kisslaki : Léghajó a Hősök terén 1.

1896. *

 

 

Keller Terike fejére öntötte a krumplilevest. Ki hallott már ilyet? Pedig csak, jobb híján, azaz kolbász helyett, a serclit akarta beleaprítani, hogy sűrűbb legyen. Bözsi, Kellerék szakácsnéja — pestiesen Matilda — igazán túlzásba viszi a diétás kosztot…

A kisasszony éppen kivette a kenyeret a kosárkából, mikor váratlanul nagyot rúgott a benne rejlő kis élet, amelynek magvát még a keszthelyi szüreti bál után vetette el egy szorgos munkás. Talán az élőképpróbán történt a színfalak mögött, mikor a kellékszállító stráfkocsi még nem indult el fölülük? Vagy Zita tante teadélutánján, ahol Albin hegedült? Vagy a Füvészkertben a buganville védte meghitt padon? Ilyenkor a szemérmes csillagok is másfelé pislognak… — ki tudja már? De az biztos, hogy a kántortanító, Keresztesshy Albin benne van a dologban. Ő udvarolt Terikének, igen huszárosan; de meg kell mondani, hogy mindig a tisztesség határain belül. Szóval, az még a kisasszonynak is feltűnt, hogy a világias egyházfi még enyelgés közben is biztatóan pedergette az amúgy is kackiásan álló bajszát.

A váratlan babarúgásra a delnő úgy megijedt, hogy kiejtette a kezéből a levesbe szánt kenyeret. Letérdelt, hogy felvegye, de a blúzgombja beleakadt a horgolt terítőbe, s avval együtt magával rántotta a tányért is. A kisasszony, lássuk be, azért jobban járt, mint szegény Boleyn Anna. Bárd helyett őt csak a lepkemintás tányér pereme vágta nyakon, és vér helyett is csak a langyos leveske nyalta a hátát. — Nagy különbség! — A sótartó csak barátságból ugrott a szárazra vetett krumplik után.

A kisasszony olyan csúnyát mondott, hogy a földszinten lakó poéta is belepirult volna. Pedig a dalnok kocsmaszerte hírhedt volt a ronda szájáról.

A trágár beszédet a kislány még édesapjától tanulta, még jóval a bérmálkozása előtt. Ugyanis az özvegy papa a vallásügyi miniszter mellett volt államtitkár, és a parlamenti ülések szünetében ki-kijárt szivarozni a folyosóra. Ott ragadt rá az ilyen beszéd. Ő, Keller Ervin, mint konzervatív honatya, mérhetetlenül szenvedett az ildomos eszmecserék hiánya miatt, ráadásul az idegeit lassan felőrölte ez a kétlakiság. A tragédia a Milleneumi kiállításon tetőzött, ahol hivatalosan volt jelen. Elhaladtában a pálinkás butik előtt, éppen egy szőke, vikingnek öltözött harcos verekedett egy igazi libanoni törökmézárussal. Közben olyan csúnyán szidalmazták egymást és az Uralkodót, hogy evvel betelt a mérték.

Az Úr röviddel azután szólította magához az öreget, hogy a léghajó a főkapu előtt emelkedni kezdett a magasba. Az ifjú delnő alig libegett egy lábnyira a földtől, mikor már kihányt a gondolából.

— Azért fizettem be azt az egy koronát, hogy szégyenbe hozz? — hörögte az államtitkár, pedig a jövendő babáról mit sem tudott. Avval a szívéhez kapott, és még a mellette álló főrabbi sem tudta elkapni, hogy el ne puffanjon a földön. Barátja, a megyéspüspök, sajnos már vagy tíz perce otthagyta, mert álmélkodni ment a cigányputriba. Ez a Monarchia etnikumi kiállításának volt a része, s talán a legérdekesebb látványossága a milleneumi kiállításnak. Az Apostoli Király őfelsége is meglátogatta a cigányokat, akik a fenség távozása után leadták a jelmezeket és visszaöltötték a csendőregyenruhát. 

 

*

Keller kisasszony, ahogy hazaért, leroskadt a székre — szerencsére már megszáradt rajta a leves.

 — Istenem, istenem! Ezt a vesztességet! — Majd az asztalra borult, és csak úgy rázta a vállát a hangnélküli zokogás; ugyanis Krauszné még délelőtt meghozta a legújabb mídert, amelyből csak egy volt a városban. Kidobott pénz. Este úgysem mehet el az Opera díszelőadására a haláleset miatt. Még nem is illett volna, hogy az apja feleslegessé vált jegyét a bejáratnál árusítsa. Később, mikor már enyhült benne a fájdalom, bekapott egy cukkerlit a bonbonniereből — még jó, hogy Matilda nem látja —, és lapozgatta az opera gazdagon díszített, négynyelvű szövegkönyvét. Erkel István királyát adják —, állapította meg. Évek óta az opera pincéjében porosodott. — Egye fene! — vigasztalta magát. Legfeljebb majd megnézi a Vígszínházban azt a megnyitóra írt Jókai-darabot. 

 

*

A Nyugati előtt a kapatos hordár majdnem előrebukott, midőn benézett a fiáker alá. Áha! Ott a gyászkalap! Pont a kocsi alatt! Felbillent a targoncája, éppen az uzsonnázó ló mellett. A rengeteg poggyász persze szétszóródott. Akkor gurulhatott a kocsi alá, az a finom, feketehálós gyásztünemény. 

— Hogy lehet ilyen baromul berúgni már délelőtt?! — szidta a fiákeres a hordárt; de az csak bambán állt felcsúszott piros sapkájában és pislogott rá a malacszemivel. Mondja-e meg ennek a lóhajtónak, hogy örömében? Mert megszökött az asszony az ószeressel? Azért sem! Csak irigykedne – gondolta a boldog ember. A kocsis próbált még valami durvát mondani, de aztán csak kiköpött, s felmászott a bakra. Olyan erővel húzta hátra a gyeplőt, hogy a feszülő zabla látni engedte a dühös ló hatalmasra nőtt, sárga fogait. A szegény pára zurükkolt vakon pár lépést, majd megállt. Pontosan a kalapon. Ha akarta volna, se sikerülhetett volna jobban. Erre a két ember nagyon gyorsan, együttes erővel bepakolta az útipoggyászt az utolsó darabig.  Végre az amúgy türelmesen várakozó nénike is beülhetett a csomagjai után.

— A kalapot a ló megtarthatja! — jegyezte meg beszálltában. Egyébként Keller Zitának hívták ezt az előkelő, finom hölgyet, s egy keszthelyi leánynevelő líceumot vezetett. Itt nevelte Terikét. De a gyerek alig hagyta el a kislánykort, a férfiakra már különösen vonzóan hatott.

A komódban még bele sem kóstoltak a molyok a finom naftalinba — ezzel beszórva aludt az elsőáldozási ruhácskája — s már baj történt. A kicsi szűz úgy megvadította a végrehajtót, hogy az őrült hivatalnok féltékenységében leszúrta a rajztanárt. Egy pedofil bádogos meg, a reménytelen szerelem miatt, leitta magát és a vasúti sínekre feküdt. Mikor kialudta magát, felkelt s hazament, mert eszébe jutott, hogy a mozdonyt csak két év múlva hozzák. Ezek után Zita néni haladéktalanul visszaküldte a neveltjét Pestre, az öccséhez. — Vajon kitől örökölhette ez a bakfis azt az ígérgető lángot a szemében? — sopánkodott a naiv, tisztalelkű néni.

Mikor évekre rá Terike hazajött látogatóba, a szüreti bálon körüldongták az udvarlók. Még a nők is megcsodálták rajta, a pesti delnőn, a legújabb pesti módit. Biztos, hogy a darázsderekát a lapátkezű postamester át tudná markolni, ha illene. — Vajon hogyan megy beléje egy lábas babgulyás? — De ezt már csak a konyhában kérdezte a kézilány az ott lebzselő grófi lovásztól. 

Az természetes, hogy Albin — mint művész és zenetanár — a delnő körül forgolódott. Megpróbálta hű lovagjaként kísérgetni. Mi tagadás, feldühítette, hogy az a prágai jöttment tűzoltótiszt is ugyanazt szerette volna. És volt olyan pimasz az a fecskendőhuszár, hogy egy ódát is írt a kisasszonyhoz. De mióta Zita néninél egy délután a vendégeknek hegedült, és aztán sétált Terikével, már magas lóról nézte a konkurenciát. Az még az idős hölgynek is feltűnt, hogy a két fiatal milyen gyakran mulatta együtt az időt.

— Túl félénk, sajnos, ez a fiatalember! Szegény naiv művész! — sajnálkozott akkor Zita néni. S az öreg hölgynek még mindig ekörül jártak a gondolatai, mikor már kényelmesen ült a fiákerben. Csodálkozott, hogy a ló még áll. Hirtelen elszégyellte magát, hogy így megfeledkezett magáról.

A hetykén szalutáló részeg hordárnak gyorsan a tenyerébe nyomott egy koronást: — Borravaló! — akarta mondani, de még idejében észbekapott, s csak szó nélkül legyintett. A hosszú utazás elfárasztotta, és most jólesett a gumirádlis kocsi ringatása. A ló is megbékélt gazdájával. Patáinak monoton trappolása saját magát is félálomba menekítette; ki innen ebből a földi, fiákervontató sorsból!

 

 

 

Befejezés legközelebb

 

Legutóbbi módosítás: 2009.01.14. @ 17:48 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de