Szürke, fénytelen reggel volt, amikor a nő kinézett az ablakon, de nem bánta. Tegnap már nyoma sem volt a torokfájásának, és mára megszűnt a szobafogság.
A délelőtt hamar elmúlott, mindjárt ebéd után elindult. A barátja egy sétára hívta, a Duna–partra.
Barátságuk közel egy éve tartott, egyedül éltek, és mindkettőjüknek társaságra, barátságára, közelségére volt szüksége. Ez az együtt, de külön, vagy külön, de együtt állapot kellő szabadságot is biztosított számukra.
A várható találkozás örömmel, jó érzéssel töltötte el a nőt.
A tél ellenére hó nem volt, csak cudar januári hideg. Úgy döntött, nem a forgalmas, nyüzsgő város felé indul, hanem a csendes Sugó* partot válassza.
Ahogy közeledett a parthoz, és elhaladt a Bagolyvár mellett, lassított, az épület díszrácsos kapujánál megállt. Mindig benézett, ezt soha nem hagyta ki. A kert közepén egy kőből készült bagolyszobor állt, és farkasszemet nézett vele. A szobor körül a fagy laposra simította a zöldet, amit még az ősz meghagyott. Ez a rövid összenézés elég is volt.
Ahogy az elnyújtott lépcsősoron ment, már látta a befagyott vizet. A túlsó parton a sziget kopár fái mögött még néhányat pislantott a nap, de fénye már alig csillant a jégen. Vidám hangra lett figyelmes. Néhányan bemerészkedtek a jégre és korcsolyáztak. Ilyenre sem volt példa mostanában, mert a jeget mindig jégtörő hajó töri fel, elejét véve a baleseteknek. A jelek szerint idén a korcsolyázók figyelmesebbek voltak, és azonnal jégre mentek. Kaptak egy felejthetetlen délutánt.
A nő nem sietett, időben indult, és jólesett nézni ezt a hideg szürke tájat.
Egy szabadjára engedett csónak a parthoz közel a jég fogságában állt, körülötte fehéredett a jég, és szökött alóla a víz. Időnként a jég reccsenése hallatszott.
Furcsa – gondolta – a sétány mellett a húsz méter magas partfal felett a város. Tele rohanó emberekkel, autókkal. Itt csend van, és rajta kívül csak egy tarka cica – talán egy közeli házból – felfedezőútra indult a csónak felé. Ameddig a szem ellátott, ketten voltak a sétányon.
A táj teljes látványa, csendje, csak az övé – gondolta. Milyen kár, hogy nem itt beszélték meg a találkozót a barátjával, talán majd visszafelé erre jönnek.
A híd lábánál már csak hártyás volt a víz, a sárga lábú, fénylő tollú vadkacsák éppen gyűlést tarthattak, mert most oszlottak. Ki a vizet gyúrta, ki pedig a jégen totyogott a part felé, volt, amelyik lassú szárnylebegtetéssel szállt a partra. Hidegben kevesebb csemegét találtak a vízben, és a fűben próbáltak pótlást keresgéli. Megszokták az ember jelenlétét, békésen billegtek.
A híd alatt két fiatal állt, lábuknál a tömött iskolatáska. Ők egymással szemben, és a tizenhat évesek mohóságával szerették egymást. A lány a fiút ölelte, a fiú a lányt, és igyekezett kezével takarni a lány csupasz tetovált derekát, amit a felhúzódó rövid dzseki szabadon hagyott. Számukra a külvilág nem létezett.
A nő, ahogy elment mellettük mosolygott – milyen szép is a fiatalság, és felhőtlen, főleg így a híd alatt! A hideget sem érzik, nekik van igazuk!
Lassan a sétány úttá, majd parkolóvá szélesedett, és a békés idilli tájat felváltotta a mindennapi zsüzsgés. A part menti vendéglők előtt, a helyi aranyifjak, túlméretezett autóikkal nagyon nem illettek a korábbi békés képbe.
Távolabb, az öbölnél, meglátta a barátját, aki mosolyogva integetett felé.
Amikor találkoztak a férfi átölelte és megcsókolta. A zsebéből egy zacskó meleg gesztenyét húzott elő, és a nő kezébe adta. A nő hálásan hozzábújt.
Élénk beszélgetésbe merülve, kézen fogva folytatták útjukat a Duna felé.
* Sugó – Sugovica a Duna egyik befolyása a város alá.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.01. @ 16:36 :: Kovács Ilon
