…Féltem…
Egyedül feküdtem a szürke síneken.
Csak a csend,
a csend volt néha olyan fájdalmas,
mintha valamit mondani akarna,
és akkor,
mintha valaki hozzám ért volna.
Éreztem, hogy megjött,
hozzám ért,
szótlanul, némán, hidegen,
amikor már szinte minden testfelületem
reszketett,
tudtam, most egy részt adok az életemb?l,
egy fele életet,
ami már nem is kell nekem.
Megöltél, megölted lelkemet,
jó – hát akkor itt van,
neked adom a testemet is…
Nagyon elfáradtam,
hosszú volt a tél,
szép-álom volt csupán,
örömöm elszállt,
nem hagytad meg az álmom…
most félek.
Tudom,
az angyalszárnyak sosem törnek el.
Ugye nem?
Legutóbbi módosítás: 2009.03.12. @ 19:42 :: Dvorák Etela
