Már kora reggel telefüstölik a kávézót, ki kell szellőztetni – gondolta Klára. Még csak két hete dolgozik itt, a vasútállomás presszójában, de nagyjából már ismeri az állandó vendégeket.
Van, aki a hajnali vonattal nap, mint nap bejár Budapestre, ott dolgozik, biztosan.
Indulás előtt sokan felhörpintenek egy kávét.
Van egy szimpatikus, igaz, már kopaszodó pasi, akinek még a nevét is elárulta, beszélgetés közben, amikor egyszer fél órát késett a vonata.
Valami irodánál dolgozik, el nem tudja képzelni, mit lehet egy irodánál dolgozni, ha csak nem valami takarító az úr.
Persze nem úgy néz ki, jól öltözött, és aktatáskából szokta elővenni a pénztárcáját
Igaz, mit lehet tudni? Annyi féle ember megfordul itt.
Ma is itt van, éppen most pillantotta meg.
Idejön…
– Jó reggelt Klára!
– Jó reggelt! Kávét?
– Igen, kérnék egyet.
Kiadta a kávét és a cukrot.
– Mondja, kisasszony! Nagyon megsérteném, ha a neve végére „i” betűt mondanék?
A nő csak hallgat, kérdőn méricskéli a férfit.
– Ne haragudjon, nem akartam tolakodó lenni, felejtse el, kérem, csak ne haragudjon.
Klára csak megrökönyödve áll a kávéfőző mellett. Ezt nem gondolta volna, ilyen hülyét…
Neki Klára a neve, hát mit képzel ez? Klára a neve, nem „Klárai”.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.28. @ 07:32 :: Berta Gyula
