Délben a kávéházban ültem, míg Desire-vel a gyámhivatalban volt asszonya ordított. Gondolatokból fontam Ariadné fonalát, mígnem hálóvá lett. Eltűnődtem lehetséges életeken, mint ahogyan nálad olvastam – a regényedben. Szóval, volt egy ilyen képem, hogy mi lenne, ha előállna a szörnyűség, hogy mindketten normális emberré változnánk. Azt persze elképzelni is szörnyű, és arra gondolni sem mertem, hogy esetleg akkor mi lenne, ha mindketten „normálisnak” születünk és találkozunk ebben a nyomorult állapotban. Vagyis a következő kép derengett előttem. Meglehet, a kávégőzből tört elő.
Megrakott szatyrokkal láttalak az Interspárból kifelé jövet, és hétszentségeltél, hogy de kibaszott drága minden és a rohadék politikusok meg hogy lehúznak mindenkit. Én a parkolóban 20éves, piros autó volánjánál várakozva szívom a füstszűrős Symphóniát, és a rádió kattogós kereső gombját a Kossuthra tekerem, mert épp az MTK-Fradi mérkőzést adják. Közben azon gondolkodom, hogy este miféle kifogással tudok otthonról – tőled lelécelni, hogy ihassak pár sört a haverokkal és beszélhessem velük a szokásos semmit. Aztán megjössz, és nem nyílik a kocsiajtó, én kurva anyázom a ruszkikat és rugdosom a sárvédőt, te meg azt mondod, hogy tele vagy már ezzel a kurva élettel és micsoda egy kőbányai tróger vagyok, hogy soha nem figyelek a kibaszott autóra sem, meg egyáltalán semmire. Aztán nagy nehezen elindulunk, és csak a füstölő kipufogónk és a hangos motorzaj jelzi, hogy a térben elmozdulunk.
Hazaérve az előszobában a szatyrokat ledobva, szódát csinálok szifonba, és levágódom a tévé elé, rázva a szifont, hétszentségelve a gyerekünknek, hogy már megint mi a lófaszért van kifestve, és egyáltalán hogy képzeli ezt. Te vacsorát főzöl, disznózsírt teszel a tűzhelyre és hagymát pucolsz, a szemeidben könnyekkel kavarod a vacsorát, és azon gondolkodsz, hol rontottad el ezt az egészet, de mindig csak egy dologig jutsz vissza a múltban, amikor a diszkóban hoztad azt a rossz döntést és velem jöttél táncolni… pedig ott volt az a régi haverom, az a hogy is hívják? Az a jóképű, akinek kis gödröcskék voltak az arcán, mikor mosolygott. Egészen apró gödröcskék…
***
Aztán a telefon csengett, majd Desire jött. Sört kért és konyakot. Azt mondta, ez nagyon hülye, és az egészben csak a kislányát sajnálja, meg önmagát, és az ő anyja is nagyon hülye volt, mikor elment az apja.
Ettől a mondattól sokáig hallgattunk mindketten, majd mindketten úgy tettünk, mint aki a rádióból beszűrődő hírek hangfoszlányait próbálja ragasztgatni.
Egy sokértelmű mondaton merengtem. Azt mondja, hogy:
„Ismét habzik a Rába…”
Meg azon, hogy kit kellene sajnálnom. Aztán úgy döntöttem, megfelelő leszek magamnak erre a célra.
***
A szomjúság hajnalban ébresztett. Lassan megszokottá vált. A hűtőben talált tejesdobozzal mentem az udvarra. Fáztam ruha nélkül, de igazán az erőltető hányástól remegtem.
Láttam, a szomszédnál mozdul a függöny a bakfislány szobája ablakán.
Bekapcsoltam az erősítőt és „A füst a víz felett”-et kezdtem játszani. Csak ennek a számnak ismerem az akkordjait. Ha elég hangosan szól, nem venni észre a fals hangokat.
Aztán a bajuszos szomszéd ordított, hogy diliházban a helyem és be kellene zárni végre, mert engem nem lehet kibírni.
Bementem a házba. Az ágyon fekvő lány lábait néztem. Koszos volt a lábfeje. Betakartam. Nincs táskája. A zsebeiben sincsenek iratok. Nem tudom a nevét.
***
A kihallgató szobában köntösben ültem. Azt mondja a becsületes arcú rendőrtiszt, hogy közbotrányos vagyok és garázda. Cigivel kínált. Még mindig hányingerem volt. Mondtam neki, csak az emberek ingeréhségének dobok néhány csontot néha.
Desire jött. A kocsiján vitt haza. A rádiót hallgattuk.
Azt mondják, „habzik a Rába…”
A Puskin-közben mondtam, hogy megnősülök és veszek egy piros autót. Novemberben leszek negyven. Élhetnék „normálisan”.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.20. @ 11:11 :: Molnár Zsolt