A Lány pénteken immár végérvényesen búcsút int iskolai éveinek. Nem is annyira ő, mint a Sors akarta így. 19 éves, s dolgozni fog, mert nem akar tovább így élni, noha annyira fiatal még. Hogy mikor született meg ez az elhatározása, csak ő tudja, mint azt is, miért választott magának két anyát is.
Hárman vannak testvérek, s ő a középső gyermek. Ez önmagában is rossz ómen. Ráadásul nem csupán kisebb korában félt mindentől, de ma is. Főleg a sötétségtől és a haláloktól… a nyitott koporsóktól, az ájulástól, a szédüléstől, a vonatoktól, a fővárostól, ahol sohasem járt még, de őt ez nem érdekli… meg a betegségektől. S hihetetlen, de babonás! Mennyit nevettek ezen… Csurgott a könnyük, s aztán kezdődtek elölről a rémtörténetek, s a megbeszélések és bizonygatások, hogy nem úgy vannak a dolgok mégsem.
Tizenhárom évesen került el otthonról. Önszántából választott másik anyát magának, aki soha nem kérte számon, s soha nem dörgölte az orra alá, hogy mennyibe kerül. Családi pótléka, az asztmája miatt megemelt dupla összeggel a valódi anyjánál maradt, s mivel törvényesen a másik nő soha nem fogadhatta örökbe, az nem is fogadott el volna a valódi családtól semmit sem. Az édesanyja néha ránézett ugyan a lányra, de soha még egy csokoládét sem vett neki. Helyette ivott. Könyörtelenül nevetségessé tette magát az egész lakókörnyezete előtt. A másik asszony nem hánytorgatott fel neki semmit sem. Meghallgatta, ha kellett, de pénzt nem adott az italra, noha egyre sűrűbben követelte abban az alkoholmámorban, mikor felsejlett előtte, hogy hibádzik otthonról egy gyerek. S még férje is volt, s van is. De olajként a tűzre együtt járták a kocsmákat egészen addig, míg a nő az első agyvérzését meg nem kapta. Ezután a másik család élete még rosszabbra fordult, mert minden másnap pénzt kértek kölcsön, amit aztán soha nem adtak meg, de a békesség kedvéért rendre megkapták.
A másik nő munkahelyén tudtak erről a furcsa befogadásról, mert a saját lányával együtt ez az eleinte félénk idegen is egyre többet várta a nőt. Ekkor még szép családot alkottak, mert volt nevelőapjuk is, aki megteremtette a tisztesség későbbi alapjait, de aztán mégis szétváltak az útjaik, s ez a gyerek volt a legfőbb ok.
2010-ben költözött el először második otthonából egy fiúhoz a Lány. A nő nem gondolta, hogy mindez rendjén van, de nem szólt, mert saját gyermeke már más városban tanulva élvezte azt az önállóságot, amire ez a másik is vágyott. Régebben saját gyermekével sok és kemény veszekedése volt a Lány miatt, hogy miért kell velük laknia, együtt bulizniuk, színházba járniuk, de még a nyarakat is együtt tölteniük vidéken, s a nőt sok vád érte önálló, meglepetésszerű ruhavásárlásaikor is, hogy „ez nem az én stílusom, ezt neki vetted!…” „Mondd meg, hogy jobban szereted! Őt mindig meghallgatod!”… Noha ez nem így volt, csak a nő igyekezett anya lenni, s pótolni a gyerek életében valamit, ami végérvényesen elveszhetett volna. Mára saját gyermeke is belátja, hogy milyen szép élményeik voltak együtt, s bizony ő az, aki igényli furcsa módon melléje szegődött testvére közelségét, hiszen ugyan az ő javára, de mindössze kilenc hónap van közöttük…
Van a sorsban valami esztelen, és mégis kiszámítható. Azt hiszem, az élet ettől és csakis ettől fenségesen szépséges. A Lány alig költözött el a valódi otthonától nem messze lévő igazi, fogadott családjától, ahol közben békésen éldegéltek az asszonnyal kettesben immár, szülőanyja végleg lebénult, s a nevelőanyja volt az, aki a kórházból hazakerülvén nap nap után megnézte, bevásárolt, segélyeket és nyugdíjat, közlekedési támogatást, rokkantkártyát intézett annak a nőnek, akinek soha nem voltak fontosak, csak szóban a gyermekei…
Közben az ő egészségével is bajok lettek. A Lány kíséri orvosokhoz, s most ismét otthon él, mert ennek az asszonynak van rá szüksége.
***
Pénteken ballagás lesz, s mi sem természetesebb, hogy édesanyja helyett én megyek Ildikó (Még a nevét sem változtattam meg!) ballagására, akit éveken át neveltem. Ugyanígy a vasárnapi családi ebédre is a nagymamához, édesanyja édesanyjához két testvérével együtt, mert édesapja a feleségével marad.
***
A történetet az élet írta. S ez bizony az én életem is, s hiszem azt, nincs annál fenségesebb dolog, mint fontosnak lenni a Másik napjaiban, arcának leheletfinom ráncaiban, hogy aztán örökre nyomot hagyjunk lelkében, a szeretet által az egyetlen emberit.
M. Fehérvári Judit
Legutóbbi módosítás: 2011.04.28. @ 17:00 :: M. Fehérvári Judit
