Urbánszki László : T?zben égsz majd (javított)

 Ijedten rebbentek fel a templom tetején tollászkodó madarak, mikor a félrevert harang kongása megtörte a csendet. Nem t?zhöz riasztott, nem is halottért szólt. Félelmet kelt? hangja ezúttal az Úr haragját hirdette.

Favágók, parasztok lakták az Északi Kárpátok ?srengetegének szélén megbúvó falucskát. Szorgalmasan dolgozó, maguknak való emberek. Kevés bajuk volt a világgal, egymással is összefértek, de ezen a kora nyári vasárnapon, az Úr 1347-dik esztendejében, nagyot változott a világ.

 

Komor arcú emberek fordultak ki a félig földbevájt, zsuppfedeles házacskák ajtaján, és indultak el a harang parancsára a f?tér felé. Mindenkin ünnepl?, mert az Urat sértené a munkanapokon hordott, foltozott öltözék. A gyerekek ugyan vidáman rohangáltak, de számukra a temetés is szórakozás.

A tér közepét elfoglaló máglyát el?z? estén rakták akkurátus mesteremberek. Alulra került a vékony r?zse, fölé gondosan elrendezve a vastagabb, száraz fa, ami ha tüzet fog, belobbantja majd a nagy rönköket. El kell hamvasztani a csontokat is, vagy kés?bb saját kez?leg összetörni, hisz ezen a világon nyoma se maradhat a b?nösnek. Akit a gonosz megérintett, annak a maradványai is ragályosak, és csak egy mód van a fert?zöttek megtisztítására: a t?z.

A farakás közepén oszlophoz kötözve kopaszra borotvált fej?, meggyötört n? állt. Valamikor szép asszony volt. Dús hajú, tisztes ruhájú, halk szavú. A tér szélén a tömeg fölé magasodó, frissen épített emelvényen termetes pap imádkozott. Díszes miseruhája Isten dics?ségét hirdette, kemény tekintete, parancsoló hangja a hatalmát. Az építményt?l nem messze, egy halom szikla mellett, id?s férfi feküdt a földön, karókhoz béklyózott végtagokkal. Testén széles deszkalap, melyet nehéz kövekkel púpoztak meg. A tisztelend? atya lejött az emelvényr?l, és nehéz fakeresztjét magasra emelve a férfi elé állt.

– Áldott legyen a Mindenség Ura, ki letekint ránk, méltatlanokra! Kérlek, Istenem, irgalmazz e férfiúnak! Sarlódi Uros hallgasd meg a Mindenható akaratát, ki általam szól tehozzád! Földi életed véget ér a mai napon, tested az enyészeté lészen b?neidért, de halhatatlan lelked még megtérhet a Mennyeknek Birodalmába. Megmenekülhetsz a Purgatóriumtól, és ezer év szenvedését?l. Bánd meg tetteidet, fedd fel el?ttünk Csepke leányod hollétét, hogy ? is megtisztulhasson a lángok által!

Az éltes korú ember zihálva kapkodta a leveg?t, vonásai eltorzultak a kíntól, mégsem szólt. Iszonyú fájdalom gyötörte, de nem csak a testé. ?, csakis ? az oka asszonya halálának. Rábeszélte a boszorkányság vádjától tartó feleségét: nyíltan segítse a betegeket, vállalva gyógyító küldetését.

 

***

 

Nemrégiben járvány robbant ki a faluban. Az emberek belázasodtak, hánytak, testükön hatalmas, vörös duzzanatok, véraláfutások támadtak. Egyfolytában zúgtak a harangok. A pap reggelt?l estig imádkozott, járta sorban a betegeket, kérte az Úr kegyelmét, de végül maga is elkapta a kórt. Ekkor érkezett Emese, a füvesasszony és Csepke lánya segítsége. Gyökerekb?l, füvekb?l f?zött italuk könnyebbséget hozott a betegeknek, legtöbben – az atyával együtt – fel is épültek.

A falu lelkipásztora csodálatos gyógyulása után naponta hálamisét tartott a templomban, ahová minden hív?t elvárt. Az emberek azonban fanyalogtak. Minden nap mise? Dologid?ben, amikor annyi a munka? Amúgy is a füvesasszony meg a lánya mentette meg a falu népét, akkor meg minek az a sok hálálkodás? B?séggel elég a vasárnapi tétlenkedés.

A pap fülébe is eljutottak az istenkáromló szavak. Hangosan nem lázadt senki, de a lesunyt fejjel duruzsolók között n?tt az elégedetlenség. A prédikátor kötelességének érezte minden áron megvédeni az egyház tekintélyét. Meg kellett mutatnia, hogy nem lehet szembeszállni a Mennyei Atya evilági képvisel?jével. Azt sem érezte helyénvalónak, hogy a Sarlódi család n?i csak úgy nekiláttak gyógyítani a faluban. Mintha felülbírálták volna az Úr akaratát, pedig csak ? döntheti el: ki éljen, és ki haljon meg ezen a földön.

„Nem az igaz utat járták ezek az erdei b?bájosok, amikor imádkozás helyett pokolszülte okoskodással mindenféle gazokat etettek az emberekkel” – gondolta magában. –  Végtelen g?gjükben munkálkodásuk közben sem kérték Isten segítségét, mintha nem lennének rászorulva a Mindenható irgalmára. Bizonyára más, sötétebb hatalomhoz fohászkodtak. Er?s gerendaházban pöffeszkednek, míg lelkipásztoruk jóval szerényebb helyen húzza meg magát, pedig áldozatos munkájáért különbet érdemelne.”

Isten szolgája boszorkánysággal vádolta meg az asszonyt és a lányt.

A faluban nagy lett a felbolydulás. Páran morgolódtak, de a legtöbben hallgattak; arcukra kiült a félelem. Akadt néhány hív? lélek, aki a tanúk emelvényére lépett. Egyikük azt vallotta: látta a két n?t táncolni, ugrálni a telihold b?nre csábító fényében. Szemük vérben forgott, szájukból kénköves füst gomolygott. Másikuk látta, ahogy az ördöggel üzekedtek. Tanúk akadtak arra is, hogy egy birkát megkentek boszorkányzsírral, és rikoltozva keringtek a hátán a fák fölött.

Emesét elfogták, de a kislány, Csepke, elt?nt. A tisztelend? készséges segít?ivel kivallatta a füvesasszonyt, és néhány óra alatt megtörte akaratát. Beismertette vele, hogy szövetségre lépett a sátánnal, és ? volt az, aki rontást kért a falura. Büntetése t?zhalál – hisz’ az egyház sohasem ont vért.

 

***

 

A templomtér feketéllett a tömegt?l. Elöl a módosabb gazdák, a falu vezet?i, mögöttük gyerekek, akik addig furakodtak a lábak között, amíg jó kilátásuk nem nyílt az eseményekre. Vidám arcocskájuk ki-kivillant a komor, fekete öltözékek mögül. Még bújócskázni is próbáltak, míg rájuk nem szóltak a feln?ttek. Nem azért, mert méltatlan, hanem mert zavarta ?ket a maguk dolgában. Halkan beszélgettek, és meg-meghúzogatták a boroskorsókat is, hisz a férfiember ünnepnapon öblíti le a munkanapok porát, ezen semmiféle ítélethozatal sem változtat. Az asszonynép is összébb húzódott, sebesen perg? nyelvvel mondták el véleményüket a történésekr?l. Kalapot visel?knek az ital, kend?s népnek a beszéd hozza a könnyebbséget. A boszorkányos család mindenkit érdekelt, bár nem egyforma okokból. Néhányan szerették ezeket az embereket és búcsúzni jöttek, mások élvezték az ünnepséget, a látványosságot.

És volt egy kicsike lány, a harang fölötti padlástérben megbújva, aki minden könnyét elsírta már és csak a papot nézte. Nem akarta elfeledni ezt a húsos, önelégült arcot, a megereszkedett pofazacskókat, az ájtatosan pislogó szemet, és a kegyetlen, pengevékony szájat.

– A mi Urunk irgalmas lesz hozzád, Uros! – zengett az atya kimunkált baritonja. – Ne akard a pokol szenvedéseit magadnak! Valld be, hol bujkál leányod, Sarlódi Csepke VE ki zsenge kora ellenére nem átallott a Sátán asszonya lenni. Tisztes tanúk szeme láttára fajtalankodott eme szörnyszülöttel.

A szenved? férfi ajkai megnyíltak, de csak buborékos vér folyt ki szájából. A pap közelebb hajolt.

– Nyisd meg a szíved, Uros!

Alig hallható suttogás törte meg a csendet:

– Hozzánk… jártál… vacsorálni… te kígyó. Az asszonyom hozott… vissza… az életbe.

– Istenkáromló! Hol van Csepke? Követ neki! Nagyobbat! Be fogod vallani! Hazug pogány, ördöggel cimboráló, boszorkányokat nemz?…

– Megátkozlak… te hitvány patkány…

– Isten felkent szolgáját mered fenyegetni?! Te! Te! Hol van az a kis… – a tisztelend? atya hangja eltorzult. Szederjessé vált arccal üvöltötte: – Követ reá! Ropogjanak azok az átkozott csontjai!

– Még ma… a pokol… kénköves tüzére… kerülsz!

Az atya dühében saját kezével dobott egy jókora sziklát a növekv? halomra. Elégedetten hallgatta a bordák recsegését, nézte valamikori barátja, Uros haldoklását.

Ekkor csodálatos módon mosoly árnyéka derengett fel az agyonkínzott férfi arcán:

– Köszönöm… te ostoba… barom! – A szenved? ezzel az utolsó mondattal kilehelte a lelkét.

Az pap rádöbbent, hogy indulatától vezérelve ? maga ölte meg a tanút. Ez a halálra kínzott ember kifogott rajta, és immár sohasem fogja megtudni, hol van Csepke. Lángvörös fejjel, halkan szitkozódva mászott vissza az emelvényre. Mire fölért, elnyomta magában ezt a méltatlan érzést, és újra harsányan prédikálni kezdett. Megköszönte az Úrnak, amiért segítette a falut, meggyógyította az embereket és lehet?séget adott a járvány okozóinak megbüntetésére. Imái befejeztével felemelte mindkét kezét, elcsitítva a tömeg moraját:

– Sarlódi Emese, te b?nös lélek, ezennel véget értek napjaid a földön. Indulhatsz utadra a Purgatóriumba, ahol ezer évig fogsz a kín tüzében égni!

Az emberek dermedt csendben várakoztak. Megsz?nt a kortyolgatás, a beszélgetés, mert egy közülük való fog eltávozni err?l a világról. B?nös? Nem b?nös? Ezt eldönteni nem a közemberek dolga. Viszont a halál nagy úr. Csenddel illik megtisztelni, ha eljön az ? ideje.

A káplán felmászott az asszony mellé, hogy az elítélt utolsó csókkal illethesse az elébe tartott szent keresztet. Testével takarta a prédikátor el?l a bátor n? fejrázását, mellyel elutasította az álszent kegyet. Szelíden mosolyogva keresztet vetett és bólintott a pap felé.

– Teljesüljön az Úr akarata! Gyújtsátok meg! – harsogott a tisztelend? parancsa. Arca ájtatos maradt, de legbelül örömöt érzett. Várta a sikolyokat, a hosszúra nyúlt szenvedést, mellyel végre lezárhatja az egész ostoba históriát.

Megfelel? helyeken alágyújtottak a máglyának, ám nem lángok, hanem s?r?, fojtogató füst tört fel a farakásból. Szenved? kiáltozás helyett er?tlen köhögés hallatszott, ahogy a kíméletesebb, fulladásos halál közelített a sokat szenvedett n? felé.

Élt ebben a faluban – a sok hitvány között – néhány er?slelk?, hálás ember is, akik tudták: saját és szeretteik életét ennek az önfeláldozó teremtésnek köszönhetik. Személyesen nem merészkedtek ki éjszaka, hisz joggal féltették életüket. Viszont ki tud parancsolni a csíntev? csemetéknek, akik frissen sarlózott harmatos füvet, bódító növényeket, nyers faháncsot dugdostak a fák közé? A máglyaépít?k hajnalban gondosan eltüntették gyermekeik munkájának nyomait, amikor utolsó ellen?rzésüket tartották. Nem kockáztathatták meg, hogy a szolgalelk?ek, vagy a falu pásztora észrevegye, mi történt. Véletlenül a vastagabb fák is rettent?en nyersek voltak, legalábbis jó részük. Nagyon nehezen, jó fertályóra alatt lángolt föl a farakás, mikor már semmilyen életjel sem hallatszott a füstfelh?b?l.

 

A toronyban reszket? kislány k?vé dermedt szívvel nézte édesapja halálát. Szemhéját szorosra zárta, fájdalmát elfojtotta, csak bels? szemével figyelt. Átélte fuldokló anyja utolsó lélegzetét, majd szabadulni készül? lelkének els? moccanását is. Nem volt boszorkány, de a szelíd gyógyítóknak is létezik mágikus hatalma. Az újra egészséges emberek szeretetéb?l teremt?dött, és hálával telt könnyek táplálták. Kicsiny er?, viszont a segítségével látta a valóságon túli világot. Amikor az ember meghal, szelleme visszatér a teremt? ?skáosz tüzébe. Kiégeti magából az élet terheit, megszabadul a fizikai lét szennyét?l, majd testet öltve egy kisdedben, újrakezdi az örök körforgást.

A lányka érezte, ahogy Emese agyongyötört testének eszenciája – kiszabadulván húsbörtönéb?l –, elindult végs? útjára. Csepke minden szeretetét és félelmét egy nem evilági sikolyba s?rítette, és a felszabadultan szárnyaló szellem megtorpant.

A mágikus sík ?rült káoszában is meghallotta a kiáltást: kicsi lányának szüksége van rá. Még nem távozhat, mert dolga van e földön. A megtisztító feledés helyett gyermekének kell segítenie. Mint ahogy egész életében tette. És amint a végs?kig fáradt anyák teszik, nem tudni, honnan, de er?t merített a semmib?l, és most már ketten küzdöttek. Egymásért. Két gyenge n? az ?selemek ellen, akarat a nyers er?vel szemben. Talán nem is küzdelem volt ez, csupán csendes kérés, egyik anyától a másikhoz? Hisz’ a Mindenekfeletti nem lehet férfi, semmib?l valamit teremteni, szülni, csak az asszonyok képesek.

ÚGY LEGYEN!

Emese szelleme elhagyta az örök körforgást. Lágyan belesimult leánya lelkébe, elárasztotta szeretetével, átvette a terheket. Mint ahogy az anyák mindig is teszik. Hosszú életének tapasztalatai, tudása lassan egyesültek a zsengébb elme friss erejével. Valami különleges teremt?dött. A szenvedésben, fájdalomban kikristályosodott er?k olyat hoztak létre, mely eddig még nem létezett. Különleges képességek születtek, új lehet?ségek nyíltak meg, melyeket azonban már nem a szelíd odaadás vezérelt. Csepke arcán egy mosoly árnyéka derengett fel, szemét a lent ágáló papra szegezte, és…

 

A tisztelend? atya fuldoklott dühében. Fennhangon kántálta az imákat, de fejében a bosszú járt. Bizonyítéka nem volt a szándékos füstokozásra, mégis tudta, mi történt. A természet közelében élt ? is. A farakást utoljára ellen?rz? embereknek észre kellett volna venniük eme szégyenletes tettet, tehát köztük vannak a b?nösök. Majd a vallatás során elismerik, feladják cinkosaikat, és sikoltozhatnak a t?zben. Vagyonuk pedig az egyházat fogja gyarapítani. Újra mosolygott belül. Hitte, hogy Isten mindig megsegíti h? követ?it.

A tömeg furcsa, megillet?dött csendben várta a t?z elhamvadását. Néhány arcot könnyek lágyítottak meg, másoké fájdalmas ráncokba merevedett. Talán eszükbe jutott, kinek köszönhették életüket, vagy belefáradtak az iszonyatba; ezt csak Isten tudhatta. Lassan, hosszú id? alatt hamvadt le a t?z. Égett hús kellemetlen b?ze ülte meg a leveg?t. A tisztelend? mennyei illatnak érezte és mélyeket szippantott bel?le. Így jár mindenki, aki az Egyház útjába áll. Ezután keresni fogja a b?nösöket és…

 

Az önelégülten tervezget? lelkipásztor meghökkenve észlelte, hogy lovasok tömege árasztja el a környéket, félretaszítva a megillet?dött falusiakat. Betegségt?l gyötört, magukat utolsó erejükkel nyeregben tartó emberek. Arcukon végtelen kimerültség, ruhájukat hányás borította. Testükön az ismer?s, hatalmas, vörös kelevények, feketéll? véraláfutások.

– Hol van a gyógyító? – üvöltötte egy eltorzult hang.

– Eljött a döghalál! Elpusztul a világ!

?rjöng?, megvadult emberek özönlöttek be a térre. Elterjedt a csodálatos felépülések híre, és amikor felfedezték magukon az els? tüneteket, elindultak. Gyalog, szekéren, lovakon. Vonszolták magukat a közeli városból és távolabbról a faluba, ahol csoda történt. Sokan meghaltak útközben – legtöbben a betegségben, de jó néhányan embertársaiktól. Aki elesett, azon átgázoltak, akinek volt ennivalója, vize, attól elvették. A lovaglókat lerángatták hátasukról és a helyükre másztak. Kés?bb ?ket is letaszította egy még er?sebb kéz. Ez a horda eleje, a legdurvábbak, a legvadabbak. Utánuk még sokszázan, sötétlett az egész környék.

        Hol van a szent asszony? – kérdezték üvöltve. – Adjátok el?, vagy végetek!

– Ott van a máglyán! Meghalt! – er?tlen hang felelt az ordítozóknak.

– Mi történt? Megölték? Ki merészelte? – Az iszonyat el?l menekül?, féktelen tömeg lassan megértette: hiába a gyötrelmes menet, feleslegesen taposták agyon a gyengéket, nincs többé remény. Mindegyikük elpusztul, mert ez a halálsápadt pap így akarta.

– Megégette a szent asszonyt! Nincs gyógyító! – habzó szájjal sikoltoztak, ordítottak. – Végünk! Elhagyott minket az Úristen! Mindnyájan megdöglünk! – leugráltak a lovakról, és az emelvény köré tódultak.

Az atya eltorzult arccal rázta a keresztet, kiabált valamit, de az ?rjöng? hangzavarban semmi sem hallatszott. Drabális, vörös ember mászott föl harmadmagával a pap mellé, és a még parázsló t?zrakás felé mutogatott. Mélyen b?g? hangja áttörte a zsivajt.

– Vessük alá t?zpróbának ezt a sátánfattyát! Ha ártatlan, a Legf?bb Bíró majd megmenti. Ha nem, megsütjük, mint egy disznót! Olvasszátok ki a zsírját! – Leteperték, majd kezénél, lábánál fogva ledobták a visító istenszolgát a tömegbe.

Zuhanás közben a tisztelend? pillantása a kövek alatt hever? test arcára esett, amely mintha mosolygott volna. Iszonyodva sikoltott fel, amikor felismerte: az átok beteljesedett!

Kíméletlen kezek leszaggatták ruháját, kitépték a haját, majd az ?rjöng? emberek a máglya maradékára vetették reményeik gyilkosát. A papot, aki Isten szolgálatára és az életre egyaránt méltatlanná vált.

A t?z már leégett, de a hamu alatt izzó parázs is elegend?nek bizonyult a gyötrelmesen elnyújtott haldokláshoz. Feketére égett lábbal, testébe, arcába sült széndarabokkal próbált kijutni a kínok köréb?l, de a visító, röfög? tömeg mindig visszarugdosta. Hangszálai már az elején megszakadtak, csak habos, nyállal kevert vér folyt ki sikolyra tátott száján. Majd’ egy órát kínlódott, mire eljött érte a vég. Utolsó perceiben, amikor alig-alig mozdulva a hasán feküdt, vastagon betakarták hamuval kevert parázzsal. Égett hús kellemetlen b?ze ülte meg a leveg?t.

Senki sem gondolta kellemes illatnak.

 

A harangpadláson fekv? kicsiny teremtés sem érezte annak, de megviselt arcát halvány mosoly lágyította meg. Reszket? hangon mormolta maga elé, miközben szemében felvillant egy kemény szikra:

 – Enyém a bosszú, én majd megfizetek![1]

 

[1] Pál apostol levele a rómaiakhoz.

A keresztény ember erkölcsi kötelességei:

Bosszút ne álljatok, szeretteim, hanem hagyjátok az ítélet haragjára, mert írva van: “Enyém a bosszú, én majd megfizetek”, mondja az Úr.

Legutóbb szerkesztette - Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.