Berta Gyula : Festészet, ó, festészet!

Tiszta, meleg szobámban vizsgára készültem. Újabban állandóan vizsgákra készülök, és szinte mindig ebben az albérleti szobámban. Itt vagyok már jó ideje, lakhelyemt?l távol. Hétvégeken is ezt teszem, így tegnap is ez volt az elfoglaltságom. Ma új hét kezd?dik, az emberek – akár csak felénk is – megkezdik munkájukat, van, aki jókedvvel, de akad olyan is, aki kényszeredetten indul munkába.

Kint szikrázó fehérség ropogott a cip?talpak alatt. Az utcán anyukák kisszánkókat húzva igyekeztek piros-arcú gyermekeikkel a csaknem térdig ér? hóban, az óvodák felé. Apukák fagyott ujjakkal az újságukért nyúltak, ahogyan szokásukhoz híven kifizették kedvenc napilapjukat. Ezt majd valószín?leg a munkahelyükön, kávét szürcsölve böngésznek át. Esetleg, ha a sors úgy hozza, egy pillanat alatt bedobják az íróasztaluk alsó fiókjába. Egészen hátra, ahol már egyik f?nök sem fedezheti fel, és így nem is mehet a dolog a munka rovására. A f?nökök is valószín?leg így tesznek. Jobb helyeken mindenkinek kell, legyen f?nöke. Természetesen – habár nem otthonom e kisváros -, természetesen ez is jobb hely. Amióta találkoztam vele, azaz: Vele.

Szép nap várt a kisváros lakóira. Az id?járás-el?rejelzés szerint nem kellett újabb hófúvástól tartani.

Csak egyedül én éreztem úgy, mégis, mintha ellopták volna az ifjúságomat, a gyermekkori hó-csatákat, az els? szerelmemet, az életveszélyes domboldalt, a szánkóinkkal együtt, a kezeinket felmelegít? forralt bort, a kedvteléseimet, gyakorlatilag mindent, amiért érdemes felébredni, és természetesen ?t is, akit Te még nem ismerhetsz, én azonban szerencsére, néhány napja már igen. Diák még ? is, akárcsak több százan, a karácsonyi várakozás közepette. ? azonban az egyetlen a több százból, akire mindig örömmel gondolok, aki megbizsergeti a testemet, lelkemet, akivel nagyon jó találkozni, aki még ebben a hideg, téli id?ben is csak melegséget ad, aki most egy másik albérleti szobában megpróbálja megszerezni a könyvb?l a tudást, ahogyan én is teszem.

Délel?tt tízkor fogunk találkozni! Addigra ? már csaknem egészen elkészül a tanulással, valószín?leg. Nem úgy, mint én. Képtelen vagyok a papíron lev? bet?kre gondolni, de nem is akarok, hiszen e helyett – szinte bármikor – gondolhatok ? reá.

Nem régóta találkozgatunk, de alig várom minden nap, hogy láthassam. Ezt a találkozósdit csak estefelé tehetjük, általában. Esetleg van úgy, hogy már a délutánt is együtt tölthetjük. Ezen a vasárnapi napon lazítunk, egy kicsit. Én már meg is kezdtem: a könyveket a polcra rendben visszarakva, t?lem szokatlan öltözéket el?halászva, amelyet nem is tudom, miért hoztam magammal ebbe a kisvárosba. Most azonban váratlanul értelmet nyernek azok a dolgok, melyekr?l mindig is tudtam, hogy a világ legfeleslegesebb tárgyai.

Még a délel?tt folyamán kimegyünk, körülnézni a vásárba. Nagy vásár szokott lenni ebben a kisvárosban is, akárcsak szül?helyemen. Kíváncsian várom már a lehet?séget, részben, hogy ajándékot vehessek, naná, hogy Neki, de nem utolsó sorban: a festmények, a képek.

Valóban nagy volt a vásár, megállapíthattuk, mindketten.

Általában nem az ilyen régiségekkel zsúfolt vásári ?rület a kedvenc id?töltésünk, de a bejáratot közvetlenül követ? gyümölcsökkel, zöldséggel roskadásig telepakolt asztalok sem. Szerencsére mindig van azonban egy-két képekkel foglalkozó árus is. Mindketten rajongói vagyunk a szép m?vészi alkotásoknak, így elképzelhetetlen volna e vásár is nélkülünk: nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy lemondjunk valami értékes és olcsón hozzáférhet? képr?l.

Azt mondják, a m?vészi alkotásokért meg kell szenvedni. Most kezdtem megérteni ennek valós lényegét, amely talán az alkotóra is vonatkozhatott, ám itt, és most csak ránk, ahogyan átküzdöttük magunkat a piaci asztalok során.

Megérte, mindenképpen megérte elviselni, mindezért a sokaság lökdösését, az utat keres? lábaink fájdalmát, mert fájdalmat okozott az is, ahogyan ráléptünk, arról nem is beszélve, ahogyan ugyanezt tették – rajtunk kívül álló okokból – többen is.

Egy ilyen vásári nyüzsgés során néha eléri az ember a célját, a célt, amit kit?zött maga elé. Erre is gondolva egyre optimistábban haladtunk a képkeresked? asztala felé, majd harcunk jutalmául a tömeg, önmagát meg nem tagadva préselt mindkett?nket a képek közé.

A keresked? igen figyelmes ember lévén, egyb?l felfedezte szorult helyzetünket, megállíthatatlan érkezésünket figyelemmel kísérve, azonnal az iránt kezdett érdekl?dni tekintetét ránk emelve, hogy segíthet-e?

Majd – és ahogyan visszaemlékszem, szédít? sebességgel körbevezetett bennünket a szebbnél szebb, különböz? korokhoz és stílusokhoz tartozó, ám mindenképpen csodálni való gy?jteménye mellett. Némely alkotásról még pár szóban m?vészettörténeti elemzésnek is beill? kis el?adást tartott. Ekkor már nem csak kett?nknek szólt az el?adása, id?közben kisebb csoportosulássá alakult az ott lev?k érdekl?dése.

A képekért, szobrokért szinte közelharcot kellett vívni. Több alkotást szerencsésen megnézhettem, megcsodálhattam, amikor megpillantottam azt a tárgyat, melyr?l messzir?l látszott, hogy a barokk kor készítménye. Mindig vonzottak az ilyesmik, így amikor sikeresen megérinthettem a képkeretet, már tudtam, ez lesz az enyém, vagyis ezt szerzem meg kedvesemnek. Magát a képet egyel?re még nem csodálhattam meg, mert, mint ahogy mondtam is, azzal voltam f?leg elfoglalva, hogy megtartsam az elfoglalt pozíciómat és kezem egyre er?sebb szorításával, ennek igyekeztem is érvényt szerezni. Tudtam, lesz id?m majd lakhelyemen kényelmesen megnézni, gyönyörködni benne. Mégis, talán mégis van túlvilág, ahol meghallgatják az ember kívánságait, és ha megérdemli, ha erre alkalmas valaki, teljesülhet a vágya. Ahogyan egy mély bariton hang megszólított, már tudtam, biztosan éreztem, meghallgattatott a kérésem, még ha nem is voltam egész életemben jó hív?, most lehet, értékelte mégis valaki a bennem lev? törekvést a szépre:

– Uram! Igen, önnek szólok, aki azt a barokk korból ránk maradt keretet szorongatja, olyan elkeseredetten. Mondtam már, hogy az nem eladó.

 

 

***

 

 

Másnap reggel a cseng? hangjára riadtam fel. A falon függ? óra mit sem tör?dött azzal, hogy én még esetleg nem is reggeliztem. ? csak nagy kegyesen mutogatta a déli tizenkett?t. Habár azt is el tudtam volna képzelni, hogy nem err?l van szó: hanem a szemem már nem a régi és ezért az apróbb tárgyakat nem minden esetben vagyok képes észrevenni, mint például ma reggel is, csak a nagyobbik mutató volt számomra látható.

Tüzetesebb vizsgálódásomat követ?en, illetve a sz?nni nem akaró csengetés hatására azonban változtatnom kellett ezen a nézetemen: a kapunál, kezében valami képszer? tárgyat tartogatva, kedvesem már lenyomta a kilincset. Hamarosan már a szobámban mesélte, hogy tegnap ? még visszament a vásárba és szerencsére meg tudta gy?zni a képkeresked?t, hogy adja el azt a képet, amit olyan keservesen, ám végül is hiábavalóan próbáltam megkaparintani, mert látta rajtam, mennyire vágyom a birtoklására.

Nagyon megörültem a kedvességének, örömmel csomagoltam ki a képet. Amint kibomlott csomagolásából, mindketten kíváncsian próbáltuk a képen láthatókat értelmezni, beilleszteni csekély m?vészeti ismereteink gyarapítására.

Ránéztünk mindketten, majd csodálkozva egymásra és ismét a képre: a képen, melyet valamely csillogó festékkel készítettek, két fej látszott. Talán a sors tréfája: az arcok hasonlatosak voltak a mi arcainkhoz. Mintha valami b?völet, valamely csúfondáros varázslat kerített volna hatalmába.

Óvatosan vettem ki kedvesem kezéb?l e törékeny tárgyat, vigyáznom kellett vele, mert ha van a babonának alapja: egy tükör eltörése hét év szerencsétlenséget okozhat.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.02.22. @ 15:00 :: Berta Gyula
Szerző Berta Gyula 0 Írás
Műszaki végzettségű, irodalom és művészet-kedvelő ember vagyok.(amikor forró nyári napon ködszerűen szurkálja bőrödet az eső; amikor segítséget kérnek és nem tudsz ellenállni...-az az én nevem)