Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14. – Budapest, Várnegyed, 1928. november 7.)[1] költ?, m?fordító.
Édesapja Tóth András szobrász volt, édesanyja Molnár Eszter, egy aradi ács-segéd leánya. A gyermek Tóth Árpád eleinte a rajzolásban mutatott tehetséget. 1889-ben a család Debrecenbe költözött.
Tóth Árpád itt volt gyermek, itt érett ifjúvá, innét indult Budapestre, az egyetemre bölcsésznek. Az apja szobrász volt, a szabadságharc és Kossuth Lajos emlékének megszállottja, aki élete folyamán számos Kossuth szobrot készített különböz? városok f?tere számára. Ez a korai években jólétet adott a családnak. A költ? 1848-as eszméi, Debrecen nagy kulturális hagyományai, így Csokonai emléke körében nevelkedik. Igen gyenge testalkatú fiú, korán hajlamos a tüd?bajra, könyvek és ábrándok közé vonul. Inkább él az irodalomban, mint az életben. Természetes is, hogy érettségi után irodalom szakos bölcsésznek indul a budapesti egyetemre.
Tóth Árpád:
Medd? órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
1908.
Szorgalmas és jó tanuló világéletében, szomjasan issza magába a m?veltséget. Budapesten azután találkozik az új irodalmi törekvésekkel. Tizenkilenc éves korában már versei jelennek meg a f?városi lapokban, köztük a Kiss József szerkesztette A Hétben, amely a Nyugat el?tt a modern irodalom f? t?zhelye volt. Majd 1908-tól, a Nyugat megindulásától kezdve odatartozik Adyék munkatársai közé. Ady elragadja, áhítatos hódolattal néz fel rá, noha költ?i alkata nagyon távoli Ady er?teljességét?l is, forradalmiságától is. Közelebb áll a filozopter költ?khöz, Babits-ékhoz. De ezekt?l is különbözik mind nyelvezetében, mind hangvételében. A gyenge test?, elhúzódó költ?ben már egészen korán a bánat szólal meg, amelyet alig enyhít az erotikus vágyakozás. De már egészen korán felt?nik verseinek szinte iparm?vészi csiszoltsága. Pesszimizmusa azonban odakapcsolja a modern költ?k vállalt dekadenciájához.
Tóth Árpád:
Tavaszi elégia
El?ttem n?k siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt újja
Diderg?n összesímúlt ny?tt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelid, mint n?i vállhoz simúlt bús férfi arc-él.
Merengtem: most vetik fel fehérl? sz?zi ágyad,
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkez?döl
És aki elmen?ben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedb?l
S eszembe t?nt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?…
Hazaindúltam aztán, bús dolgokon tün?dve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsu testü n?kre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén útcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedv?n figyelte
Fáradt, reszket? számat fáradt szegény szivem…
1909.
Még nem végezte be egészen az egyetemet, amikor családjára zuhan az anyagi romlással járó megaláztatás. Apja debreceni Szabadság-szobrát a szakmai kritika és nyomában a helyi publicisztika oly hevesen bírálja, hogy a hatóság az emlékm?vet mint kontármunkát leromboltatja. Ez a kudarc mindhalálig magával meghasonlott, komor emberré teszi az apát, és az apa elkomorodása nyomasztóan fekszik a családi életre. Ki adna újabb megrendelést a hivatalosan kontárrá min?sített m?vésznek? Az apa helyett a fiúnak kell eltartania övéit. Nem lesz hát tanár bel?le, hazamegy Debrecenbe újságírónak. Huszonhárom éves ekkor. Kénytelen publicista lenni; mert költészetb?l nem lehet megélni. Debrecenb?l küld tovább is verseket a Nyugatnak, de otthon politizáló cikkeket fogalmaz. Kénytelen tudomásul venni a közéletet, és elrettenti, amit meglát a világból. Ez a testi-lelki alkata szerint nem harcos ember éles szem? és biztos tollú társadalombíráló lesz. Ekkor és ott érik azzá a kit?n? újságíróvá, aki majd sokkal kés?bb a nagy hatású Az Est-lapok nélkülözhetetlen szerkeszt?ségi mindenese lesz.
1913-ban lapja megsz?nik, akkor végre újra a f?városba jön, kezdetben házitanító, és csak nehezen talál magának szerkeszt?séget, végül ?t is Hatvany Lajos veszi pártfogásába, mint Adytól József Attiláig oly sok nagy magyar költ?t. De már ekkor kiderül, hogy tüd?beteg. Az irodalmi élet már tudomásul vette, hogy jelentékeny m?vész, de azt is, hogy rövid élet adatik neki. Pedig mindent elkövetnek, hogy hosszabbítsák az életét: hegyvidékr?l hegyvidékre megy foltozni az egészségét, a katonaságból is kiszuperálják, így ússza meg az els? világháborút. A nagy szerelem is végre megadatik neki: 1917-ben megn?sül. Idáig tart költ?i fejl?désének els? korszaka: eddig bonyolult formavilágú, dekadens költ?, reménytelen pesszimizmus és néha izzó erotika választékos megfogalmazója, akinél elválik a valóság felé forduló publicisztika és a csak befelé néz? lírai költészet.
Tóth Árpád:
A fa
Oh nézd a furcsa ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Oh lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
? mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tün?d?, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül
És testtel is szelíden arra d?l,
Amerre lelke vonja testtelen…
1916.
Major Henrik karikatúrája Tóth Árpádról
.
A világ azonban forradalom felé tart, és Tóth Árpád lelkesen üdvözli a változás reményét, majd a változást. Költészete egyre hangosabban pacifista. A világháború imperialista okait ugyan nem érti, de humanista pátosszal utasít el minden vérontást. Ahogy közeledik a forradalom, elégikus hangja úgy változik ódaivá, hogy végül a proletárforradalmat zeng? ódával – Az új isten – köszöntse. A pesszimizmus egy átmeneti pillanatra elt?nik költészetéb?l. A tanácsköztársaság idején szívvel és lélekkel áll a forradalom és a proletariátus mellett, noha polgári humanizmusában soha igazán nem értette, mi volt a proletárforradalom lényege, és azt sem, miért kellett elbuknia. Nem értette ? az ellenforradalmat sem, melyr?l csak azt vette tudomásul, hogy embertelen és gy?löletes. Jellegzetes baloldali érzelm? polgári értelmiségi volt, aki erkölcsi meggondolásokból, esetleg utópista ábrándok közepette áll a fokozottabb humanitást hordozó forradalmak mellé. És amikor a forradalom elbukik, ezt nem az ért? ember további reménységével veszi tudomásul, hanem belezuhan a reménytelenségbe.
Tóth Árpád:
Aquincumi kocsmában
Vén sváb, csapláros úr, adj h?vös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas:
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd ülök csöndesen magányos úri tort!
Ülj mellém és kocints, apró germán szemed
Mélyén a kék ravaszság szelíden húnyjon el,
?s testvér, méla sváb, – nem érzed? – sírni kell!
Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!
Kocints, igyunk! – kire? – kocints a régi, holt
Leányra, akit a langyos, régi fürd?n
Szelíd hullám ölelt s a fényl?, sárga fürtön
Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.
Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest
Arany nap haldokolni s hanyatlani dics?ség?
Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ?sét
Ölelte komoran az aquincumi est?
Kocints közülök egyre, egy barna, halk lovasra:
Megállt az esti marton, nézte a vérz? fákat,
S nem tudta mért: szívére rálehelt a bánat,
Mint az alkonyi párák a mellén fényl? vasra.
Körül sátorkupok keltek a köveken,
Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján, –
Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,
S az a setét lovas tán ?söm volt nekem…
Kocints vén sváb! – ragyog az aquincumi este,
Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,
Igyunk, örök sor ez, örök komédia,
Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse…
Kocints…a bús kupát hajtsuk fel még vígan,
Igyunk az idegen, jövend?, messzi lányra,
Ki majd itt d?l el nászra és annyi id?re, árva
Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan…
1919.
Tóth Árpád els? korszakának a pesszimizmus kizárólag személyes indíttatású volt, végs? éveinek pesszimizmusa általánosabb jelleg?: egyszerre táplálkozik a történelmi csalódásból és a reménytelen betegségb?l. Költészete még magasabbra emelkedik: formái egyszerre gazdagodnak is, de egyszer?södnek is, kevesebb a díszít?anyag, tömörebb a megfogalmazás. És egyre er?sebb a halálvárás. Noha e végs? évek er?teljes munkában telnek el. Bekerül Az Est-lapokhoz, ahol vezércikkt?l kritikákon keresztül színes hírekig minden hírlapi m?fajban kit?n?eket formál. Jól dolgozó, lelkiismeretes és mindenhez ért? újságíró. Már meg is tud élni, csak nincs hozzá sok ideje. Az Est-lapok azonban annyira lefoglalják, hogy alig ad verseket a Nyugatnak: költeményei is Az Est-lapok valamelyikében, leginkább a Pesti Naplóban jelennek meg. (Igaz, Miklós Andor, az újságkirály, Az Est-lapok ura sokkal többet fizet a versekért, mint az örökké anyagi gondokkal küzd? Nyugat, és Az Est-lapok kit?n? irodalmi rovatvezet?je, Mikes Lajos igényt tart arra, hogy náluk is jelenjenek meg olyan jó versek és novellák, mint az Osvát Ern? szerkesztette Nyugatban. A kor e két legkiválóbb irodalmi szerkeszt?jének vetélkedése igen üdvös volt az egész irodalomra.)
A forradalmak kora – úgy látja – tragikusan lezárult. Költészete bezárkózik a szomorúságba. De mint m?fordító egyre inkább fordul a szabadságköltészet hagyományai felé is. Ez a m?fordító tevékenység pedig nem mellékes költ?i életm?vében. Egyike legnagyobb m?fordítóinknak: a világköltészet széles skáláján játszik, pompás és gondos, bámulatosan formah? tolmácsolással gazdagítva világirodalmi kultúránkat. Igaz, mindig marad nála valami Tóth Árpád-os – nyelvkészlete és jambusainak zenéje oly jellemz?, hogy a jó fül? olvasó a fordításokból is azonnal kihallja a fordító saját hangját. De sokkal h?ségesebb Kosztolányi-nál, és legtöbbször Babits-nál is.
Tóth Árpád:
Jól van ez így
Hogy miért vagyok többször szomorú,
Mint víg, ó, kedves, kár úgy számbavenni,
Jól van ez így,
Lásd, kell szomorú embernek is lenni.
Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
S dússá érik az élet szenvedése,
Vak, ferde mag,
Mely mégis, mégis, istenek vetése.
S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
Legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
– Furcsa titok –
Ha jó id?knek fényl?n süti napja.
Sokszor meg mintha mély, nyugodt öröm
Acélos fénye éppen ?bel?le
Csillogna ki,
Ha ráhullt a könnyek meleg es?je.
„Bánat” – mondod, – de bánat és der?
Között a határ olyan egyszer?-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb der?re?
Hátha a végs? Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassu szára,
Bel?le kél
Szent kenyér az istenek asztalára?
1923.
Nem írt túl sok verset, költ?i életm?ve mennyiségileg elmarad nagy kortársai mögött, túl sok id?t fordított a versek csiszolására, hanem ez a költészet drágakincs századunk amúgy is oly gazdag irodalmában. Vannak irodalmi ínyencek, akiknek ? a kedvenc költ?jük.
S emellett gondos stiliszta volt prózában is. Ritka novellái, gondos és ért? kritikái, a költészet határát súroló színes cikkei és publicisztikájának java része méltóan egészítik ki a költ?i életm?vet.
Amikor negyvenkét éves korában elvitte a betegség – és sírjánál Babits Mihály búcsúztatta -, tudta már az egész hazai irodalmi élet, hogy a halhatatlanságba lépett. Híre és értékelése azóta se hanyatlott. Neve és életm?ve végérvényes igénnyel foglalta el helyét a század magyar költészetének els? vonalában.
Tóth Árpád:
Elkoptam…
Óh, ifjan hányszor lestelek,
Vígan bizony kerestelek.
Bordáim rácsos lugasán
A szívem úgy izzott feléd,
Mint a tavaszi lugasok
Rácsa közt piros lampion…
És lehunyt szemmel híttalak,
Te testetlen és drága füst,
Hányszor mellemre szíttalak,
Te… és drága szél.
Mellem remeg? függönye
Hányszor dagadt…
Éji mámorban lestelek,
H?s erd?kben kerestelek,
Feldúltam asszonyok ölét,
Csak egyszer borulni föléd.
Elkoptam. Nézz rám… Nézz felém,
Itt állok, és nem is tudom,
Éltem delén, vagy estelén,
És azt hittem, hogy rádnyitok,
Te iszonyú, te nagy titok…
Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda, – rácsos bús lugast,
Zászlós tüd?m, a bús lyukast…
Tüd?m rekedten felzihál
A csontos rácsú furcsa kasban,
Mint ?szi szélben csapkodó
Tépett függöny a bús lugasban…
A vérerek bús ágbogán
Roncsolt tüd?m r?t lomb a fán…
…Levánnyad róla, mint a bús,
Elomló lomb, a gyenge hús…
A bordák közé aggatott
Tüd?t, mit bús kór lyuggatott, [195] S melyb?l, ha néha,… vér
– – – feltör és ajkamig ér
– – – – – bíbor iszap
– – – – – – – kicsap.
Lehunyom lankatag szemem,
Itt, északi hegyek között…
Ha rossz voltam s hanyag,
Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
A szikra vagy a bús anyag?
1928.
.
http://www.youtube.com/watch?v=8XQwOvhJzSc&feature=related
A Nyugat emlékszámmal adózott az elhunyt Tóth Árpád emlékének. Babits Mihály így idézte meg emlékét:
„Mit lehet sokat beszélni ilyen egységes, zárt és gáncstalan költ?r?l, hacsak nem a filológia szólhatna róla sokat, föltárva m?vészetének részlettitkait; de hát ki tör?dne ma egy elvont m?vész titkaival? ? érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dics?ségr?l, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az er?t és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki tör?dött a tökéletességgel? Életében talán én voltam az els? és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság el?tt, kinyomtatott cikkben, nagy költ?nek neveztem ?t. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költ?nek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos önvigasztalással, a távoli szellemibb századoknak.”
Tóth Árpád nem volt jelentékeny elbeszél?. Ismerte ugyan a prózaírás m?helytitkait, bírálataiban határozottan avatottnak látszik, de tehetségének természete nem volt alkalmas arra, hogy igazi novellistává n?hessen. Tudta ezt maga is. Nem szerénykedés, hanem a józan önismeret mondatja vele, mikor azt írja: „Erre azonban, be kell látnom, teljesen képtelen vagyok. Nem tudok alakokat magam el?tt tisztán látni: nemcsak azt értem ez alatt, hogy nem tudok megfigyelni, életb?l ellesni, hanem azt is, ami még lever?bb, hogy nem tudok magamnak a fantáziámmal alakokat kigondolni, plasztikusan megformálni. e nélkül pedig minek kísérletezzem a novellában?”
Természetesen azok a novellái a legél?bbek, melyekben valami igazán személyes ügyét sikerül tárgyiasítania, vagy amelyikben önmagával rokon alakot tud életrehívni. Az Együgyü Náthán történetének zsidó-gyerek h?se a maga félszeg ártatlansága révén állt közel Tóth Árpádhoz. Az ?rmester-világ és a meg nem értett, védtelen gyerek ellentétében maga és a társadalom konfliktusát jeleníthette meg. Bibendul, a szellemben egy naiv gyermek szerelmi ábrándjában a maga álmait is felidézhette. Innen a meglep? könnyedség, mellyel magát e szerepekbe beleéli: a színlel?, naiv hang hitelessége. Az Utókúra cím? novellában szabadjára engedett életlázon mérhet? igazán, hogy a Tóth Árpád-versek szelíd tisztaságában milyen nagy szerepük van a személyiség erkölcsi, értelmi szféráinak.
Tóth Árpád:
Utókúra
Mihály egy pillanatra megállt a hegyoldalban. Homlokára gy?rt zsebkend?je h?sen és lágyan reszketett izzadt, fényes csuklóján. Gyönyörködve nézte a mell?le elébbsurranó asszonyt, aki már az erd? árnyékába jutott, s most hirtelen visszafordult felé. Fehér blúzán kövérkés, erny?emel? karja mozdulatától íves, nyúlt ráncok ver?dtek a hónaljba, mutatva eml?i fels?, lágy vonulatát, míg mellén szapora váltakozással simult feszesre s torpant völgyesre a könny?, vékony kelme. Hegymászó botja fels? fele kiferdült az erd? árnyékának illatos setétít? testéb?l, s a háncstól frissiben megfosztott botvég zöldesen szikrázott az augusztusi ver?ben. Az asszony csúfondárosan kiáltott le Mihályra:
– Adta lomha hegymászója, hogy elmaradt!
Mihály kissé félszeg, ijedt, nagy lépéssel lendült az asszony után, s amint az erd? friss árnya átölelte gyors mozgástól, hévségt?l s nagy és beteg szerelemt?l ellankadt és tüzel? törzsét, a nyakába fuvintó erdei h?vösségt?l boldogan gondolt a közel-percekre, amikor s?r?n álló mohos törzsek közt kell átszorongniok. Alacsonyka lombok csapódnak majd az álluk alá, s a görbe fagyökerek közt megzökkenve össze-összesimulnak a vállaik. S most, míg tágra nyitott lábszárakkal loholt az asszony után, s er?sen össze kellett szorítania meleg száját az el?retör?, vad lihegés ellen, egy pillanatra eszébe jutott, mily ?rület volt a kirándulásra vállalkoznia, aztán halkan, gyerekesen rikkantott egyet, hangja rekedtes volt, de jólesett a jókedve, s az asszony vállaira nézett.
Egy éve látta el?ször ezeket a vállakat. Unatkozva ült akkor egy barátjának szobája sarkában, tenyere lomhán pihent egy japán asztalka fekete lapján, s egykedv?en nézte az asztalra applikált gyöngyházas szárnyú madárkákat, melyek mintha az ? petyhüdt tenyere alól röpülnének az ében éjszakába.(Akkoriban halt meg egy kedves, régi iskolatársa, gyenge tüdej?, s Mihály félt, s szeretett volna szerelmes lenni.) Tekintete a zongoránál ül? n? vállaira tévedt. A kottán éppen akkor fordított egyet egy ellenszenves úr, s úgy tetszett a félhomályban, hogy plasztronos melle és fels?karja hozzásimul az asszonyhoz. Az asszony hirtelen felállott. Vacsoránál szemközt ült Mihállyal. Fél óráig tartott-e? két óráig tartott-e? A csemegét vigyázva ette, de a meggyt?l kékpiros lágyacska szája mozgásában volt valami mohóság. Mint egy rossz asszony szája – gondolta Mihály. Szerelmes lett az asszonyba, s ez kacérkodott is vele. Aztán Mihálynak hidakat kellett építenie az Alföldön, mocsarak közt, esti, füstös r?zsetüzeknél ült, nagy mulatásokon d?zsöltették végig, egy táncosn? miatt párbajba keveredett, s a vizeny?s leveg? ágyba döntötte. Reggelenkint furcsa érzései voltak a mellében, s türelmetlen mozdulattal nyúlt az éji asztal márványlapja felé vízért vagy helyi lapért, melyet kosztadónéja odakészített neki. Az asszony sokszor eszébe jutott a helyi lap silány szerelmes verseinek olvasása után vagy mérnöktársaitól hozott pesti aktképek nézegetésekor. Sokáig kellett a hátán feküdnie, s néha ?rületesen kívánta, csak egy percre, az asszonyt, aztán meghalhat. Délfelé, mikor fehéren d?lt be a napfény az ágyára, csodálkozott a reggeli dolgokon, s nem tudta maga elé képzelni az asszonyt. Nehezen gyógyult, a munkát abba kellett végképp hagynia, s lázas álmaiban sokszor látott csonka hídoszlopokat szomorúan egymás felé meredni. Utókúrára fürd?be küldték, kissé h?vösebb id?járás volt, mint idényenként rendesen, eleinte sok vért köpött, aztán kellemes lustaságú, lanyha reggelei voltak a párnák közt, s mikor ki volt szabad járnia, mohón vizsgálgatta a környékbeli középkori romokat. De nem szívesen tévedt messze, rengetegbeli, magányos nagy tisztásokra, s ha kígyókról hallott, úgy megborzadt, hogy fájdalmat érzett. Lázálmai egyre megújultak. Egy éjszaka furcsa szerkezet? vastengelyen feküdt, oldalra fektetett f?vel, s körülte, nagy messzeségben, színes káprázatok, tapétamintákhoz hasonlatosak, keringtek lassan, szédít?en. Reggel bágyadtan ébredt, egy leszakadt gombot ingerülten keresgélt, a kávéját kés?n hozták, s mikor lement a verandára, a lépcs?fokok csikorgását ?rületesnek találta. Lent találkozott az asszonnyal, aki nagyon megörült neki, s délutánra sétára hívta. Mihály érzéki vágyódása eddig nem ismert er?vel vetett lobot, s emellett furcsa elérzékenyülésen kapta magát. Az asszonynak a keszty?i érdekelték, s hegyes szemszögleteit csendes gyönyör?ség? és elfinomult figyelemmel nézte, mint esténként aláfordult fejjel a bútorok filigrán lábait szokta, s a langyos páráknak kitárt ablakon át az alkonyodó hegyeket, melyekr?l pufók oláh-szekerek cammogtak a falu felé nagy lassúsággal. Szerelmet kell vallania az asszonynak, csókra gondolt, a kirándulás délel?ttjén tervezgetve járt a napos fák alatt, régi biztatások jutottak eszébe, egyszer sem köhögött.
Beértek az erd?be, a széls? tölgyfa magasan libeg? alsó levélbokrétája felé felágaskodott az asszony, elnyúlt derékkal, s erny?je kampójával akart leverni néhány csillogózöld, friss karélyzatú levelet: a férfi segített, kezét meghorzsolta az öreg kéreg, az asszony gondosan, félig leeresztett pillákkal, aggódva csucsolt szájjal nézett a vérz? kézre, s a maga apró zsebkend?jét adta oda bekötni. A zsebkend? illata tette, a férfi hirtelen gerjedéssel nézett az asszonyra, fekete, csillogó szemmel, melyek alatt ferdén lefutó poros ránc hajlott simára borotvált álla felé.
– Szeretem – mondta hirtelen az asszonynak, s nagyon egyszer?nek gondolta a dolgot. Az asszony kacéran suhant el?re a setét f?ben, nem szólt, az els? napos tisztáson graciózusan kigöngyölt egy könny? pokróctekercset, s letelepedett. Lába az ikráig kinyúlt szoknyája alól. Melléülhetek? – kérdezte ügyetlen hangon a férfi, az asszony nem válaszolt, egy virág után nyúlt, sötétvörös vadszegf? volt. Mihály nagyon fáradtnak érezte magát, a régi búskomorság rohanta meg. A fák közül egyszerre n?k és férfiak jöttek, egy fiatal jogász hangos „áh” kiáltással, mélyen lendített kalappal üdvözölte ?ket, s bizalmasan az asszony mellé heveredett, aki a kalapja levételével bíbel?dött, s a kalap karimája alól csak piros, telt szája látszott, melybe mintha beleszúrták volna az ajkak közé szorított csillogó gombú kalapt?t. A társaság egy angol vendéget kalauzolt, a kövér doktorné az angol tiszteletére fekete blúzt vett magára, s egy vasalt, pelyhes úr heves, rossz angolsággal magyarázgatta a vendégnek a közeli romok stílusát, s teniszgolyóhoz hasonlatosnak találta a román oszlopok alján gombolyodó k?levél-díszeket. Egy karcsú csúnya leány kedveskedve osztott szét néhány rúd csokoládét a társaság tagjai között, Mihály oldalt ült, neki nem jutott, a csúnya leány menteget?dzött, törzsét?l messze tartott kezében reszketett az ezüstpapír, s ezalatt átlátott Mihály az asszony párnás arcára, melyet épp a szemöldök magasságában metszett át a csokoládés papír ezüstös, rezg? szélének vonala. Az asszony hirtelen Mihály felé fordult, s ez zavartan nyúlt bels? zsebébe, mintha a tárcáját keresné. El?vette a tárcát, kinyitotta, legfelül az anyja levele volt, a napokban kapta, pénzt kért az öreg, magányos asszony, aki otthon betegeskedett szobájában, régi lapokból kimetélt képek s a gondosan tisztított rez? függ?lámpa alján libeg? selyempapírcifraságok csendjében. Mihálynak eszébe t?nt az imádkozó, nagyotváró anya, az otthoni párnák, melyek gyermeki lihegést?l voltak fülledtek, s az anyja sírása a zúgó akácok alatt, mikor egy szeles tavaszi napon sárkányozás közben Mihályka a csalános árokba zuhant. Tévetegen nézett végig a víg csoporton, kiválasztott közülök egy intelligens arcot, mit gondolhat ez róla? S mit gondol róla az asszony? ? maga el?tt is úgy t?nt fel, mint az arabs mesék kalifája, aki h?s vízbe mélyeszti alá arcát néhány pillanatra, s évtizedeket él át azalatt, napsütéseket, csókokat, s mikor újra fölemeli a fejét, furcsán, bódultan néz a leveg?be. Következetlen, váratlan szavain sokszor elámultak, hebehurgyaságaitól jómaga is sokszor visszaretten. Most is, ez a kirándulás… Ez az asszony sohasem fog szerelemmel nézni rá.(Valaki hangosan dicsérte a tájat.) Ezek ?rá is úgy néznek, mint az erd?re, lokálszíneket látnak, zöld fákat, fekete ágakat, s vakon nevetnek, ha valaki violás tónusokat mutat nekik a lombok közt. Violás tónusok – nevetett, s egy rabszolga hátára gondolt, melyet egy híres új képen látott, s melyen violásak voltak a korbács nyomai. Felemelkedett, felhúzta felölt?jét, az asszony szemében gúnyos szánakozást sejtett, a fákon hangos szél zúgott át, hirtelen esni kezdett. A könny? permetegben, a csapkodó f?ben nevetve osont lefelé a társaság, Mihály elmaradt, megcsúszott, könyökkel egy fának zuhant, bal lába oldalt kaszált, nevették, az asszony kacaja ezüstösen és élesen csengett. Mihály a vacsoránál, a nagy villa verandáján, nagyon levert volt. Sok bort ivott, beszökött a szobájába.
Kilenc óra lehetett, messze énekeltek, s ? az ágyban anyja kézsimogatását kívánta, szelíden nézte a szemközti falon a sötétkék, primitív pingálást, az egyik rózsa alsó szirmán elcsordult a festék. Aztán hirtelen elkeseredéssel szidni kezdte magát, átkozta az asszonyt, s a másik pillanatban, félálomban, a karjai közé képzelte meleg, vigasztaló testét. Mélyen és csendesen aludt, hajnal felé hirtelen felriadt, Úgy rémlett, mintha valami dörrenést hallott volna. A világosodó ablak fels? jobb szögletéb?l sötéten nyúlt alá egy közeli fa vékony, reszket? ága. Mihály tág szemmel meredt a párás hegyekre, reszketett. Ebben a pillanatban tisztán hallatszott egy új, hatalmas dörrenés. Kiugrott az ágyból. A hibás, hirtelen ugrás miatt fájó rándulás húzta össze csupasz jobb lábát, gyorsan kapkodta magára ruháit: míg nadrágját fölcibálta, féllábon táncoló vén diákhoz hasonlított, aki fél az elesést?l. A kék kancsót kiemelte a mély tálból, sajgó nyakszirtjére vizet zuhintott, s nagy markolásokkal, sietve tapasztotta arcához a piros rojtú, durva hoteltörülköz?t. Gallért nem tett fel, felölt?jébe burkolódzott, melynek alsó szöglete poros lett, mert míg jobb karját sietve a felölt?be dugta, ennek szárnyai b? red?ket vetve a padlatig fittyentek. A folyosón egy ijedt szobalány rohant vele szemközt, fehér mosdótálat hozott, a bágyadt gázlángnál aranyos fényesség reszketett borzas haja szélén, fehér el?köt?je egyik válláról levált, s petyhüdten ázott a véres vízben, mely a sietve vitt tálból hirtelen félreloccsant. Mihály elakadt lélegzettel kérdezte: mi történt?
– A Kalotayné nagyságát lel?tte az ura, jaj nagyságos úr, és nem kapni jeget. – Elrohant. Mihály nem tudta meddig, a nyirkos falnak d?lt, aztán letámolygott, miért? azt sem tudta. A portás részleteket mesélt néhány éjjeli pincérnek. A fekete frakkok fázósan bújtak össze. Az asszonyt szeret?jével kapta rajta a váratlanul megérkezett férj. Az udvarló nevét többször is kimondták. Mihály nem ismerte. Elindult az els?, széles sétaúton, lecsüng? fejjel járt, s egyszerre csak künn volt a fürd? alatt, a falu tövében. Messze egy f?résztelep hajnali lármája zakatolt, a deszkalapok rekedtes süvítéssel sírtak a gépek kései alatt, s a telep villanylámpásai körül fényes páragy?r?k remegtek.
Mihály mellett két kisgyermek futott el, a nagyobbik el?l ugrándozott, dalolt, két apró rozskenyeret ritmusra vert össze, mintha cintányérozna: a kisebbik egészen fekete ruhában ballagdált, s a szürkületben csak a ruháján valahol oldalt lógó batyucska sejtelmes fehérsége látszott. Mihály megrezzent, megállt, nagyon fáradt volt, leült az útszéli, éji nedvességt?l nyirkos kilométerk?re, a leveg?ben nagy fekete madarak suhantak át. Fázón húzta össze a kabátját, köhögött, bólintott, mosolygott, a pirosló hajnali világosságban pirosak és áttetsz?ek voltak a kezei, míg szájához emelte zsebkend?jét, mely puffadozva lengett a friss hajnali szélben, s melyen megcsillanó kerek foltban folyt el az alácsurgó fekete vér. Mihály led?lt a nedves f?be, egy percig maga fölött látta két hosszú f?szál dárdás, setét sziluettjét, de mintha valahol messze remegtek volna, s nagyon messze, szédít?en. Szekeres parasztok vitték vissza, s utánahalt az asszonynak.
A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Tóth Árpád: Utóirat; in: Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái; Bp., Szépirodalmi, 1979, 625-629. o.
Tóth Árpád:
Együgy? Náthán története
Ez a történet egy szegény, vörös kis zsidóról szól, aki az emberek közt szokásos foglalkozások közül a jámbor szatócsi mesterséget választotta. Azaz dehogyis választotta: mert vajon a szél megkérdi-e a keser?f? apró, fekete és szomorú szagú magvait, melyik útfélen akarnak megtelepedni? Árva és rongyos kisgyermek volt, egy este úgy jött be a faluba sírva, s nem tudta megmondani, mi a neve, s honnan indult útnak. A faluvégi szatócs fogadta magához, f?leg talán azért, hogy ne érjen szégyen a felekezetet, ne haljon éhen és elhagyatottan egy együgy?, szegény kis zsidó fiú. Ily módon az a hatalmas valaki, aki a mezei liliomoknak is ruhát és lakóhelyet rendel, ennek a kisfiúnak is juttatott egy kifényesedett selym? kaftánkát s egy meleg zugot a szatócsbolt hosszú asztala alatt. Mert éjszakánkint ott kellett aludnia a boltban, a pult alá vetett vackon, míg az összahajtogatott kaftánka mellette hevert a gyertyacsöppekt?l foltos pádimentomon.
Azért nem volt rossz dolga Náthánnak. Így nevezték ?t el, ezt a bölcs és komoly nevet viselte, mint a régi, fényesselym? kaftánkát, bár szíve igen együgy?, s elméje igen szerény fény? volt. Csak apró szemei csillogtak különös elevenséggel, mint két fekete ragyogású villanylámpácska, amib?l valami furcsa szomorúság kedves világossága sugárzott mindenkire, úgyhogy Náthánkát okvetlenül szeretni kellett. Durva, kérges kez? és szavú parasztemberek is megsimogatták néha gödrös állacskáját, tréfásan meghúzták füle mellett a vörös tincsecskét; a falu uzsorása, egy köhög?s és töpörödött anyóka egyszer egy szép aranyfény? krajcárt ajándékozott neki.
Sovány és hajlott derekú legényke lett Náthánkából, vörös haja az utca egyik végér?l a másikig világított, nevettek is rajta a szép, barna keresztény lányok. Náthánka nem bánta ezt, ? nagyon jól érezte magát a boltban, a sok fiók, a gyertyák, ken?csök, ostornyelek meg a vég vásznak között. Szerette a ládákat, melyeket nagyon vigyázva kellett fölbontani, s gyöngéden törülgette le a nagy, barátságosan csillogó kannákat, melyek a melegben izzadtak, mint a kövér emberek. S a fiókban illatoztak a f?szerek, s mintha ez az illat beszéd lett volna, amivel egyik f?szer elmeséli a másiknak kalandos utazásait. Nagy hajók hozták ?ket olyan vidékekr?l, ahol s?r?, ragyogó méz csorog az égb?l napsugár helyett, ahol csupa olyan kávészín? ember él, amilyen a múlt nyáron komédiában mutogatta magát, s akinek a karjai s csupasz lábai is vastag, drága aranyperecekkel voltak megrakva, s orrából és füléb?l is aranypénzek csüggtek. De az ily emberek nyersen eszik a tyúkhúst, s úgy mondják, embervért is szoktak inni! Náthánka az esti szürkületben lehunyta a szemét, s boldogan és békésen lógatta le nyurga lábait a pult szélér?l. Egyetlen érzés homályos melege töltötte el, mely hasonló volt ahhoz, amikor paplan alá bújik az ember, s lassanként teste melegéhez enyhül az egész világ. Buksi, vörös koponyája sötétjén jóles?n, szelíden nyújtózott egy szerény és együgy? gondolat: mily’ jó a végtelen és titokzatos világban itt lebzselni a jószagú fiókok közt, csendben várni a furcsa országok új szállítmányait, gondosan kicsomagolni a ládácskákat, s aztán papírstaniclikba mért f?szerekre ügyesen ráhajtogatni a staniclik szélét.
A hosszú nyári napokon volt legboldogabb Náthán, mert akkor az egész napi bolti munka rakosgatás és méregetés után rövidesen lefekvés következett, mély álmú, édes alvások, amikb?l csak a csordás hajnali kürtölése riasztotta fel. A téli estékre szorongva gondolt, mert olyankor sokáig bent kellett ülni a f?szereseknél, s Rebeka, a szatócs leánya írásra és olvasásra akarta fogni Náthánt. Azt pedig szégyen bevallani, de így volt: Náthán feje nem fogott semmiféle bet?t, se hébert, se keresztényt. Egyszer Rebeka kisasszony bosszúsan rá is legyintett egy léniával Náthán vörös, sz?k koponyájára:
– Magának meg kávé meg bors van a fejében is?
Nem. Náthán nem szerette a téli estéket, s alig várta, hogy Rebeka kisasszony er?s illatú ruhái közeléb?l megint visszamenekülhessen a pult alatti vacok rongyai közé, ahol a kávé és bors barátságos szaga úszott a leveg?ben. Homlokát a h?vös pultra hajtotta, s akkor Rebeka szemei sem nyugtalanították tovább, melyek pillantása úgy érte arcát, mintha parazsat dobtak volna reá, s a b?r fölgyúlva, füstölve akarna kilobbantani magából valami fájó tüzet.
Aztán eljött a nagy háború rossz esztendeje. Náthán sokszor nem tudott aludni a háborúba vonuló csapatok nótázása miatt. Kés?bb elmondták neki, hogy a pántlikás és víg legények közül sokat megölt a gonosz, távoli ellenség. Utóbb azt is hallotta, hogy az ellenség ki akarja éheztetni az itteni népeket. S csakugyan, a f?szeresbolt fiókjaiból kifogyott az áru, a nagy hajókat nyilván nem engedi hozzánk az ellenség a mézes csorgású napsütések országából. S Náthán látta maga el?tt, amint kávébarna szín? emberek tömege a nyers tyúkhúsból csapott lakoma mellett a mi katonáink véréb?l iszik. Azt gondolta, hogy az ellenséget nagyon szépen meg kellene kérlelni, ne bántson minket. Sok-sok pénzt kellene adni neki, sok-sok aranypénzt. De hiszen azok máris nagyon gazdagok, fülük és orruk is tele van aggatva kincsekkel! Náthán nagyon elszomorodott.
Aztán ? is katona lett. Itt sok ütleget kapott, s egy ízben ki is kötötték. Valami különös álomkór jött rá, reggeli marsolások el?tt percekig öntötték nyakába a jeges vizet, míg magához tért. S este mégis alig várta, hogy újra az álom süpped? és meleg feketeségébe merülhessen. Gyakorlatok alatt mindig mosolyogni próbált az ?rmester úrra, a az ?rmester úr ett?l mindig rettent?en haragos lett. Egy ideig fürgén végezte Náthán a mozdulatokat, de ez hiba volt, mert egy tempót mindig elsietett együgy? buzgalmában. Egyszer az ?rmester úr hosszasan és körülcifrázva szidta Náthán fokhagymaszagú istenét, s minden szónál az orra alá öklözött, úgy, hogy vérezni is kezdett. Náthán akkor elgondolkozott azon, hogy az isten miért hagy magáról ilyeneket mondani, s hosszasan nézett az égre, melyr?l a f?szeres azt mondta egyszer, hogy ott lakik az isten.
Aztán a harctérre vitték Náthánt, s egy roham alkalmával h?si halott lett. Ez úgy történt, hogy roham közben egy nagy termet? ember jött vele szembe, akin másféle egyenruha volt, mint az övé. Ez az ember egy pillanatig meghökkenve állt meg el?tte, aztán szuronyát gyorsan Náthán alsótestébe döfte. Aztán ki akarta húzni, de a bajonett töve megakadt, s az ember ahelyett, hogy kitépte volna fegyverét, zavarodottan és sokáig piszkálgatta ki a pengét a belek közül. Náthán még élt ekkor. Egy rettenetes ordításra nyitotta a száját, de e pillanatban egyszerre egy fényes kék szín? mez?ségen találta magát.
Ez a fényes kék mez?ség a mennyország rétje volt. Ragyogó ruhájú alakok jöttek Náthánhoz, akiknek szárnyai is voltak, olyan formájúak, mint a falusi galamboké, melyeket Náthán nagyon szeretett. Ruhájukból pedig kellemes, úri illat áradt, majdnem olyan finom, mint a Rebeka ruháiból a téli estéken. Náthán megillet?dve és hunyorogva nézett a fényl? ruhákra, szemét nem merte az ismeretlenek arcáig emelni. Ekorr megszólalt az egyik:
– Náthán, mi angyalok vagyunk, s ez a szép hely a mennyország, ahová h?si szenvedéseid és halálod jutalmául jutottál. Odalenn a földön sok bánat és fájdalom éri az embereket, de itt, a mi országunkban minden jóra fordul. Itt a könnyek felszáradnak, és a sebek begyógyulnak. Hozsánna érte az Úrnak és örök dics?ség! Ámen, ámen, ámen.
Náthán figyelmét felköltötte az angyal ama mondása, hogy itt a sebek begyógyulnak. Alsótestére nézett, s álmélkodva látta, hogy csakugyan elt?nt az idegen katona rettent? szúrásának nyoma. Az angyal újra szólni kezdett:
– Náthán, jer, élvezd a mennyország gyönyör?ségeit! Mi a te szolgáid vagyunk, akik az Úr parancsából szolgálunk tenéked, mert megvagyon írva, hogy az utolsókból lesznek az els?k. Hozsánna érte az Úrnak! Ámen, ámen, ámen.
Náthán nem értette a dolgot. Ezek a fényes tündérek tehát szolgái ?néki, s ez az egész dolog valahol meg van írva. Itt talán mégiscsak meg kell tanulnia olvasni, hogy azt a fontos írást olvashassa. És hogyan lehet az, hogy ? ilyen hatalmas uraságoknak parancsokat osztogasson? Nagyon-nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ó, ha most kinyújtózkodva felébredhetne, s a pult kedves homályában találhatná magát! De aztán mégiscsak elindult a szolgálóival, a fényl? angyalokkal. Bejárta a csodálatos mez?ket, s ámulva hallgatta, hogy a csillagok énekelnek. Megkérdezte, hogy mivel foglalkoznak azok, akik a földr?l idekerültek. Azt a választ kapta, hogy itt elfelejtik mindazt, ami odalenn történt velük, s felmagasztosulva az örök tökéletesség imádatában, lassanként maguk is az isteni lényegbe olvadnak át. Ezt Náthán nem értette. Elgondolkozott, s aztán megkérdezte, hogy vannak-e itt f?szeres üzletek?
Az angyalok cseng?n felkacagtak, s Náthán nagyon elröstelkedett. Az angyalok szelíden körülvették, s vigasztalták:
– Náthán, feledd el a föld nyomorúságait és gyarlóságait, emelkedj föl lelkeddel az égiek tisztult magasságába, s igyekezzél nemesebbé és tökéletesebbé válni. Mi azért vagyunk melletted, hogy ebben segítségedre legyünk. Kívánj valami tökéleteset és jót, s minél teljesebb lészen óhajtásod tökéletessége és jósága, annál méltóbbá fogsz válni az emelkedésre. Ekkor szárnyainkra veszünk, s közelebb suhansz velünk az örök Tökéletesség és Jóság forrásához.
Náthán összeráncolta a homlokát. Megértette, hogy kívánnia kell valamit, valamit, ami igen-igen jó lenne. Ó, hiszen ? legjobban a boltot szeretné ide, a fiókokat, a ládácskákat, a kövér kannákat! De ezekr?l nem illik szólani, valami mást, komolyabbat kell kívánnia, valami fontosat, valami egészen lehetetlent! Szelíd szemei eltévedeztek, újra meg újra végigszáguldott csendes kis múltja együgy? emlékein: semmi, semmi! Kétségbeesve er?lködött: már a kaszárnya képeit is idézte, s egyszerre vakító tisztasággal jelent elé valami. Igen, igen, ez a kívánság tetszeni fog, hiszen az ?rmester akkor az istent is igen gonosz szavakkal szidalmazta: igen, az angyaloknak bizonyára nagyon tetszeni fog ez a kívánság: boldogan hebegte:
– A… a frász törje ki az ?rmester urat!
Az angyalok szelíd arca megrettent. Az egyik rosszkedv?en mondta:
– Náthán, rajtad még sok a földi szenny. Térj magadba! Ily konok gyarlóság legy?zésére gyönge az angyalok segítsége. Elhagyunk egy id?re, próbálj egyedül megtisztulni és lecsendesedni. Te h?s voltál, neked üdvösség jár, de még nem tudsz felemelkedni e jutalom nagyszer?ségéhez.
Szomorúan mentek el az angyalok. Szárnyuk messzir?l még szelíden meglebbent, aztán elt?ntek. Náthán rettenetesen le volt sújtva. Mit tegyen? Legjobb volna elszökni innen, nem való ? ilyen finom helyre. Persze, már a ruhájuk szaga is, meg hogy holmi írásokat emlegettek, nem jót jelentett. El, el! De hová? A földön ?rmesterek várják és sebek, a háború, egy nagy, idegen ember egy rettent? szuronnyal, melyr?l belek csüngnek! ó, ha békén meghúzódhatna valahol! Milyen rosszul is van minden, miért is nincs a mennyországban legalább egyetlen boltocska, egy pult legalább, ó, hát az üdvözültek és az angyalok sosem isznak kávét, és sohasem vásárolnak ostornyelet? Vagy legalább a földön miért nincs békesség, hogy szépen és csendben élhetnének a szegény emberek? Ilyen együgy?ségeket gondolt ki Náthán.
Soká ült így egyhelyben, meddig? Maga sem tudta. A mennyországban nincs nappal meg éjszaka, ott örökké egyforma id? van, ragyogás, ragyogás, csak ragyogás. Mégis, mintha egyszerre elsötétült volna, és mintha nehéz, nyúlós, keser? es? kezdene esni. Náthán nagysokára vette észre, hogy már régóta könnyek jönnek a szeméb?l, tán már két vagy három napja is jönnek, tán már ezer esztendeje is…
Aztán felakasztotta magát Náthánka egy fényes csillag egyik ágára.
A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Tóth Árpád: Együgy? Náthán története; in: Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái; Bp., Szépirodalmi, 1979, 634-638. o.
Tóth Árpád:
Szobák
Vörös márványból épitek neked
Házat fehér madarak bús szigetjén,
Ahol örökös, rózsaszin, hideg fény
Borong a végtelen vizek felett.
Fényes karú, mezitlen, barna n?k
Surolják majd, hajlongva h?s szobáid
S dalolják messze otthonuk danáit
Míg setét rózsákként csügg bús fejök.
Els? szobádban kád lesz, drága kád,
Hol lágymeleg hab simogassa vállad,
Csókolja eml?id és hosszú, bágyadt
Karjaid közt lomhán suhanjon át.
Itt gyolcsok lesznek s régi, sárga selymek,
Vörös rózsák és apró nárciszok;
Ha j?sz, egy kis fiú tapsolni fog,
És én szomoruan s alázattal figyellek.
Másik szobádban ódon ágy legyen,
S mint téli síkra ejtett ékszerláda,
Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva,
Heverjen drága tested a tiszta lepleken.
Kis asztalodon könyvek legyenek,
S míg bennük lapozol lágy, lassu ujjaiddal,
Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal
Itasd meg csendesen s ringasd el lelkemet…
S ha majd este a vén vizeken át
Távol partok felé merengnek a cselédek
S a mi bús asztalunkon elh?l az esti étek,
Én furcsa bánatim, édes, ne nézd tovább:
Vezess be kisanyásan a harmadik szobába,
Ahol születnek a setét rimek,
Forralj kedvesked?n lágy, zümmög? vizet
És hints teát és mérget szelíden a pohárba…
1909.
Tóth Árpád:
Sóhaj
Mint túlédes, setét, únt kávéházi l?rét
Ugy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós
Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos
Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb…
Bús sorsom keze már, mint könnyü, kényes, úri
Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot
Oly lágynak és szelidnek rémlik, bár elcsigázott
Orcámat megütötte s tudom, red?sre gy?ri…
Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen
Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék,
Hogy valamely finom, mesterked? ügyesség
Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:
Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától,
Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón
S lágyan… s kedvenc párf?mjét agyzsongulásig szívom,
Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától…
S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet
Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir,
Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír
S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett.
S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka
Életemr?l letelt s bízón a szürke dolgok
Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott
Titkok ?k s fanyar mellük uj bú tejét kinálja…
Im, most is… tenyerem arcomhoz szoritom,
Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak!
S összeszorított foggal t?röm, hogy könnyekig hat
Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton…
…Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen
Metélné lágy szivem s mint durva felcserek
Kontár kése nyomán a finom, dús erek,
Pirosan, gyorsan, vérz?n halna el ifju éltem!…
1910.
Babits Mihály:
TÓTH ÁRPÁD
(Vázlatok költ?i arcképéhez)
Tóth Árpád arcképe
Egy nagy költ? távozott közülünk e sugaras, nosztalgikus ?szben, csöndesen elszunnyadva egy este, mint aki elalszik egy csodálatos vonat pamlagán, hogy reggel felé egy távoli és nyugalmasabb hazában ébredjen…
Jönni fog majd az Irodalom, mint dúsgazdag halott örököse és hivatalosan számbaveszi a hagyatékát. Én nem tudok számolni, lajstromozni. Kezem tétován jár-kel a kincsek közt; még érzi rajtuk egy más kéz melegét: egy szelíd, nemes, baráti kézét, melyet már sohasem fog megszorítani…
* * *
A szavam akadozik, s a koszorú, amit hoznék a friss sírra, elfoszlik ideges újjaim görcse alatt. Jobb is így talán: drótbakötött, pedáns füzér helyett szórt virágok és tört babérlevelek. Egy-egy szomorkás emlék árvácskája, és a száraz babér, mely olyan hideg és zörg?, mint a sírokra hulló ?szi lomb, vagy a zokogástól kiszikkadt torok hangja…
Oyan kevés babért kapott életében! Régente ez az ország legalább a babérral nem volt fukar. Akkor tisztelték az elvonult poétát, ha nem is vegyült az „Élet” harcaiba s nem is verekedte ki magának ököllel és kiáltással a tiszteletet. A lelki hagyaték is nemzeti kincs számba ment. Halk költ?k halála egész országokat sújtott: mindenki érezte, hogy egy-egy „szentelt f?” tünt el az él?k sorából.
Ez az érzés fog el ma sokunkat: ahogy ?seink érezhették valaha, mondjuk, a Berzsenyi temetése után.
* * *
Nagy költ? volt; kétségkívül és vitán fölül az. Másokról, hangosabbakról, Adytól kezdve, lehetett vitázni. Az ? költészete nem adott fogózót a vitáknak. Tiszta volt, egységes, töretlen, az els? pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. Kevés ilyen „harmonikus jelenség” van az egész magyar irodalomban; igazán a Berzsenyieket, Kölcseyeket kellene idézni.
„Gáncstalan költ?”: a Baudelaire híres szava illik ?rá. Gáncstalan, nemes és magas poéta, mindvégig h? a költ? igazi hivatásához, amely mégis csak a „szépségek teremtése”, s amelyhez mind többé-kevésbé h?telenek lettünk e „káromkodó és nyers-dalú” korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van – kicsiny és szomorú életünk anyagából!
* * *
Mennyi mindent?l függ, mennyi mindennel összefügg ez az élet, a magas világpolitikától, mely a megélhetés lehet?ségeit befolyásolja, a láthatatlan károkozókig, melyek a tüd?t rágják és pusztítják! A költ? azonban zárt és nemes szépséggé varázsolja, mely kiválik a körülmények halál-láncából és megmarad – mint a ragyogó korállpaloták – akkor is, mikor a szegény él?, aki rakta és lakta, már rég kihalt bel?lük.
S nem is tudatosan teszi ezt, hanem valami passzív és szinte gépies ösztönb?l, mely hasonlít a koráll-állatok ösztönéhez. A Költ? ?si és igazi ösztöne ez! De mily kevés költ?ben él manap, eredeti tisztaságában és erejében!
* * *
?benne élt és alkotott, megteremtve a különös és szomorú szépségnek egy egyéni világát, mely életb?l formáltatott s mégis magasabb, mint az élet. Mert az ? költészete, noha semmikép sem koturnusos vagy nagykép?, mégis minden ízében igazi magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már. Görög szépségek költ?ivel rokon ?, noha trafikoslányról és kiskocsmákról dalol; vagy rokon a Victoria-kor archangelikus nagy angolaival, akiket annyira ismert és szeretett, akiknek egypár költeményeir?l a magyar versfordító m?vészet utolérhetetlen remekeit adta…
Ezt a nemes, zárt és gáncstalan poézist, ezt a különösen tiszta költ?i nagyságot – melyet nem érintett a Kor és az Élet z?rzavara – csodának érezheti századunkban, aki nem ismerte a költ? személyét. Szomorú gondolni erre: ezt a poézist csak oly költ? teremthette meg, aki maga sem volt egészen ezé az életé, aki mindig egy kicsit vendég és jövevény volt itt: „közöttünk való, de nem küzülünk való” – ahogy a sírja fölött idéztük.
Nem mintha e szentje az Éneknek nem érzett volna melegen együtt mindennel, ami élet; s nem f?zte volna ?t is mint mindannyiunkat a vágy és szeretet ezer köteléke ehhez a forró, zavaros és édes földi léthez. De ez a vágy el?re lemondott a küzdésr?l; s a szeretet az el?kel? és szomorú utas szemlél?d? és bús szeretete volt, aki szívesen leül asztalunkhoz s elszív velünk egy bölcs szivart: de jól tudja, hogy nem maradhat soká.
* * *
Talán érdekesebbek és szomorúbbak voltak el?tte e földi dolgok – amiért tudta, hogy elmegy -, talán mégsem oly komolyak és szomorúak, mint mások el?tt. Könnyebb volt a szemének szépséget csinálni bel?lük. Küzdés és acsarkodás helyett csak nézte ?ket, eljátszogatva velük magában s képzeletben, mint sakktábláján a bábokkal.
Nem küzd?, hanem magányos, játékos, szemlél?d? élet volt ez. Egy kicsit nagy, szent diák, aki élte; aki el?tt még látvány és játék a világ. Aki botanizál, sakkozik, matematizál és szavakkal lapdáz; egy kicsit kívül az életen; és fölényesebb, mint az él?k és öregek.
* * *
Játék és látvány: ezekb?l szöv?dik a költészete. Milyen fantasztikus jelenség lehet ez az élet annak, aki így félig-meddig kívülr?l nézi azt! Mint egy különös, exotikus ország; bennélni szenny és keserv, átutazni gyönyör és nosztalgia.
S a szelíd néz? és utas képzelete vonzódik a fantasztikumhoz és exotikumhoz, mint a nagy diákoké gyakran. Ez vonja különös világításba verseit, melyeknek formai tökéletessége, biztos, hibátlan kompoziciója, nyelvi és verselésbeli virtuózitása, másrészt a játszó, sakkozó okos ész csalhatatlan kontroljára vall.
Valami ?szinte és önfeledt öncélúság van ebben a játékban; a szépségét nagyrészt épen az teszi, hogy magának és magáért való: id?töltés, elszórakozás, vígasz… szinte minden egyéb ambició nélkül… (Ahogy a korállállat ösztöne építi gyöngyr?l-gyöngyre az „örök virágokat”.) Sorait nem a kezdet és cél lendülete diktálja, hanem a fantázia játékos gyönyöre rakja össze: ha volt valaha ötvösm?vésze a magyar versnek, ? az.
* * *
Ez a nagyon uj, nagyon egyéni hangú költ? mintha nem akart volna tudatosan semmi ujat. Egy nagy diák áhitatával csüggött mindig mintákon, mestereken, s többnyire mintha nem is lett volna más célja, mint mindenféle változatban játszani az egyszer megtalált formával, – avval a különös, dudolgató, hosszú sorral, amit a magyar irodalomtörténet bizonnyal Tóth Árpád-versnek fog nevezni -, vagy kipróbálni, hogyan hatnának mindennapi, apró keservei valami más, régi, megszentelt versalakban. Vagy belemerülni valami idegen költ? versébe, s pensumszer?leg diákos lelkiimeretességgel adni azt vissza magyarul, türelmes pontossággal oldva meg a strófákat, mint egy-egy sakk-feladványt…
Nem keresett ujat, nem akart hatni, küzdeni, csak játszott magának. Ott volt velünk, az új magyar líra harcos csapatában; de alig merjük ?t fegyvertársunknak nevezni: mert hogyan mondhassuk fegyvernek az ? szelíds tollát? ? maga vándorbothoz hasonlította azt, amelyhez d?lve egy fáradt vándor halad havas pusztákon át.
* * *
Igy ment át a költ? is, vérét és dalait hullatva, e szomorú kor hideg pusztaságán, a biztos halál felé (és közben szinte akaratlanul tárta föl egy uj szépség világát): mint ?s mondáink csodagíme, amelyr?l énekelt, s mely vérezve, fájva is, önkénytelen szebb tájakra vezette a magyart. Küzdelem nem volt ez; de fájdalom volt; s talán épen azért volt fájdalom, mert nem volt küzdelem. E szemlél?d? és játékos líra mélyén, e fantasztikus világítás és ópiumos zene mögött egy nagy szenvedés melege ég. Az élet reménytelen vágya – mint az ellenállást találó áram – nagyobb h?fokra hevül, mint maga az élet. S az ötvös összerakott szavai csodálatos bels? ízzást kapnak ebben a h?ségben; átízzanak és eggyéolvadnak, – a nagy m?vészet ízzása és egysége ez.
Így lesz az ötvösségb?l Magas Költészet, megmentve az üres virtuozitás és hidegség vádjától, mely épúgy elolvad s elcsuszik e gáncstalan Poézis meleg és síma testén, mint egyéb vádak és viták…
* * *
Egyetlen módon lehetne vitássá ez a költészet: ha vitássá tenn?k magát a szépségeket teremt? Költészet ?s elvét: aminthogy a vad harcokba merült kor nagyon is hajlamos erre. A költ? nem volt érzéketlen e vitákkal szemben és sok keser?séget okoztak azok neki. Tudta, hogy az új évek jelszavai aktív és az élet küzdelmeibe bekapcsolódó lírát követelnek, s különös ellenmondással, mely költ?i karakteréb?l önkényt következik, ? tisztelte az Életet, a Küzdelmet, az Aktivitást, s mindazt, ami egész lényét?l oly távol állt.
Mégis semmit sem tett hogy e Mába, küzdelembe, aktivitásba belekapcsolódjon. A szerény egység zsenije volt, és alakjának nagyságát és szépségét épen az tette hogy sohasem próbált más lenni mint ami. Nyelvünk legnemesebb magasságaiba jutott föl, a Berzsenyiek légkörébe, anélkül, hogy a Berzsenyiek zord erejét szenvelegte volna: megmaradt halk szelídségében és gyengédségében. S a Csokonaiak m?vészetének igaz örököse – ?, a debreceni szobrász fia – noha a Csokonai életsorsából is ki kellett venni részét: távol maradt a Csokonai-divat duhaj romantikájától. Csak aki volt, aminek született, régi kézm?vesek beteg diák-üke, élt és halt a maga külön koráll-kastélyában.
* * *
Mit lehet sokat beszélni ily egységes, zárt és gáncstalan költ?r?l? hacsak nem a Filológia szólhatna róla sokat, föltárva m?vészetének részlet-titkait; de hát ki tör?dne ma egy elvonult m?vész titkaival? ? érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dics?ségr?l, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az er?t és termékenységet harsonázó ujabb hangok között. Ki tör?dött a tökéletességgel?
Életében talán én voltam az els? és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság el?tt, kinyomtatott cikkben, nagy költ?nek neveztem ?t. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költ?nek lenni, és egyáltalán nem fontos költ?nek lenni. Amit csinált, magának csinálta s kissé gúnyos önvígasztalással, a távoli szellemibb századoknak.
* * *
Milyen szomorú, mégis vígasztaló, nemes alakjára, édes, varázsos egyéniségére emlékezni. A nemesség hiába pusztul el, kincs már az is, hogy volt. Halálára el lehettünk készülve; mégis szinte elhihetetlen csapásként hatott és sújtott le: mert lényében volt valami mulhatatlan. S csodálatos gazdagság és kedvesség áradt legnagyobb szomorúságából is: mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk. Szelleme friss és h?s maradt a végs?kig; s mikor kincses hajója már süllyed?ben volt, a kapitány ott állt még a hídon, s szeretettel vetett még egy pillantást ránk, barátaira, kik a partról néztük sülyedését s tehetetlen nyujtottuk feléje kezünket.
Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám · / · BABITS MIHÁLY: TÓTH ÁRPÁD
Jegyzet
1. Halálesete bejegyezve a Budapest I. ker. polgári halotti akv. 2692/1928. folyószáma alatt.
Forrás:
Heged?s Géza
Nyugat, 1928. 22. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00455/14177.htm
http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/toth.htm
http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B3th_%C3%81rp%C3%A1d
http://mek.niif.hu/02200/02228/html/05/173.html
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
