vérnyomásmér?re és sztetoszkópra támaszkodhat, no meg a tapasztalatára, ami nincs… A Doki élete függ attól, hogy amit tesz – nehezezett a vállára a felel?sség. Egy gyermekkori kép villant az eszébe, amikor súlyos tüd?gyulladásából, kómaszer? mély álomból felébredve els?ként a Doki aggódó arcát pillantotta meg. „Istenem, segíts, tudjam, mit tegyek!” – kezdett fohászkodni.

– A barátn?m karját elkötöttem, de rosszabbul van… – jelent meg megint a Ford sof?rje, Ilka vállát megérintve, és figyelmét ismét magára terelve. Ilkát megcsapta a fiatalember leheletének illata, alig állta meg, hogy ne vágja hozzá, hogy „Részeg disznó! Legalább hagynál ellátni a többi sérültet! Te okoztad az egészet! Egy ember meghalt, kett? kritikus állapotban van, a negyedik, a barátn?d is sérült!”

Miközben Dokit sebét próbálta kétségbeesetten ellátni, szeme sarkából meglátta a Fordnak támasztott lányt. „Hát igen, az a lány nem hibás az egészért, bár… a fiatalember el?tte játszotta a Schumachert, s nem állította le. Mindegy, ezt most nem lényeges, ez az ügyészség dolga. Az enyém most itt, hogy orvosként helytálljak, amíg jön a ment?, s ellássak mindenkit, büntet?jogi felel?sségt?l függetlenül. Vajon a lány állapota mennyire lehet súlyos? Merjem itt hagyni Dokit?” – habozott. – „Nem t?nik közvetlen életveszélyben, de állapota bármely pillanatban rosszabbra fordulhat. Azt a lányt is meg kellene néznem, bár ? magánál van, hiszen…” Habozásában a Doki mellett fekv? férfi hörg? légzése zavarta meg. Odapillantott. Elkékül? arca súlyos oxigénhiányról árulkodott

– Ezt a férfit intubálnom kell!! – hárította el Ilka a fiatalember sürgetését.

– De a barátn?m…

– Ez az ember itt pillanatokon belül megfullad, ha nem intubálom! – kiáltott rá Ilka. Hangja kétségbeesett volt.

Alkalmi sof?rje átlátta a helyzetet.

– Hozzuk ide a barátn?det! Legyen kéznél! Várj, az autómban van pokróc, abban könnyebben elhozzuk!

– Vigyázzanak, hogy fektetik bele, gerincsérülése is lehet! – kiáltott utánuk Ilka megkönnyebbülve, hogy egy ideig megszabadult egy stressz-forrástól.

„Gégemetszés!” – zakatolt az agyában a megoldás. Hogyan is kell csinálni? Hogy is írja a tankönyv? “A légcs? két porcgy?r?je közötti horizontális metszés” – próbált visszaemlékezni a sürg?sségin történ? gyakorlaton látott esetre. Jaj, mire is lesz szükségem? – kutatott kapkodva az orvosi táskában. – Szike, tampon, kötszer, intubáló cs?, mi is kell még? – Mikor minden kéznél volt, maga mellé tette az orvosi táskát is. Ha kifelejtett valamit, legyen elérhet? helyen.

– De jó lenne most itt egy tapasztalt n?vér, aki mindent a kezembe ad! – sóhajtott félhangosan mintegy magának. Egy m?téti jelenet jutott eszébe, amikor az orvos szikét kért, de a n?vér az érszorítót nyújtotta oda. Az orvos megköszönte. A sebész szinte hibát követett el… – Jaj, ha én is hibázok, és elvágok valamit, amit nem kell!

Már a térde közé vette a fuldokló férfit, amikor eszébe jutott a Hippokratészi szállóige: „Primum non nocere (Csak nem ártani!)” „Ha tapasztalatlanságból egy rossz mozdulattal elvágok valamit, amit nem kellene?” – kezdett n?ni a gombóc a torkában. A kezében remegett a szike. Még az els? kórbonctan laboron a boncolandó halottba se volt könny? belevágni, s ez itt egy ember, akinek élete t?le függ! „Meg kell tennem, mert ez a férfi megfullad! Meg tudom csinálni!” – biztatta magát. Ám ekkor az tudatosult benne, hogy neki erre valójában még képesítése sincs. Mint els?éves rezidens orvos túllépi a hatáskörét e sebészeti beavatkozással… ? még gyógyszert se írhat fel.

A háta mögül egyre közeled? er?tlen n?i panaszhangok arra utaltak, hogy a sérült lány is er?sen szenved, és állapota is súlyos lehet, mert ereje se volt jajgatni.

– Tegyen már valamit, megfullad! Mire vár? – hangzott fel a háta mögül a karatés fiatalember hangja. Neki pedig egy másik hippokratészi szólás jutott eszébe: „Salus aegroti, suprema lex esto (A beteg java a legf?bb törvény)” Már-már rászánta magát a gégemetszésre, amikor megakadt a szeme az orvosi táskában a laringoszkópon, mely a kapkodásban eddig elkerülte figyelmét. „Nem kell gégemetszés!” – esett le a szikla a szívér?l. „De ahhoz segítségre lenne szükségem” – döbbent rá.

– Segítsen! – szólt a karatésra. – Egyedül nem tudom intubálni! S el ne merjen nekem ájulni itt! – üvöltött rá.

– Mi… mit tegyek? – makogta a fiú ijedten, s ez a meglepett ijedelem valahogy er?t adott Ilkának.

– Csúsztassa a karját a beteg válla alá, hogy kissé hátra hajoljon a feje! Ne rémüldözzön, most arra nincs id?! Úgy jól van! Most itt a gy?r?porcot nyomja meg, s tartsa úgy, ameddig én bevezetem m?szert a légcs?be!

A laringoszkóp segítségével látótérbe került a garat. Ilkának, bár minden ízében reszketett, második kísérletre sikerült a tubust behelyeznie, rögzítette, s leszívta a véres váladékot. A férfilégzése beindult, s állapota szemmel láthatóan javult. Ezt látva Ilka megkönnyebbülten, nagyot fújva, kimerülten huppant hátra.

– Köszönöm! – szólt oda a n?vér szerepét játszó segítségének. Homlokán lefolyó izzadtság a szemébe csordult. A vállával megtörülte a szemét. Csak ekkor tudatosult benne, hogy kiverte a veríték.

– A barátn?m… – sürgette a másik fiatalember.

– Jövök!

Ilka engedelmesen ugrott fel, pedig elkelt volna egy perc pihen?. A sérült lány felé sietve Doki mellett vezetett el az útja, aki tátott szájjal feküdt ott a szeme ki volt akadva.

– Úristen! Dokiiii! – visított fel Ilka. Kétségbeesetten pillantott a „n?vérre”, kinek nem kellett ezúttal biztatás.

– Száj a szájon? Míg ön végzi a szívmasszázst? Irányítson! Ha belefárad váltunk!

– Egy, kett?, három, négy, öt és…! Egy, kett?, három, négy, öt és! … 

Körülbelül a tízediknél tarthattak, amikor a Doki légzése beindult. Ilka ezt látva el?kapta a sztetoszkópot. A szívverés gyenge volt, de ritmusa viszonylag normális. A Doki el?bbi falfehér arcába is lassan visszaszállt a pír.

– Hány óra? – szólalt meg Doki er?tlenül. Ilka megkönnyebbülve emelte az égre a szemét ett?l a kívánságtól, melyt?l az el?bb még borsózott a háta.

– Segítseneeeeek! – jutott el Ilka agyáig, a Ford sof?rjének kétségbeesett kiáltása. Odafutottak a lányhoz. A lány szeme épp akkor akadt fel. Már pillantásból értették egymást. A karatés fiatalember a fejéhez térdelt, Ilka térde közé fogta.

– Egy, kett?, három, négy, öt és…!

Ilka ijedten hagyta abba a szívmasszázst. A mellére gyakorolt nyomástól a lány száján vér buggyant ki…

– Úristen, bels? vérzés!

– Tegyen valamit! Intubálja, végezzen szívmasszázst, adjon injekciót, tegyen valamit! Meg fog halnííí! – sikította a barátja.

– Nincs pulzus! – suttogta Ilka.

– Meghalt? Meghalt? – kérdezte döbbenten a karatés, mire Ilka csak némán bólogatott és tehetetlenül a földre huppant. Torkát a sírás fojtogatta.

– Tegyen valamit, nem hallja? – ment hozzá a halott lány barátja. Elkapta a karját, de a szemébe nézve tudatosult benne, hogy Ilka tehetetlen. Ekkor elöntötte borg?zös agyát a vér. Felrángatta a földr?l és úgy megszorította a düht?l reszket? kezével, hogy a lány feljajdult.

– Büdös kurvaaa! Hagytad meghalniii! Rá se basztál, pedig mennyit könyörögtem neked! Még egy pillantásra se méltattad! Persze, mert azokat ismerted! Ha megvizsgálod, láthattad volna, hogy ? van a legsúlyosabb állapotban! De téged nem érdekelt!

– Nyugodjon meg! Megértjük fájdalmát. A doktorn? nem tudhatta, hogy bels? vérzése van. A barátn?jén csak a karján lev? nem életveszélyes seb látszott. Kérem, próbáljon megnyugodni! – próbálta a karatés megnyugtatni, megfogván a másik csuklóját.

– Menj az anyádba! Engedd el a karomat! – próbált el?bb kiszabadulni, de a karja mintha vaskapocsban lett volna a kisportolt kéz szorításában. Abbahagyta a kiszabadulási kísérletet, elengedte Ilkát, majd öklével az arcába próbált csapni, csak a karatés jó reflexe mentette meg a knock-outtól. Így csupán a fülét érte a bosszúálló férfiököl, így is megtántorodott, s elesett.

A következ? pillanatban a támadója is a földön volt hátracsavart kézzel. A karatés lábbal nyomta a földre. Egy ideig még ebben az állapotban se hagyta abba a szitkozódást. Majd váratlanul hisztériás sírásban tört ki. Szirénázó autók nyomták el önvádoló jajveszékelését. Egyszerre két ment? is érkezett.

Ilka néhány szóval felvázolta a ment?söknek a Doki és az intubált férfi helyzetét. A két férfit sietve tették a ment?be.

– Ön intubálta és élesztette újra ?ket? – mérte végig a ment?s gyanakodva Ilkát.

– Igen. Rezidens orvos vagyok. Ma kezdtem a pályafutásomat… – magyarázkodott, mert látta a ment?orvos hitetlenked? tekintetén, hogy inkább képzeli a gimnáziumba, mint orvosi diplomával a kezében.

– Akkor elismerésem!

– A lány meghalt… – sóhajtott Ilka b?ntudatosan.

A ment?orvos szeme a már nem verg?d?, földre tepert jajveszékel? fiatalemberre esett.

– Látom a társadalom hálája is utolérte… Nem isten! Két embert megmentett! Azt hitte, amikor orvosi pályát választott, hogy majd életeket ment meg, és gyermekeket segít majd e világra? Ébreszt?! Fog életeket menteni, kett?t már sikerült! De e pályán mindennapos találkája lesz a halállal is! Amikor tehetetlenül szemléli a földi életb?l távozókat. A társadalom „hálája” is hozzátartozik e pálya „szépségeihez.” Sokszor lesz még b?nbak a hozzátartozók haláláért. Szokjon hozzá! Sok sikert az ébredéshez! Üdvözlöm, a pokolban! – mondta a ment?s, s választ se várva, sietve beült az egyik ment?kocsiba, mely szirénázva indult Szentgyörgy felé.

 

 

 

 

(Szakmailag lektorálta: Dr. Bige Szabolcs)

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 700 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.