Nagyajtai Kovács Zsolt : Egy pillanat

Szokatlan kísérlet: egy téma, két forma *

 

 

 

 

                                   Egy szürke, ködös, nyálkás őszi délután

                                   A lány csibészes mosollyal nézett énreám

                                   Arca kedves, ajka széles, orra hosszúkás kicsit tán

                                   A szürke köd csillogást rajzolt szőke, félhosszú haján

 

                                   Egy szürke, ködös, nyálkás őszi délután

                                   Hazafelé siettem, mikor elémkerült a lány

                                   Hirtelen, váratlan, kikerülni nem is volt időm már

                                   Szinte átkaroltam, ne bukjunk a járda menti bokrokon át

 

                                   Arcunk szinte összeért, kék szeme mosolyban bujkált

                                   Szája nyitva maradt, nyelvével megnedvesítette ajkát

                                   Hagyta testét, hogy karomba tartsam, s arcát

                                   Mely hamvasan fehér volt, átjárta mohó forróság

 

                                   Mondani akart valamit rekedtes, mély hangján

                                   Bocsánat, súgtam én és ajkára tettem piciny ujját

                                   Memóriámba szívtam izgalmas jázmin-illatát

                                   Borzongás futott át testemen, izgatón, tompán

 

                                   Menj, mondtam, ne engedd magad illúzióidnak át

                                   Nem szabad kezdenünk egy bűnös éjszakát

                                   Szeme sértetten rám villantott egy gyilkos pillantást

                                   Megsemmisülten álltam ott, értettem szótlan mondatát

 

                                   Egy szürke, ködös, nyálkás őszi délután

                                   A lány gyanakvón, haraggal nézett rám

                                   S már tudtam, hogy nem volt véletlen a találkozás…

                                   …Rég volt. Ma már megbántam, követném tán egy éjszakán

 

        

 

Prózai átirat

 

EGY PILLANAT

 

Szürke, ködös, nyálkás novemberi délután. Az eső is csapkod, odakinn az utcán az emberek felhajtott gallérú kabátban, a kellemetlen, nyirkos hidegtől — mely a csontjainkat is átjárja — fázósan, szinte összegömbölyödve sietnek dolgukra. Egy ideig figyelem őket a meleg szobám ablakából, aztán visszaülök az asztalomhoz. Dolgoznom kellene, de nem tudok, nem megy… A hangulatom ugyanolyan csapnivaló, mint az időjárás. Gondolataim ezerfelé száguldoznak, de az ezerfelé száguldó gondolataimat nem tudom szavakba önteni, még kevésbé valamilyen, bármilyen logikai sorrendbe tenni. Emlékek sokasága jelenik meg agyam képernyőjén, nyár van, strand, napsütés, csajok, sör, tavasz van, rügyfakadás, a természet, és az ember lelkének újraéledése, tél, hó, hegyek, sí, karácsony, szilveszter. Hol vannak már azok a régi, szép napok… Elmúltak, eltelt az idő. Ma már csak az emlékek sorakoznak fáradó memóriámban, ám azok is hézagosan, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Vagy mégsem? Egyszerre, hirtelen bevillan egy régi, ki tudja már, hány évtizedes emlék. A szőke, félhosszú hajú lány… Ágnes, talán. Igen, így hívták, Ágnes. Legalábbis ő ezt mondta.

Nem tudok tovább otthon maradni, egy másodpercre sem. El kell mennem oda, abba az utcába, az elé a ház elé, ahol az eset történt. Most kristálytisztán emlékszem minden mozzanatra. Egyetlen pillanat volt csupán, de ez a pillanat meghatározója volt későbbi életem alakulásának. Sorsunk, életünk alakulása gyakran egyetlen pillanaton múlik, ennyi idő alatt kell döntést hoznunk, nem is sejtve, hogy az akkor hozott döntésünkkel éppen további életünk történésiről határozunk…

Futva megyek lefelé a lépcsőn, a lépcsőházból kifelé menetben majdnem felborítok két idegent, akik valami olyasmi után igyekeznek érdeklődni, hogy itt laknak-e Szilágyiék. Én csak rohanok kifelé, mint valami eszelős, se nem látok, se nem hallok semmit. A sűrű köd egy perc alatt a kabátom alá, a ruhám alá hatolt, fázom, de nem törődöm vele. Sietnem kell, újra át akarom élni azt az egy pillanatot. Régi utca, keskeny járda, még ma is ugyanaz a téglajárda, mint ami akkor volt. De ritkán látni ma már ilyet… Még pár méter, és megállok. Igen, ez az a ház. Még a járda menti sövény is megvan… Ritkán járok erre. Megállok, összehúzom a kabátomat magamon, és az emlékek képszerűen jelennek meg előttem.

Minden nap errefelé jártam haza a munkából, többé-kevésbé azonos időben. Gyalog jártam, jólesett a mozgás a napi munka után, pihentette, felfrissítette az agyamat. Soha nem figyeltem a velem szembejövő embereket, gondolataimat lekötötte az, hogy mivel, és hogyan fogom az estét eltölteni. Hogy kivel, az akkor nem is volt kérdés, hiszen alig egy éve nősültem, boldog, fiatal házas voltam, semmi gondom nem volt. A szőke, mandulaszemű leányt azonban lehetetlen volt nem észrevenni. Amikor a közelembe ért, gyönyörű, hatalmas szemeivel nézett rám, ki kellett kerülnöm, ha el akartam haladni mellette, mert ha nem, úgy éreztem, összeütközünk. A harmadik találkozás után halkan, de érthetően hozzám szólt. Azt mondta, hogy holnap is erre jön, aztán ment tovább. Nem vettem igazán komolyan… Másnap csak annyit mondott, Ágnes a neve. Akkor már utána fordultam, fejét ő is visszafordította felém, és szemével hívott. Nem mentem utána. Harmadnap már vártam, de nem jött, és nem jött negyednap sem. Arca belevésődött az emlékezetembe, lelki szemeim előtt nagyon gyakran megjelent, hívott, hogy kövessem… Sokat gondoltam rá, pedig nem akartam. A szemei, azok mélyen megmaradtak bennem.

Két hét telt el, hogy nem találkoztunk. Lassan visszatért minden a régi kerékvágásba, hazafelé baktatván éppen azon elmélkedtem, hogy moziba kellene menni aznap este, és aztán valahová beülni egy konyakra a feleségemmel, amikor hirtelen, váratlan elémkerült Ágnes. Nem maradt annyi időm sem, hogy kikerüljem, Ágnes nagy lendülettel érkezett, egymásnak mentünk, és kis híján elvesztettük az egyensúlyunkat. Mindkét karommal szorosan átöleltem (vagy tán belekapaszkodtam?), hogy bele ne essünk a járdát szegélyező sövénybe. Ágnes arca csak pár centire volt az enyémtől, szinte összeért, gyönyörű, kék szeme mosolygott, nyelvével megnedvesítette ajkát, azt hiszem, kapott rá egy nagyon rövid csókot, erre nem emlékszem már pontosan… Nem akart karom szorító öleléséből kibújni, teste az enyémhez simult, arcáról forróság sugárzott. Mondani akart valamit jellegzetes, kissé rekedtes, mély hangján, de én nem engedtem, hogy megszólaljon. Ajkára tettem picinyke ujját, csöndre intettem, miközben forró, izgató borzongás futott át testemen. Nem szabad — súgtam neki. Menj, kettőnknek nem szabad kezdeni egymással szerelmet, sem szerelmes nappalt, sem szerelmes éjszakát — és lassan oldottam karom szorításán, majd elengedtem. Ott álltunk szemtől szemben egymással.

Nem szólt egy szót sem. Csak a szeme beszélt, de azzal mindent elmondott, és tán fájóbb volt, mint bármi hangos szó. Sértett önérzetében bántón, megsemmisítőn villant a szeme rám, végigmért, majd egy megvető mosollyal félretolt engem az útjából, elment mellettem, és soha többet nem láttam.

Minden hangtalan szavát megértettem. Csak álltam ott, néztem utána, és valami nagyon elkezdett akkor fájni nekem, ott, belül…

Megborzongva nézek körül, a köd sűrűbb lett, mint néhány perccel ezelőtt volt. lassan, fáradtan indulok haza, már nem kell sietnem. Már mindent tudok.

Rég volt, nagyon régen. Már ezerszer megbántam azt a hirtelen döntésemet, ma már követném őt egy éjszakán.                

              

 

Legutóbbi módosítás: 2009.04.18. @ 12:50 :: Nagyajtai Kovács Zsolt

Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest