Szénakazal dombjáról
kacsint a gyerekkor,
rakoncátlan kislányálmok szaladnak,
mögöttük lobog
a hosszú, sz?ke lófarok.
Az egyik sarkon fordul,
– szemébe nézek –
s nyomban látom, én vagyok.
Lám, akkor ott még pajkos voltam.
Lehet, hogy álmaim még színesek,
de egy a biztos: boldog évek
röppentek egykor fénybe velem…
– ?rzöm, mint kincset,
sántítva dobbanó,
szép szívemen –
