Avi Ben Giora. : Esküvő este hétkor

ezelőtt huszonnyolc éve ugyanarra a napra, szeptember huszadikára esett az Új Év, a Ros ha Sana *

Esküvő este hétkor

 

A házasság minden ember életében egy fontos dolog. Éppen ezért nem szabad elkapkodni. Apám szegény mindig mondta, amikor fiatal voltam:

„Fiam annyiszor nősülj, ahányszor csak tudsz, de házasodni csak egyszer. Tudod, az életben három dolog van, ami nagyon költséges: megszületni, házasodni, és meghalni”.

Elég nagy élettapasztalata volt, de mégis kétszer házasodott. Igaz nem azért tette, mert vitái voltak az első feleségével, vele egészen haláláig jó viszonyban maradt. Más természetű dolgok játszottak közre.

Azt szokták mondani, hogy az alma nem esik messze a fájától. Szóval kiéltem magam, amíg nem adtam a fejemet házasságra. A véletlen nagy szerephez jutott, amikor nagy magányosságomban régi barátot kerestem, aztán végülis beadtam a derekamat. A kiválasztott hölggyel hosszú ideig nem igazán ismertük egymást. Egy környéken laktunk, és egy általánosban koptattuk a padokat, de nem jártunk együtt. Amikor a jogosítványomat csináltattam, akkor találkoztunk újra hosszú idő után. Ettől kezdve találkozgattunk néha. Elmentünk moziba, színházba meg vacsorázni. Aztán én disszidáltam, de leveleztünk, barátságunk nem szakadt meg.

Anyám halála után újítottuk fel, amikor körbeutaztuk Romániát. Majd rá egy évre ő döntött úgy, hogy kijön hozzám. Előzőleg Olaszországot cserkésztük be. Közben észrevétlenül váltak komollyá az érzelmeink. Már vagy két hónapja éltünk együtt, de valahogy eltolódott a házasságkötés gondolata. Magam sem tudom miért. Talán azért, mert titokban reménykedtünk, hogy az édesanyja ki tud jönni, és akkor sort kerítünk az esküvőre. Az akkori politika nem tette lehetővé a kiutazását, a nagybátyámék és más rokonok meg nem erőltették.

Én úgy voltam vele, ez csak egy formaság. Mert az a papír, amit ekkor kap az ember, meg a gyűrű, az nem bír akkora összetartó erővel, mint az a kapocs, ami a legfontosabb két ember kapcsolatában: a kölcsönös érdeklődés egymás iránt, az egymás megbecsülése és megértése. Ha valamelyiken csorba esik, akkor kerül a dolog válságba. Szóval, mint említettem, már két hónap is eltelt, amikor rászántam magam a hivatalos dolog intézésére. Körbe érdeklődtem barátokat, rokonokat és ismerősöket, hova merre kell elmenni, és miket kell beszerezni. Egy halom hivatalos okiratot, mint születési anyakönyvi kivonat, meg a fene sem emlékszik, még miket. Az első feladat, hogy az embernek fel kell keresni a városházát. Be is mentünk az anyakönyvi hivatalba, melynek az ilyen események, mint születés, házasság és halálesetek bejegyzése a fő „profilja”. Anyám egyik testvérének, aki sajnos már szintén nem élt, a szomszédja itt dolgozott.

– Jó napot Grünwald úr – köszöntöttem. – A segítségemre tudna lenni?

– Remélem, nem temetést kell megint intézni?

– Szerencsére nem, de nem is maradt már kit temetnem. A nagybátyám nem ebben a városban él, itt már csak egy rokonom maradt az Aserék, de ők hál’ az Istennek, jól vannak.

– Akkor esküvő – csillant fel a szeme.

– Olyasmi.

– És hol, van a „kiválasztott?

– Ő lenne az, mutattam a mellettem álló „feleségjelöltre”!

– Drága hölgyem, tudja maga ki ez az ember? – váltott át Grünwald úr magyar nyelvre. – Egy házasságszédelgő minden hájjal megkent csirkefogó. Nagyon jól gondolja meg a dolgot.

Utána nekem mondta a következőket.

– Fiam, maga egy fajbarom. Miért ezt a nőt választotta? Ez túl csinos, takaros és értelmes. Tudja maga mi pénzébe, fog még kerülni ez magának? Miért nem egy némát, egy bénát, egy süketet, vakot választott? Azzal kevesebb a baj. Nekem elhiheti! Mind a mai napig agglegény maradtam.

– Grünwald úr ez mindenkinél más és más. Most inkább azt mondja meg, hova, merre kell mennünk.

– Hova siet fiam? Vagy már útban van a „trónörökös” azért olyan sürgős”?

– Nem sürgős, ha megnézi, csak már két hónapja halogatjuk.

– Avagy úgy! Két hónap, az nagy idő és most azt gondolják, hogy jó, ha meglesz az örök rabságra kitöltött hiteles irat, aminek felbontása igen sokba kerül. Mondom maguknak, jól gondolják meg. Papírok nélkül is utálhatják egymást.

Miután befejezte a „kioktatást”, rátért a lényegre.

– El kell menniük a rabbinátusra, és ott is be kell jelentkezniük. Ott sajnos nincs ismeretségem, de nem fogják megenni magukat. Kérdezze meg Asert, a rokonát, ő elég sok embert ismer a városban, hátha van ott ismeretsége.

Kezünkbe nyomott egy halom papírt, aztán elbúcsúztunk.

– Azért remélem, az esküvőre meghívnak?

– Természetesen Grünwald úr. Amúgy is vissza kell jönnünk magához.

– Akkor most nincs mese, el kell mennünk a „kaporszakállasokhoz” is. Asernak nem szólok egyelőre, majd elintézem magam.

A rabbinátuson ide–oda küldözgettek és mindenféle igazolást kértek tőlünk. Volt–e már feleségem, neki férje, és mindezt igazoljuk hitelesen.

Majd ha mindez megvan, akkor jöjjünk vissza.

– Tudja maga, hogy miket kér itt tőlünk? – fakadtam ki! – Én már jó ideje itt vagyok. Egy fia papír nélkül disszidáltam Magyarországról. A hölgy most jött utánam, és persze ugyanúgy. Gondolja, hogy ilyen hivatalos iratokat csak úgy ripsz-ropsz utána küldenek az embernek?

– Nem tudom. De ha az oroszok meg tudnak minden ilyet szerezni, akkor maguknak is sikerülhet.

Nem akartam egy szaftos káromkodás közepette elzavarni melegebb tájakra. Egy nyitott irodában fekete öltönyös úriember telefonált éppen. Bementem hozzá.

– Miben segíthetek?

– Egy rabbit keresünk.

– Tudják a nevét?

– Pont az a baj, hogy senkit sem ismerünk, kellene valaki, aki ajánlana egyet.

– Ha megfelel önöknek szerény személyem, akkor állok rendelkezésükre.

Elmeséltem neki, hogy milyen iratok ellenében hajlandók házassági engedélyt adni.

– Én mindent elintézek. Adjon egy telefonszámot vagy címet, ahol elérem magukat.

– Telefonom még nincs, de talán elég, ha megadom az egyik rokonom, Aser Cizel telefonszámát. Nem lakik messze tőlünk.

– Magának Aser a rokona?

– Igen, anyai részről. Valamelyik testvére az ő húgának volt a férje.

– Rendben van. Amint szükség lesz magukra, telefonálok.

Útban hazafelé beugrottunk Aserhez, és elmondtuk a történteket.

– Miért nem jöttetek előbb ide? A rav Zareckit nagyon jól ismerem. Rendes pasas, csak azt nem tudom, mennyit fog kérni tőletek?

– Pénzről, még nem beszéltünk, csak arról, hogy intézkedik.

– Már az is pénz, de felhívom és beszélek vele.

– Ne fáraszd magad, várjuk meg, amíg ő hív minket.

Nem kellett sokat várnunk, három nap sem telt el és már jelentkezett is. Másnapra rendelt be minket a rabbinátra, reggel nyolcra.

Mindkettőnknek gondot okozott, nekem szabadságot kellett kérni, Andinak a kurzusra telefonálni, ahova épp járt… de a megjelölt időpontban meg is jelentünk „testületileg”, Aserral kiegészülve.

– De jó, hogy idejöttél Aser. Megspóroltam egy telefont. Remélem kocsival vagy, mert tizenegyre Tel Avivban kell lennünk a bíróságon.

–  Hol? – kaptam fel a fejem. – Bíróságon? Nem csináltunk mi semmit, minek kell bíróságra menni?

– Nem kell idegeskedni. Ez csak egy formaság, hogy maguk esküt tesznek arra, hogy mindaz, amit nekem elmondtak, az igaz.

– Vagy úgy!

– Remélem, van némi pénzük, mert az okmánybélyegért és a procedúráért fizetni kell. Nem annyira sürgős, majd a végén elszámolunk.

Aser nyomta a gázt, ahogy tudta, de Tel Aviv előtt dugóba kerültünk. Éppen odaértünk a bíróságra. Telis–tele volt emberekkel, Zarecki eltűnt, mint a kámfor, mi meg várakoztunk. Voltak, akik hasonló célból jöttek, mint mi, de voltak, akik pont az ellenkezőjére. Válni akartak és úgy látszik, az is hasonlóan macerás ügy.

Vagy egy félóra múlva előkerült Zarecki is.

– Jöjjenek gyorsan – és már nyomott is be minket egy tárgyalóterembe. A bíró és két segédje gyorsan elhadarta a szöveget, amit közben Zarecki megfogalmazott és legépeltetett.

– Itt írják alá – tolta elénk a bíró.

– Mit mondott? – kérdezte az arajelölt.

– Maga nem ért még héberül? – lepődött meg a bíró.

– Elnézést, de csak két hónapja vagyok az országban.

– Van valaki maguk közül még, aki ért magyarul?

– A rokonunk kint vár, ő beszéli a nyelvet.

– Akkor hívják be, mint tanút.

Aser előtt ismét felolvasták a szöveget, aztán mind a hárman alá is írtuk.

– Na, ennyi az egész. Most már csak a napot kell kijelölnünk. Egy hét múlva új év lesz, aztán meg szintén ünnep, Jom Kipur. Tehát vagy előtte, vagy utána kell megcsinálnunk.

– Nekünk teljesen mindegy.

– Maguknak igen, de én be vagyok már táblázva. Sajnos csak ünnepek után lesz időm.

– És nem lehetne Ros ha Sana/új év héberül/ előestéjén? Az pont szombat este van.

– Dehogynem. Legyen szeptember huszadikán.

Miután hazavittük a rabbit, elmentünk Aserhez.

– Szóval most már csak terem kell. Mit szólnátok, ha én elintézném ezt?

– Ne fáradj. Nem akarunk nagy hacacárét… Andi anyja nem lesz itt. Van cirka ötven ember, sőt kevesebb, akiket el kell hívni.

– Tudod mit? Akkor megcsináljuk nálunk, a kertben.

Persze, hogy boldogan bólintottunk rá.

– Zareckit majd felhívom és megmondom, hova jöjjön. Az időpontot persze majd ő mondja meg.

Izgultunk egész idő alatt, mert rengeteg dolgot kellett intézni. Meghívót nyomtatni, összeírni, kit hívunk el, kit nem, és főleg úgy, hogy abból később ne legyen sértődés. Lassan kezdett összeállni a kép. Nagybátyám bevállalta, hogy a kibucból hoznak vacsorát negyven személyre, amit meg még gondolunk, azt intézzük maguk. Több–kevesebb eredménnyel sikerült mindent elintéznünk. Meghívók szétküldve, étel, ital úgyszintén elintézve. Igen ám, de mi lesz a ruhával?

– Mondd, haragudni fog a rabbi, ha feketében akarok esküdni?

– Fogalmam nincs, de miért pont feketében? Fehérben kell, ha jól tudom. Elmegyünk Natanjára és veszünk valamilyen esküvői ruhát.

– Mi a fenének? Az csak egyszeri alkalomra szól, és utána vagy átalakítatom, vagy áll a szekrényben. Itt nem lehet kölcsönözni?

– Nem hiszem, de utána nézek. A feketét meg jobb, ha meg sem kérdezzük. Még azt gondolják, hogy már most megbántad az egészet.

– Nem gondoltam meg, de miért ne lehetne a saját kreációm a ruha?

– Ha rajtam múlna, én egy szál gatyában mennék oda. Utálok öltözni.

Végül is Aser felesége szerzett kölcsönbe esküvői ruhát.

Elérkezett a nap. Zareckivel úgy beszéltük meg, hogy este hétkor lesz az egész hajcihő, mivel eleve ezt az időpontot mondta, és ezt írtuk a meghívókba is. Délután háromkor még egy szál gatyában készítettem a saját kreációm alapján pár salátát. A menyasszonyom meg kozmetikusnál és fodrásznál ült, akik extrában elvállalták, mivel a szombat munkaszüneti nap. Na de pénz beszél, kutya ugat, a karaván meg halad. Hat előtt pár perccel megjelent Aser Andival.

– Halló, hol az a „lövőlegény”, mert mennyasszony már teljes díszben áll. Te még nem vagy készen? Mit csináltál mostanáig?

– Láthatod – mutattam a salátás tálakat.

– Na akkor kapd össze magad, mert már nincs sok időd.

Mire megérkeztünk addigra a meghívottak többsége már ott tolongott. Alig bírtunk utat törni magunknak. Zarecki nem jött még. Már kezdtünk idegeskedni, hogy most itt a rengeteg ember, az ennivaló, ital, és a rabbi sehol. Fél nyolcra aztán nagy sietősen meg is érkezett. Még nem tudta elkezdeni a szertartást, mert tisztázni kellett, kik lesznek az esküvői tanuk.

– Te jó ég! Már megint tanuk kellenek? Aser és a neje nem jók?

–  Ők nem, mert rokonok, és Aser már tanúskodott.

Felmásztam a rögtönzött pódiumra és beleszóltam a mikrofonba:

– Hölgyeim és uraim, egy kis segítséget szeretnék kérni önöktől. Két tanúra volna szükségünk. Ki vállalja a szerepet? Ne tessenek szerénykedni, nem fog fájni, és nem is lesz drága.

Nem volt nagy a tolongás. Végül is egy régi barátom és neje vállalta.

– De válóperes tanúnak már nem megyünk! – figyelmeztettek.

Minden simán lezajlott ezek után. Mire kivetkőztünk és „civilbe” átöltöztünk, addigra már mindenki ropta a táncot. Zareckit kifizette a nagybátyám és Aser. Nem számította drágán, de olcsón sem. Potom hatszáz dollár volt. Mire odáig jutottunk, hogy valamit mi is együnk, szinte semmi sem maradt.

– Én gondoltam mindenre – tett le elénk egy–egy tányért a nagynéném. – Nem sok, de stílusos. Két–két csirkeszárny, meg ugyanennyi comb. Mást nem sikerült megmenteni nektek.

 

Amikor e sorokat írom, a zsidó naptár szerint huszonnyolc éve ugyanerre a napra, szeptember huszadikára esett az Új Év, a Ros ha Sana. Azóta is „utáljuk egymást”.

Remélem még sokáig.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.09.14. @ 12:28 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.