Nagy Horváth Ilona : Szilánkok 1.

 

Féltem, hogy feltámadok

És bolond hittel

Bizonygatom, még neked vagyok,

Hidd el

Összed?l így a világ,

megölsz

 

de szólj bármit én már hallgatok

És nem vallok semmit

Csak magamnak

 

Megtagadhatsz százszor

Ahogy tagadom lehajtott f?vel a napot

Mégis felkel

És Felkelek én is minden reggel

És… valahogy a neveddel kezd?dik az összes mondatom

 

Torkomra forrsz,

Mosolyogva nézek 

Minden rendben van, szivem

Közben továbbhasad

valami idebenn

 

Gazdátlan bolyongok magamban,

Átölelném,

Ahogy régen, én magam

Menedékem volnék

Magamnak

Álmodnám nyugtalan álmaim

 

Fáradt vagyok,

Ágyam keresem,

házak n?nek az úton

És égig ér? fák

Eltévedtem, mondom

De azt gondolom

nekem nem épített senki hazát

 

 

 

Már nem imádkozom

Megyek az üres ég alatt

Milyen isten intézte úgy,

hogy megtaláljalak

 

összekucorodom magam mélyén

kés?re jár, aludj, kicsi én

 

 

máma már ne hasadj tovább

lásd, odább a remények csomagolnak

megnyugszunk azután

azután

nem is hiszek az azutánban

mert nem lehet semmi ami az után van

 

miért hogy nem öl meg mégsem

 

azt hittem, addig élek, amíg kiveszik bel?lem a küzdés

de összetörve, fog és köröm nélkül még mindig itt vagyok

nem harcolok már semmiért, csak hagyjatok, hagyjatok

elaludni

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 301 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.