Alphonse de Lamartine 140 éve halt meg

Száznegyven éve, 1869. február 28-án hunyt el Alphonse de Lamartine francia költ?, politikus és történész.

 

A burgundiai Maconban, nemesi családban született 1790. október 21-én. A jezsuitákhoz járt iskolákba, katonai vagy diplomáciai pályára készült. Itáliai útja során beleszeretett egy munkáslányba, ennek emlékét ?rzi Graziella cím? elbeszélése. 1814-ben belépett XVIII. Lajos test?rségébe, Napóleon visszatérésekor Svájcba emigrált. A második Bourbon-restauráció után már nem akart katona lenni, az irodalom felé fordult, verses tragédiákat, elégiákat írt. 1816-ban ismerte meg élete szerelmét, Julie Charles-t, hozzá írta A tó cím?, méltán leghíresebb versét.

.

1820-ban feleségül vett egy angol n?t, a nápolyi francia követség titkára lett, s megjelent els? verseskötete, a Költ?i elmélkedések, amelyet a francia líra megújulásának tartanak. A kötet újszer?, romantikus hangja, a költ? érzelmeinek ?szintesége, a versek spontán természetessége, zeneisége hatalmas sikert aratott. Témái bens?ségesek, vallásosak voltak. Kimutathatóan hatott rá Byron romanticizmusa, misztikus világnézet? lírai költeményeiben a szerelem, az elmúlás, a hit kérdései foglalkoztatták.

.

1829-ben a Francia Akadémia tagjává választották, 1830-ban kiadta Költ?i és vallásos harmóniák cím? kötetét, amelyb?l Liszt Ferenc zongoradarabot írt. 1832-33-ban hosszabb közel-keleti utat tett, ekkorra már elvesztette katolikus hitét, a liberalizmus panteista világnézetével azonosult. Ekkor kezdte írni nagyszabású filozófiai eposzát Látomások címmel, amelyben a szeretetvallást és a haladás liberális elméletét akarta hirdetni. Végül csak két része készült el: az 1836-ban megjelent Jocelyn és az 1838-as Egy angyal bukása.

.

1833-tól képvisel? volt, s 1839-es Költ?i fohászok cím? verseskötete után felhagyott az irodalommal. A proletariátus kérdését tartotta a kor legfontosabb ügyének, felhívta a figyelmet a munkásság embertelen körülményeire, elítélte a kapitalisták túlzott politikai befolyását, s elkerülhetetlennek látta a forradalmat. 1847-ben adta ki a Girondiak története cím? történelmi munkáját, amely nagy hatással volt Pet?fi Sándorra és Vasvári Pálra is.

.

Az 1848-as februári forradalom után Párizsban kikiáltották a második köztársaságot, Lamartine külügyminiszter lett, de valójában ? volt az ideiglenes kormány vezet?je, a felkelés 1848. június 23-26-i leverése után elkergették hivatalából. Elindult az 1848. decemberi elnökválasztáson is, de Louis Bonaparte Napóleonnal szemben alulmaradt, és rövidesen képvisel?i címét is elvesztette. A vereség megtörte, anyagi gondok is nyomasztották, mivel férfiörökösként neki kellett eltartania lánytestvéreit is. Húsz éven át egyik könyvet írta a másik után, önéletrajzi és történelmi m?vekkel jelentkezett, folyóiratot adott ki, amelyben versei, tanulmányai is megjelentek.

.

1869. február 28-án, szegényen halt meg Párizsban.

.

Forrás: stop.hu

.

A LEPKE

.

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szell? szárnyakon úszni a sz?z eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ?, mint a vágy, mely soha-soha nem h?l,
mindenen átsuhan, de semmit?l sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

.

Kardos László

.

.

ELS? BÁNAT

.

Hol kékl?n gyöngyözik a sorrentói tenger,
egy narancsfa tövén, a zeng? fövenyen,
a zöld sövény alatt, a d?l?höz közel, mely
arra vezet, kicsiny, érzéketlen követ lel
      az elmélázó idegen.

.

Rajt egy nevet takar sárga viola szirma,
egy visszhangot soha nem vert, puszta nevet!
De a vándor, ha ott megállva, a füvet
széthajtja, s látja, hogy mi is van odaírva,
így szól, míg érzi, hogy szemében könny terem:
“Meghalni ily korán! tizenhat évesen!”

.

De mért ragadnak el e let?nt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
      Álmodjak csak, ne sírjak én!

.

“Tizenhat évesen!” – Igen, tizenhat éves
volt ?, s nem tündökölt e kor szebb f?n soha!
És sose ragyogott drágább szemekbe még ez
izzó szép partvidék lángoló tébolya!
Már csak én látom ?t, élve hozza elémbe
lelkem, melyben soha semmi se hal meg – élve!
mint akkoron, mid?n szembe mélyedt a szem
els? közös utunk alatt a tengeren,
s fekete fürtjeit a szelekbe kibontva,
míg arcán árnyat vont az imbolygó vitorla,
hallgatta, hogy dalol a halász éjszaka,
és ajkára csapott a sós lég balzsama,
s mutogatva nekem a nyíló teliholdat,
éj virágát, üde szépét a hajnaloknak,
s az ezüstl? habot, szólt: “Mért is van ilyen
tündéri ragyogás bennem és kívülem?
Soha még ez azúr mez?k, hol annyi láng gyúl,
sem az arany föveny, melyre a hab aláhull,
sem e mély ég alatt reszket? hegycsucsok,
s ez öblök, mik körül csöndes erd? susog,
sem a habok dala s a part fényei körbe,
nem ejték lelkemet íly homályos gyönyörbe!
Mért nem álmodtam így, mint ma este, soha?
Talán kigyúlt az is, szívemnek csillaga?
S mondd, reggel fia te, az éjek arra nálad
vajon nélkülem is voltak-e ily csodásak?”
S anyjára nézve, ki a közelünkben ült,
térdére fektetve fejét, elszenderült.

.

De mért ragadnak el e let?nt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
      Álmodjak csak, ne sírjak én!

.

Mily tiszta volt szeme, s mily ártatlan az ajka!
Rámhullt tekintete mily fénybe boritott!
A szép Némi tava, ha szell? sem zavarja,
átlátszóbb nem lehet, s nem lehet ragyogóbb!
E h? szívben el?bb olvasott bárki, mint ?,
sosem sütötte le szép szemét mit se rejt?
tekintete fölött, mely csupa tisztaság;
semmi gond ráncba még nem vonta homlokát;
vidám volt s oly bohó: a mosoly ifju száján,
mely hamar odalett, hervadt-fakóra válván,
ott úszott mindig e félignyílt ajkakon,
mint szivárvány derült, ver?fényes napon!
Árny nem leplezte el e b?völetes orcát,
e fénysugár soha fellegen nem hatolt át.
Imbolygó, gondtalan, libeg? léptei,
mint a hullám, amint a napfényt rengeti;
szökellt, mindig szökellt; és hangjának ezüstje,
gyermeklelkének ez áttetsz?, tiszta tükre,
e szív zenéje, mely folyvást csak énekelt,
földerítette még az eget is, ha kelt.

.

De mért ragadnak el e let?nt régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
      Álmodjak csak, ne sírjak én!

.

Legels?ül az én képem szökött szivébe,
miképp reggel a fény az ébred? szemébe;
s mint aki ezután többé már mit sem lát,
szerelem lett neki az egész nagyvilág!
Különbséget se tett maga között s közöttem,
én lettem mindene; szemében része lettem
a világnak, amely varázs volt és csoda,
a földi boldogság s égi remény hona.
.

Bánta is az id?t, bánta is ? a távolt,
egész kis élete a jelen percbe lángolt;
éltét emléktelen élte el?ttem ?,
s egy ily szép este volt néki minden jöv?!
Teljes bizalma volt e szelídfényü tájban,
mely mosolygott reánk; s a tiszta, h? imában,
amit csupa öröm s nem csupa könny szive
vitt virág-övezett oltár eleibe;
kezemnél vezetett a templomához engem,
s alázatos gyerek, példáját így követtem,
míg szólott csöndesen: “Kérd velem az eget!
Mert lásd, nem érthetem már ?t se Nélküled!”

.

De mért ragadnak el e let?nt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
      Álmodjak csak, ne sírjak én!

.

Nézd a forrás vizét, ha medencéje öblén
tóvá kerekedik, sz?k partjait betöltvén,
s oly tiszta kék, ahol nem fúj szell? se rá,
és nem süti a nap, mely kiszárítaná!
Hófehér hattyu ring az áttetsz? terít?n,
nyakát, b? fodrokat vetvén, belémerít?n,
de nem sötétül el a folyékony tükör,
míg ? a csillagok között ott tündököl.
Ám hogyha szárnyra kel, indulván új vizekhez,
s nedves szárnyaival habot borzolva verdes,
a felkavart vizen elmosódik az ég,
s elsötétítik a széthulló tollpihék,
mintha a kesely?, nemének ellensége,
a vizet veszte bús jelével hintené be;
s már a varázslatos tó tündér kékje csak
homályos víztömeg, mit ellep az iszap!

.

Mid?n elmentem, éppígy rendült meg e lélek,
kihunytak fényei, s a láng, amelyt?l égett,
halódva égre szállt, és vissza nem szökött.
Nem, ? nem várt soha új, második jöv?t,
kétség s remény között nem hányódott le és föl,
? nem perelte el éltét a szenvedést?l,
fájdalma poharát egyszerre itta ki,
els? könnyébe kész volt szívét fojtani!
S mint a madár, amely nem oly szép s tiszta, mint ?,
este, alvás el?tt, nyakát szárnyába rejt?,
a néma fájdalom mély sötétjébe bújt,
s bár az est messze még, végs? álomba hullt!

.

De mért ragadnak el a let?nt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
      Álmodjak csak, ne sírjak én!

.

Agyagos ágya ím, tizenöt éve rejti,
s nyugvóhelye fölött nem könnyez senki, semmi,
és a gyors feledés, a holtak második
szemfödele, lepi be a kis útat itt.
Senki se j? ide, mélázva, meghatottan,
e málló k?höz!… Én, csupán én, gondolatban,
mikor t?nt napjaim bús árama sodor,
s azokat keresem, kik nincsenek sehol,
s drága képek felett borús szemmel merengve,
annyi hullt csillagot visszasírnék egemre!
Els? ? volt, s ma is még lágy, szelíd tüze
szívem gyöngéd ver?fénnyel ragyogja be!

.

De mért ragadnak el e let?nt, régi képek?
Hadd nyögjön csak a szél s a hab a part tövén!
Ó, bús gondolatok, jobb lesz, ha visszatértek!
      Álmodjak csak, ne sírjak én!

.

Egy fakó level? tövises, kicsi cserje:
a természet csupán ez emléket emelte;
és míg aszalja a nap, s paskolják a szelek,
mint mély bánat, mely a szívben vert gyökeret,
így él a szirtfalon, amelynek nem ad árnyat,
s lombja gy?jt?helye az út felvert porának;
lent a földön kuszik, indás leveleit
a kecskék újra meg újra lelegelik;
tavasszal egy virág pár napig rajta himbál,
akár egy hópehely; de a szél rásuhint már,
s elfújja, miel?tt szárnyalna illata,
mint életet, amely nem volt boldog soha!
Magányos bánatán egy gyöngéd kis madárka,
dalolni odaszáll a hajló, gyönge ágra.
Ó, kis virág! ki oly hamar hulltál le, mondd,
nincs-e oly föld, amely mindent virágba bont?

.

Idézd, idézd fel e sok let?nt, régi képet!
Hátha megenyhülök az emlékek körén.
Ó, te bús gondolat! lelkemnek légy kiséret!
      Szívem csordul, hadd sírok én!

Somlyó György

 

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About H.Pulai Éva 1130 Articles
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal.*Pulai Éva