Kabdebon János : Boldva

Egyszer volt hol nem volt…

 

                                   

    

 Kucsma bácsi az Kucsma bácsi. Senki sem tudta közülünk, miért így hívták, de valahogy sohasem voltunk kíváncsiak, honnan ragadt rá ez a név. Hosszú nyári estéken, amikor a vénasszonyok a kapu el?tt lesték az „onokákat”, miként játszanak a porban, Kucsma bácsi egyszer csak ott termett, és leheveredett az árokparti nyers f?be. Alacsony, zömök ember volt. Kese, szétkalapolt hajjal, a kalap mindig egy kissé hátracsúszott csapott fején. Érdekes szeme volt, akár ha savó folyt volna benne. Folyton szaladgáló, kíváncsi tekintet? szempár. Hanem, amikor mesélt, kinyílt a kékje, és olyankor elnyelt bennünket a tenger. Amint egy szó elhagyta a száját, egy szempillantás alatt, mint a lágy szell?, körbesimogatta az aprónépet.

   Emlékszem, Lenkébe voltam éppen szerelmes. Közös fájdalom volt ez, amit mindketten megszenvedtünk egy boszorkának is beill? tanító nénit?l. Hol egyikünk, hol másikunk szenvedte a komiszságát. Egyet sem pisszenhettünk az órán, máris leverte a körmünk a vonalzójával.

    Végül édesanyám kénytelen-kelletlen bepanaszolta az igazgatónál, mire alábbhagyott a kegyetlensége, de a sebek már bennünk voltak. Ezek a sebek olvadtak szerelemmé köztünk a Lenkével. Nem volt ez véletlen! Így utólag már tisztán látható, no hiszen, utólag mindig bölcs az ember.

   Szó mi szó, én vettem észre el?ször, hogy Kucsma bácsi az árokparton „üddögél” esténként. Arra gondoltam, tán a gyerekszed?nek nézi ki a gyerekeket, hogy aztán az elvigye az ördögnek.

   Mondtam is édesanyámnak.

  – Mit tekereg ez a komisz vénember az árokparton napeste? Ez tán minket néz ki magának?

Anyám hamiskás mosollyal fogadta feln?ttes kirohanásomat.

  – Tán félsz t?le, gyerek?

    No, több se kellett nekem! Mondanám, hogy egy oroszlán bujkált a mellembe f?leg, ha a félelemr?l volt szó. Hogy a szerelemr?l már ne is beszéljek.

  – Fél t?le a nyavalya! Én bizony egy cseppet se. Éppen csak kíváncsi voltam, mit tud róla édesanyám?

  – Nem mondok én neked semmit! Hanem ha olyan nagy bátor vagy, hogy az ördögt?l sem félsz, akkor kérdezd meg t?le.

  – Meg is… meg is kérdezem! – vágtam hozzá pimaszul, de hamar behúztam a nyakam, hogy ilyen nagy durral mentem anyámnak. Az ? tüzét örököltem magam is. Tudtam, nem t?ri a pimasz szót, hát inkább oldalt somfordáltam t?le, be a házba.

  – Most meg hova mész, nagyszájú? – ugratott tovább édesanyám. – Hát nem arra van a Kucsma bácsi!

  – Mán sötét van, azért jöttem be, meg Lenke is bement – legyintettem meghunyászodva. – Majd holnap megkérdem.

   Másnap egész nap azt beszéltük az iskolába, biz én odamegyek az öreg varjúhoz, és megkérdem, mit heverészik esténként minket mustrálva.

   Csapatban jártunk, akár a verebek, mindenhova. T?zben-vízben együtt jártuk a gyerekvilágot egész nap.

Megvolt a brancsban mindenkinek a helye. A vezérünk, a legid?sebb falurossza, Lusta, aki már a harmadikat járta. Az öccse Lipi, a második volt a sorban. Aztán ott volt a Pepe, meg a Bozó, aki inkább ilyen tedd ide, tedd oda emberkének számított.

   ?ket ugrattuk állandóan. Én kicsit kegyenc voltam, mert a Lusta valamiféle fura szándékból felkarolt, és megtett alvezérnek. Pedig én igencsak nem voltam vezet? típus els?s létemre. Tán egy kicsivel nagyobb volt a szám, mint a többinek, meg a feln?ttekkel is jobban szót értettem. Ha valami összeütközés volt a vénekkel, mindég én álltam a szót velük. Márpedig gyakran volt ilyesmi, és édesanyám igencsak nehezményezte, hogy ezzel a falurossza gyerekkel kószálok, és még védem is.

   Megvoltunk mi rendesen.

   Suli után összegy?lt a csapat és egy romos ház udvarán rúgtuk a labdát, amit id?r?l id?re kiszúrt a Lidi néni. Köztudott, hogy égetni való vén boszorka volt, hiszen állandóan veszekedett ránk, ahol csak tudott. Hamar kiderült, hogy ?sellenség a vénasszony. F?leg azok után, hogy apám is leosztott egy-két pofont, amikor már megunta az állandó kárálást. Hagyjuk békén a vén satrafát, vagy baj lesz!

   Nem hagytuk.

   A romos ház valamikor a Lusti nagymamájáé volt, azel?tt pedig a Kisjóska nagymamájáé. Kisjóska csak nyáron volt nálunk egy ideig, míg a nagymamája élt. Isteni birsalma sajtja volt Margit néninek. Kisjóska csak ezért lett csapattag nyáron, mert ehettünk abból a sajtból. Aztán a Margit néni meghalt, és Lusta nagymamája költözött ide. Míg aztán ? is megtért az ?seihez. A ház pedig nem lévén lakója, egyre elhanyagoltabb és egyben kísértetiesebb jelmezt kezdett ölteni.

   Lényeg, hogy szavamat ne keverjem, a romos ház volt a f?hadiszállásunk, jobban mondva az udvara.  A házba bemenni nem tudtunk, de nem is nagyon akartunk, mert állítólag abban az ördög lakott. Már nem tudom, melyikünk találta ezt ki, de hittük teljes valójában.

Azon a délutánon is odagy?ltünk, és a Lipi összef?zte a két dolgot.

  – A, öjeg egészen bittosan neki d?jti a dejekeket – Lipi még selypített. Bár már ? is iskolába lép az ?sszel, valami elmaradása volt neki, azt mondák. Mi négyen eleinte biztosak voltunk benne, hogy bolond. (De nem mertük mondani, mert Lusti azonnal kizár a csapatból.)

   F?leg akkor, mikor egyszer?en ledarálta az ujját. A mutatót. Az apja húst darált a nagylukú darálón, hát bedugta kíváncsiságból, mikor az nem nézett oda. Még nem is b?gött, úgy mutatta neki.

  – Apa nédd, ninc köjmöm.

   Lett is nagy szaladgálás, aminek az lett a vége, hogy Lipinek kacska lett a mutatóujja, majd fél centivel rövidebb, mint a rendesen. Lett körme is, de olyanra n?tt, mint egy sapka az ujja végén.

  Teli tüd?b?l röhögtünk, amikor azzal mutatott valamit.

   Akárhogy is, ezt a dolgot az ördöggel komolyan vettük.

  – Nézzünk be az ablakon! – határozta el Lusti. Aztán egy lépést hátralépett és arrafelé köpött.

  – Én benézek.

   Hát erre mind odaugrottunk mellé. Testvériesen mi is köptünk egy nagyot, még Lenke is. Erre nagyon büszke voltam, hogy az én párom olyat köp, akármelyik fiú megirigyelné t?le.

   Lassan közelítettünk az egyik poros ablak felé. Éppen csak beláttunk, hiszen hat fej nem fér egy ilyen régifajta parasztház sz?k ablakához. Meg azért mi sem nagyon fenekedtünk annyira, hogy szembenézzünk az ördöggel.

  – Beszarás! – mondta Lusti,  ahogy benéztünk az ablakon át.

  – Beszajás – nyugtázta Lipi. Egy kicsit furcsállottam, hogy mit?l vannak ?k „beszarva”, hiszen évekig  jártak be a házba, nap mint nap, míg élt a nagymamájuk. Hát mit?l beszarás ez az egész?

   Tán csak nem…!

   Tényleg az ördögöt látják?

   Közelebb fúrtam a fejemet, hiszen az oroszlán felbömbölt a mellkasomban, ahogy a félelem apró madara remegni kezdett a szívem tájékán.

  – Én játom – rikkantotta Lipi, amit?l aztán tényleg beszartunk.

   Akárhogy is próbálom feln?tt fejjel bizonygatni az ellenkez?jét, tudom, hogy én akkor az ördögöt láttam a szoba közepén. Mert ott volt. Ahogy kinyitottam a szemem rémültemben, hát ott állt a patás.

   Hosszú sz?rös lába volt, csupasz sz?rtelen pocakja, és pikkelyes farka. Eleddig én nem igazán alkottam magamban képet róla, csak egy fekete-féle jelent meg a képzeletemben, ha említették a nevét. Most kétséget kizáróan ott terpeszkedett egy kettes létrának támaszkodva. Egyenesen ránk nézett a kecskefejével. Vigyorgott a büdös disznaja, és felénk nyújtotta a nyelvét. Megállt a leveg? köröttünk, ahogy néztük dermedten, az opálos üvegen át.

   Aztán megcsillant valami a balfelén.

  – Azt a kurva…! – hebegte Lusti.

  – Vasvijja! – sikította most már Lipi, és valóban, az ördög felénk nyújtotta a vasvilláját.

   Egyszerre rohantunk ki a világból.

   Kés?bb azt mesélték, átugrottam a nagykaput, ami másfél méter magas, ellenben az én zömök alkatommal és nem kis súlyfeleslegemmel, amir?l csak jó tíz évvel kés?bb mondtam le.  A többiekt?l sem kis teljesítmény. Ellenben Pepe bepisilt. Bozó meg olyan helyen bújt át a kerítésen, ahol kés?bb több próbálkozás után sem sikerült neki.  Addig próbálta, míg teljesen elakadt és nekem kellett ellopni apám becsben tartott vasf?részét, hogy kiszabadítsuk.

   Egymást tapogatva távolodtunk a háztól, ecsetelve a történetet, míg az árokparton leheveredve lihegtük ki magunkból az izgalmat.

  – Atta kujva! – d?lt hanyat Lipi, egy pitypangot tekergetve az ujjai között.

  – Azt – hagytuk rá.

   Akkor történt, hogy egy hang megszólalt a hátunk mögött.

  – Láttátok az ördögöt?

   Mintha csalánba ültünk volna csupasz seggel, úgy ugrottunk ki az árokból mindannyian.

  – No, mi van verebek? Tán csak nem féltek az öreg Kucsma bácsitól?

   Nekem volt sorom erre megfelelni, hát szívtam egyet az esti leveg?b?l, ahogy er?mb?l tellett.

  – Izé, ne… menjen innen, mert… mert olyat mondok! – valahogy sehogy se jött ki a fenyegetés a torkomon.

   Az öreg elreccsentett valami nevetésfélét.

  – Nem harapok én, meg az ördög se vagyok – csak az árnyéka látszott már az esti szürkületben, ahogy még hátrébb tolta a fején a zsíros kalapot.  – Bár az asszony, míg élt gyakran emlegette, hogy a cimborák vagyunk.

   Furcsa hangot váltott, olyan simító és folyondáros meleggé lett bennem. Egészen lenyugodtam.

  – Akkor meg minek ijesztget itt bennünket?

  – Én e? – kérdett vissza.

   Erre már Lusti is felállt.

  – Hát ki a megveszekedett kutya úristen?

   Az öreg nem szólt, csak el?húzta a pipáját, és ülésre húzóckodott.

  – Aztán tudjátok honnan az ördög?

   Hallgatagon néztük, hogy folyik a szájából a füst. Pont így képzeltük az ördögöt azel?tt, míg nem láttuk.

Lenke eleddig egy szót sem szólt, de talán most megtetszett neki a füst, vagy az isten tudja miért, de visszakérdezett.

  – Kucsma bácsi tudja?

   Az öreg csak bólintott, és komótosan pöffentett hozzá egyet. No, erre már én is igencsak kíváncsi lettem.

  – Oszt honnan tudja?

   Az öreg legyintett felénk. Mi akár megbabonázott szamarak, úgy mentünk egyre közelebb.

  – No, gyertek ide ne. Elmondom.

   Körülvettük az öreget, lassan, óvatosan, akár a verebek az elhullajtott kenyérdarabot.

   Kucsma bácsi hosszan hallgatott, mink fészkel?dtünk. Pepe nekiállt papsajtot keresni, azt rágta. Én is hazafelé kacsintgattam, de mégis valamiféle kíváncsisággal vegyes borzongás vett er?t rajtam. Lenke mellé heveredtem, aki finoman hozzám érintette a térdét, hát volt miért maradnom.

   Az öreg mozdított egyet a csípején.

  – El van átkozva ez a falu.

   Lusti bólogatott. Ez már szent igaz, hiszen az öregek gyakran meséltek err?l az átokról.

   Hallgattunk és vártuk az öreg mondókáját.

  – El van átkozva.

   Még régen, nagyon régen, amikor még itten vademberek éltek olyanok, mint amilyent a könyvekben láttok…

  – ?semberek – suttogta Lusti. ? már hallott ilyesmir?l az iskolában.

  – No, azok – hagyta rá Kucsma bácsi. – Akkoriban élt itt egy varázsló. Nagyerej? ember volt, és igen szerette azokat, akikkel itt élt. Itt mindenütt mocsár volt. Az emberek olyan házakban laktak, amik nagyderekú fákra épültek. Halásztak meg vadásztak. No, egyszer ez az ember felment arra a dombra – mutatott a falun túl a sz?l?domb felé.

  – A felesége nagybeteg volt és elment, hogy imádkozzon azé’, hogy gyógyulást hozzon a lelkére. Akkoriban nem úgy imádkoztak, mint most. Táncolt, meg verte a dobját, mint a bolondok. Manapság mán nincs ilyen, tik se hallottatok ilyent. No, mindegy… a fene ezt a csibakot – mordult fel és letette a pipáját maga mellé.  

  – Hát az ember vagy beszél, vagy pipál. Felment és táncolt a szellemeknek. Azok meg adtak neki egy kövekkel kivert botot. Azt mondták, ez a bot mindég megmutatja neki, merre menjen, merre vezesse az embereket. Gyógyít, és gazdaggá teszi azokat, akik hisznek benne. De ez a bot olyan, akár a jóisten. Belelát az emberek lelkébe. Ha gonosz ember veszi kézbe, hát olyan átkot von magára a nép, amilyent még nem látott a világ. Úgyhogy a bot ereje és tudása apáról fiúra szálljon. Asszonta, hagyják el a falut, mer attól beteg az asszony. A lidércek rágják a lelkét, és nem tud így szülni. Menjenek a dombok közibe lakni. Osztán így is lett. A varázsló lement a dombról, és elköltöztette a falut arra – e! – mutatott a másik falu felé. – Egészen ott voltak ezek ahun a másik falu kezd?dik. Így éltek aztán sokáig. A varázsló felesége öt fiút szült. Hát, amikor az öreg varázsló meghótt, akkó’ a legid?sebb fia, aztán annak a fia örök?te meg a botot. De rajtuk kívül senki sem tudta, hogy bot ereje teszi gazdaggá ?ket. Sok-sok évig így éltek ezek a pogányok itten, mígnem az egyik varázslónak nem születtet egy olyan fia, akinek egy ujja ilyen kacska vót ni – mutatott az ujját begörbítve, akár a görcs húzta volna össze.

  – Mint a eném, mint a eném – rikkantott Lipi, és az orrunk alá dugta a ledarált ujját.

  – Bizony pont ilyen, de ? neki a lelkében is hibádzott valami, mer igen gonosz ember vót, tán maga az ördög. Addig fenekedett, míg a bottal agyonütötte a legnagyobb fiút, hogy az övé legyen a hatalom, oszt abban a pillanatban a bot darabokra hullott, ezerfelé reppent a faluból. Eztán a falu rohanvást elpusztult.

Lenke felhúzott térdekkel ringatta magát, hosszú sz?ke hullámai éppen a vállamat simogatták. Nem nagyon volt kedvem mozdulni.

   Nagyot hallgattunk. Az öreg is felfele nézett, a csillagok felé, mintha azt olvasná, mennyi az id?.

   Lipi nagysokára megszólalt.

  – Nem én vojtam az, ugye báci.

   Kucsma bácsi felé bökött a pipájával.

  – Hát hogy lettél vóna, ebadta? Hisze itt vagy, nem ott!

  – De akko sze ugye, bácika? – könyörgött állhatatosan.

  – Ha mondom? – somolygott az öreg, aztán feltápászkodott.

  – Kés? van már, menjetek haza.

    Lusti nem mozdult.

  – Mondja tovább! – mondta parancsolón.

  – Majd hónap.

  – De mi lett a faluval, hiszen mi itt lakunk?

  – Hát újra gyöttek ide. Vonzotta az embereket a bot, de mindégy jött valami átok rájok. Hamar elpusztult itt minden. Állat, ember egy se maradt. No, de majd hónap. Most menjetek, mert apátok felpofoz benneteket, velem együtt!

   Csak mentünk.

   Azért engem nem hagyott nyugodni az öreg meséje. El?vettem a bátyám képes könyvét és olvastam a cölöpfaluban lakó emberekr?l. Hogyan éltek, halásztak, és gy?jtögettek. Nagy titok maradt bennem, honnan tud ilyeneket az öreg.

   Még édesanyámnak is felt?nt, hogy miket nézegetek, hát csak megkérdeztem.

  – Édesanyám, régóta élnek itt emberek?

   Mellém ült és felsóhajtott.

  – Régóta? – kérdezte magától. – Bizony fiam régóta. Hát nem tudod, hogy a templom milyen régi? Valamikor nagyon rég, még mikor nyíllal l?döztek akkor épült – próbált a nyelvemen beszélni. Szerettem mikor mesélt.

  – Indiánok? – kotyogtam közbe.

  – Indiánok? – húzta fel a szemöldökét nevetve. – Mi magyarok voltunk itten az indiánok, fiam. Azt hiszem, mink se tudjuk, hogy kerültünk ide.

  – Kucsma bácsi biztos tudja – mondtam határozottan.

   Anyám újfent megdöbbent, és felnevetett.

  – Hát nagy kujon az öreg. Sok mindent tud mesélni – bólogatott.

  – Hát, ha valaki, ? biztos tudja – maga elé nézett. –  No, milyen hamar magára tekert benneteket az öreg. Nagy varázsló.

   Erre aztán megh?lt bennem a vér.

   Hát err?l mesélt! Magáról. Egész biztos ? volt a varázsló, és meg sem halt, azóta itt bolyong és keresi a botot.

   Teljesen összezavarodtam.

   Édesanyám mintha látta volna a kusza gondolataimat.

  – Ne törd a fejed! Tudod, hogy a mesében, a végén minden a helyére kerül. Menj, mosdás, aztán fekvés!

   ?semberekkel és mamutokkal, t?z körül táncoló emberekkel álmodtam, amik mind Kucsma bácsi pipájából gomolyogtak el?, akár a szellemek.

 

„Boldva, régi település – kutatások, és a környékbéli feltárások igazolják, hogy a kedvez? földrajzi adottságok következtében a Bódva, akkor még félszigetalakú földnyelvén Kr.e. 3000-2800 körül a bükki kultúra neolitikus népessége élt itt. Cölöpépítményeik nyoma a református m?emlék templom szentélyében található.”

 

Forrás: http://www.boldva.hu

     

   Másnap alig vártuk az estét, toltuk az id?t, de mintha húztuk volna, olyan lassan csorgott le a nap az égr?l. Árokparton lestük Kucsma bácsit, jön-e a tanya fel?l, ahol naphosszat kóborolt a nyájjal. Eddig nem is tör?dtünk vele, kiféle vagy miféle ember. De ma mindegyikünk hozott bel?le egy szeletet. Lusti megtudta, hogy özvegyember, már régóta a téesz nyáját ?rzi. Egész nap a határt járja. Bozó addig faggatta a nagyanyját, míg az elmesélte neki, hogy az öreg sokáig volt messze, tán Egyiptomba, és ott ásta a fáraók sírját.

   Mikor még fiatal volt.

   Az asszonya se falubéli, az a hír járta, hogy valami furcsa betegségben halt meg. De hogy okos asszony volt, az biztos. Itt is dolgozott, mikor a templomot tárták fel. Valami szakért?, vagy mi. Lenke csak azt tudta meg, hogy van az öregnek két lánya, akik Pesten élnek, és hogy id?nként meglátogatják.

   Megnéztük az öreg házát is, ami gyakorlatilag az utcánk végén volt. Alig iramodtunk neki, már ott voltunk. Takaros, rendezett háznak nézett ki, ahogy kell egy falusi háznak kinézni.

   Így pusmogtunk össze-vissza, míg egyszer csak közénk telepedett. Úgy termett ott, mintha el sem ment volna onnan.

  – No, pernahajderek, akkó’ el?ször is rágyújtok.

   Piszkálni kezdte a pipáját egy hosszú vékony bottal, míg elégedetten fújkálni kezdte.

  – Eltömül mindég az átkozott – motyogta. – Mer’ megin csak ez a rossz dohán van a bótba.

   El?húzott egy b?rzsacskót, szétnyitotta, és az orrom alá dugta.

  – Szagód meg, én keverem.

   Citromf? és zsálya illata volt, ebben biztos voltam, mert anyám mindig ültetett ilyesmit és meg is tanította, honnan  ismerem meg ?ket. Meg dohány.

  – Ismered, ugye?

   S?r?n bólogattam.

  – Kérsz e bel?le?

  – Én?

   Apám Románcot szívott, az olyan akár a méreg. Tudom, mert egyszer elloptam egy dobozzal. A Cakóval, aki addig volt a haverom, amíg szívtuk, aztán versenyt hánytunk t?le, imbolyogva a folyóparton. Azt mondtam akkor, soha többé nem veszek a számba cigarettát.

Igen, de ez pipa.

  – Kérek.

   Édes füstje volt. Könny? és kék. Szó nélkül körbekínált bennünket. Úgy ültünk akár az indiánok. Az igaz magyar indiánok.

   A törzsf?nök megszólalt.

  – Sokan laktak itt, sokféle emberek. Száz meg száz év telt el, mígnem valaki megtalálta a bot egy darabját. Akkor volt ez mikor el?ször jártunk itt, mink magyarok. Talán egy földm?ves lehetett, ki tudja. De becsületes ember vót, hát bevitte annak az úrnak, aki itt telepedett le. Valami nagyvezérféle lehetett. A vezér táltosa megérezte a bot erejét, és keresni kezdte. Megtalálta a kipusztult falu romjait, és addig énekelt ? is a szellemeknek, míg meg nem találta a bot darabjait. A bot álmában megüzente neki, miként is, hogyan is történt ez meg ez. Így hát nagy becsben tartotta, és bölcsebb volt annál, mintsem bárkinek is tudtára adja, mekkora átok ül ezen a vidéken. Akkor itt már nem volt mocsár, hanem csak a folyó kanyargott három ágon erre-arra. Egyszeriben csak fura emberek jöttek, mintha parancsszóra érkeztek volna és köveket hordtak össze oda, ahol a három ág egybefolyik. Krisztus éltették, de nem úgy, mint mostanság, hanem összefért az a itteniekkel. A k?b?l mihamar kolostor lett, és tanítani, gyógyítani kezdték itt a népet. Jézus urunk jól megfért a szellemekkel, csak kés?bb intézte úgy a kutya világ, hogy a Megváltó képe véresre vicsorította az emberek lelkét.

  – Régen más vót – bólogatott.

   Nem igazán értettük mit ért ezen. A mi Krisztusunk békés és boldog Krisztus volt akkoriban. Mentünk a templomba, és sajnáltunk, ahogy ott feszül a kereszten.

   Pepe azt mondta, hogy hülye volt, amiért meghalt értünk. Lusti is nagyon egyetértett vele.

  – Én nem mondtam neki, hogy haljon meg értem. Én sem halnék meg érte.

   Egyszer, mikor a templom el?tt mentünk, megkérdezte.

  – Te milyen vagy?

Arra értette, hogy katolikus vagy református. Én meg arra, milyen focicsapatnak drukkolok.

  – Dózsás – vágtam rá. Akkoriban mindenki vagy Fradista volt vagy Dózsás. Erre mindegyik visítva röhögött.   Két percig tartott mire kihúztam bel?lük, min mulatnak.

   Onnantól én sem szerettem annyira Krisztust.

   Az öreg elpakolta a pipáját.

  – Úgyhogy az öreg varázsló elvitte a kolostor f?apátjához az ereklyét, és kérte, vigyázzon rá.

Úgy is lett. Az apát oltárt emelt az ereklyének, és imáikkal megtisztították a rontástól a botot.

Aztán szép arany foglalatba tette, a bot darabjait egymáshoz illesztve. Hát hiszitek, nem hiszitek, a bot egy-egy darabja minden évben összeforrt a másikkal. Ahogy a kolostor alapításának évfordulói következtek, úgy kezdett a bot eggyé válni, míg végül helyére került minden darabja. De nem is ez vót igazán a csoda, hanem az hogy a folyó megtelt hallal, és a föld termékeny lett. Nincs is jobb f?d annál, ahol azel?tt mocsár vót. No, mindegy. Miel?tt elunnátok a mesémet, tekerek rajta egyet. Történt egyszer, hogy a f?apát fija szerelembe esett egy parasztlyánnyal. Szép lyány vót göndör fürt? sz?ke, sudár z?d szem? lyányka. Az ám, de az apát fia sem igen nyámnyila legény vót! Széles vállú, tiszta tekintet?, egyenes derekú gyerek, aki mindig igazat szól.

  – Akár az Igazmondó Juhász? – bökte közbe Pepe.

  – Az, az! – bólogatott Kucsma bácsi. – Lehetett volna birkapásztor is, de ?t már az isten is az emberek pásztorának teremtette. Hát így járták ?k körbe egymást. A lyány gyakran járt a kolostor kápolnájában imádkozni, és a fiú is s?r?n megfordult arra felé. Akkoriban ezek a szerzetesek nem házasodtak, így hát nem vót gyerekük, de gyakran fogadtak be árvákat, akit aztán sajátjukként neveltek fel, így esett, a f?apát fiává fogadta ezt a kilökött pulyát és saját véreként nevelte. De a szerelem, az nem válogat. Mikor mán minden megesett, nem volt mit tenni, a fiú megvallotta apjának a szerelmet. Az apát éktelen haragra gerjedt, és dühében majdnem agyoncsapta fogadott fiát. A harag hamar elszállt, de féktelenségében felöklelte az oltár mellett ég? vaskos gyertyákat, ami rögtön lángra kapott és felgyújtotta kolostort. Az apát utolsó erejével kilökte a fiút az ablakon, így menekült meg a szerencsétlen. Minden leégett egy szálig.

A fiú megvallotta a lyánynak, hogy már soha nem lehetnek együtt, mert az apja megígértette vele a lángoló romok között, hogy az ereklyét elviszi err?l a földr?l messze külhonba. Így aztán a fiú elvitte az ereklyét, úgy tudom. Vagy lehet, hogy mégsem? – mosolygott a bajsza alatt.

   Ültünk akár a baglyok a sötétben.

   Emlékszem, az járt az eszemben, hogy lehet ilyen régi ez a templom?

   Olyan régi, hogy még az idejét sem tudom átfogni a gyerekeszemmel.

   Mennyi kincs lehet még ott, amit meg lehetne keresni!

 

„Az okiratok tanúsága szerint községünk és az Európa hír? bencés monostorunk története elválaszthatatlan, melynek alapjai a romkertben láthatóak. A XII. században épült református templomunk eredeti formájában és funkciójában Magyarország egyik korai bencés apátsági temploma volt. Valószín?leg a falai között született 1200 körül az els? összefügg? magyar nyelv? írásos emlékünk, a Halotti beszéd és Könyörgés, melyet a Pray Kódexben találtak meg.”

Forrás: http://www.boldva.hu

 

Folyt. köv.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.02.12. @ 17:59 :: Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 37 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!