H.Pulai Éva : Boldog születésnapot Héttorony!

Három gyertyát gyújtunk ünnepeltünk tortáján.

 

„Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz – és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek – és tudnak – jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenít? irodalmi kávéház hangulatához.”

 

Ezekkel a kezd?sorokkal nyitotta meg Ver? László a Héttornyot 2006. június 3-án, szombaton.

 

Válasszunk egyet a Lektor els? feltett írásai közül…

 

 

Ver? László:

A csúcs

 

Végre nekiindult.

Telve er?vel, ambícióval, meg nem állíthatatlansággal.

Biztos volt benne, hogy fölér.

Miért ne érne?

Föl volt vértezve er?vel, ismeretekkel, szereléssel, ambícióval.

Az els? napon nagy utat tett meg. Lenézett, és játékházakat látott alant. Törpéket a völgyben. Magát – ezekhez képest – egyre nagyobbnak tartotta. Onnan nézvést, nagyobb is volt. Azok ?t látták alig. De ? fönnebb járt. Megpihent alkonyattájt. Elégedetten hajtotta álomra fejét.

Reggel nyakába szakadt a zivatar. Összegömbölyödve várta, hogy odébbálljon, tudta nem tart örökké.

A napi penzuma kútba esett.

Késésbe került.

A kinézett sziklaormot nem érte el. Kissé lennebb, egy merdedélyben vert éji szállást magának. Tüzet rakott, s készül?dött a holnapra. Behozza majd, az aznapi lemaradást. Hangokat hallott közeledni, és imbolygó fényeket a hegy oldalából felé tartva. Jókedv? társaság bontakozott ki a homályból.

– Egy remete? Vagy Jetti? – olvadt röhögésbe egy harsány kérdés. Odaérvén, kopogtak a szikla szélén:

– Szabad?

– Kerüljetek beljebb – válaszolta.

– Ti is a csúcsra tartotok? – kérdezte.

– A csúcsra? Oda minek? – válaszolt kérdéssel egy hullámos hajú ifjonc.

– Itt bulizunk, nem ugat belénk senki, szabadok vagyunk.

– Szabadok? S, ha a bulinak vége? Visszatértek a völgybe? Ott nem lesztek szabadok újfennt.

– Nem az számít, hanem hogy most azok vagyunk.

– Fene tudja, én megyek tovább, s mindvégig teszem, mint tennem kell.

– Föl a csúcsra? Te meghibbantál! Minek? Beszarsz, míg odajutsz!

– Meglehet, de elérem, s ott egymagam leszek, fönnebb, mint bárki.

– Jó utat! – mondják kórusban, és egy laposüveget körbejártatván, továbbálltak.

 

Nekik lenne igazuk? – mormolta magában, majd bevackolva magát a hálózsákba, álomba szenderült.
Másnap éles fénnyel t?zött szemébe a hajnali napfény. Nem tudta el?ször, hogy hol van. Kinyújtott kezével kereste a megszokott cserg?órát, de egy csomó cserg? avarba nyúlt legott. Szedte gondolatait össze, s helyezte el magát az ébredésben.

Tovább!

 

Egyre meredekebbé vált az ösvény – mi több – lépései nyomán, kövek gördültek alá, rémes robajjal.

?, csak fölfelé nézett, nem tör?dött, mi alatta történt. Napszállatra egy fennsíkra ért, ez megnyugvással töltötte el. Fölverte a sátrat, majd körbejárta kisded táborát. T?zrevalót keresett. A száraz gallyakat szedvén, a kezébe éles fájdalom szúrt, mint egy t?r.

Kígyó marta meg.

Tudta, ideje nem sok.

Zsebébe nyúlt, s kését kinyitotta.

Fogát összeszorítva vágott a marás körül, mélyen kezének húsába.

A sebb?l d?lt a vére, melyre ajkát tapasztva szívta az undorító keserédes, s?r? folyadékot.

Elhányta magát, de szítta tovább, míg alább nem hagyott a bugyogás. Bekötötte a sebet. Visszament a

sátorhoz, és aléltan d?lt le. Azonnal hagymázos álomba zuhant.

 

Szobájában ébredt, meleg volt és a megszokott szagok. Nyújtózkodott és rutinos mozdulattal bújt kitaposott papucsába. A konyhában várta a remeg?s rántotta, melyet csak otthon ehetett. Édesanyja szeretete vonta körül, míg evett. Melegség töltötte el egész valóját.

Beletespedt e langyosságba.

Nem mozdult, nehogy hullámok zavarják meg ezt az embrionális érzést.

Tespedt sokáig.

A langymeleg kezdett elviselhetetlenné válni.

Fulladt.

Pólóját leszakította magáról.

Kirohant az ajtón, szembe a hófúvással.

A sátrat letépte az orkán.

 

Gyors leltárt készített a vihar után. A sátra leamortizálódott nagyon. Néhány holmiját elvitte a szél, de

nagyobb baj nem történt.

Összeszedte magát, és indult tovább fölfelé. A havária után leszakadt faágak, k?darabok nehezítették az útját.

Fölnézett, és vágyakozva kereste a csúcsot, de a felh?k eltakarták a szeme el?l.

El?ször volt olyan érzése, hogy talán nem is létezik, s fölöslegesen strapálja magát.

Jobb lenne visszafordulni.

A langy-meleg otthonba.

De már az is valószín?tlenül távolinak tetszett.

Összeszorított foggal haladt lépésr?l lépésre.

Fáradni kezdett délutánra. Eddig bírta jól a terhelést, aznap merült ki teljesen estére. Összeesett szinte, mikor egy kisebb barlanghoz ért. Hatalmas zajjal surrogott körülötte egy denevércsapat, melyet fölvert. Félelemmel és undorral húzta össze magát.

A kimerültségt?l nem jött álom a szemére. Egész éjszaka forgolódott. Félálomban lidérces látomások izzasztották le.

 

Tudott repülni, a világ legtermészetesebb módján. Az óceán fölött szállt egy sziget felé. A sziget reménykelt?en hívogatta. Felé tartott, de a sziget egyre távolodott. A Nap lenyugodni készült a láthatár szélén. Az óriási vörös korongnak a felét, már elnyelte a víz. Tudta, hogy el kell érnie a szárazföldet még világosban. Zihálva kapkodta a leveg?t. Egyre alacsonyabban repült, ahonnan nem is látta a szigetet már. Sós vízcseppek vertek az arcába.

Lucsogott az izzadságban. Nem tudta hol van, mikor fölriadt.

Odakinn hajnalodott.

Evett pár falatot, majd nekiindult.

Fáradtabb volt, mint mikor este lepihent.

Nagyot szívott a hajnali éles leveg?b?l, er?t vett magán.

Tovább a csúcsra!

 

Az ösvény egyre, sz?kült és meredekebbé vált. Zihálva vette a leveg?t. Minden lépés fájdalmat okozott. Nem

nézett föl, csak a lába elé. A tehetetlenség vitte, nem más.

Miért indult?

Mi várja fönn?

Mit gy?z le? Nem kérdezte magától. Csak gépiesen ment tovább.

 

Menni kell!

Gondolkodni már nem.

Csak menni, egyre csak menni!

Meglátni a csúcsot!

Fölérni!

Azután vége.

Akkor már nem számít semmi!

Le kell gy?zni, nem megállni!

Menni kell.

 

Vonszolta már csak magát, de ha lassan is, haladt el?re. Egy kiszögelést kellett elérnie, ahonnan már csak pár

lépés a csúcs. Körmeivel kapaszkodott, húzta, vonta magát.

Föltornázta magát a kiálló sziklára.

Összerogyott.

Utolsó erejével fölnézett a csúcsra. S?r? szürke felh?be burkolózott a hegytet?.

Mozdulni sem bírt.

Majd holnap!

Majd…hol…

Majd…

 

 

 

Mint gyerekek a régi képek között, kutakodjunk… Nézzük csak, milyen hozzászólásokat kapott anno a Lektor?

 

 

#1 Ver? László, 2006. augusztus 7., hétf?, 12:02

Ezt most pofátlanul fölhozom, mert szerintem jó írás, elsikkadt az elején. Ha nem, hát nyomjátok le.

#2 Fehér Miklós, 2006. augusztus 7., hétf?, 12:30

már miért nyomnánk lefelé, a csúcs felfelé van:)
majd holnap lehet tobább menni fel, fel, fel…

#3 SV, 2006. augusztus 7., hétf?, 14:06

Újra olvasva is jó írás.

#4 anonymus, 2006. augusztus 7., hétf?, 22:33

hm. tényleg jó irás

#5 Fitó ica, 2006. augusztus 8., kedd, 13:39

De jó, hogy fölhoztad, nem olvastam.
Ez annyira jó! Olyan emberi.

#6 kisslaki, 2006. augusztus 11., péntek, 08:38

Nem tudtam Druszám az Úrban, hogy szimbóleumon is játszol. Ez egy igazi Verö László credo.

#7 Ver? László, 2006. augusztus 11., péntek, 09:14

Béke poraimra tehát…kösz.

#8 kisslaki, 2006. augusztus 11., péntek, 13:17

Nem gyászbeszéd.Söt…

#9 Fitó ica, 2009. március 28., szombat, 18:51

Összeszorul torkom, szívem ennek az írásnak olvasásakor…

 

 

És lehet tovább nézegetni, gondolkodni, a képzeletbeli fiókban, ami annyira valóságos, hogy itt van nyitva mindenki el?tt!

 

Fújjuk el a három gyertyát, jó étvágyat mindenkinek a tortához.

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1141 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva