H.Pulai Éva : Kétszáz éve született Edgar Allan Poe

Az amerikai irodalom és a detektívregény egyik “atyja”, Edgar Allan Poe amerikai író, költ? 200 éve, 1809. január 19-én született.

 

Vándorszínész szül?kt?l, út közben született Bostonban. Édesanyja korán meghalt, apja a három gyermeket jómódú richmondi családokhoz adta ki. Edgar egy John Allan nev? dohány-nagykeresked? házába került, akinek felesége sajátjaként szerette a kisfiút. Öt évig Angliában éltek, ahol Edgar egy kiváló magániskolában tanult, Richmondba visszatérve pedig a tehet?s déli úriemberek életét élte. Beiratkozott a charlottesville-i egyetemre, ahonnan kártyaadósság miatt távozni kényszerült.

1827-ben jelent meg els? verseskötete Tamerlán és más költemények címmel. Ebben az évben Bostonban beállt közlegénynek az amerikai hadseregbe, majd két év után kilépett, s a West Point-i tiszti akadémiára iratkozott be, innen 1831-be menesztették. Baltimore-ba költözött, ahol megírta els? novelláit, amelyek egy philadelphiai napilapban jelentek meg. 1833-ban a Palackban talált kézirat cím? novellájával száz dollárt nyert egy pályázaton, s a richmondi Southern Literary Messenger tulajdonosa maga mellé vette szerkeszt?nek. Az 1831 és 1835 közötti id?szak a m?vészi beérés és az érzelmi biztonság kora volt életében: meghitt nyugalomban élt nagynénje házában, s annak lányát, Virginiát tanítgatta nagy örömmel.

1836-ban hatósági engedéllyel feleségül vette tizennégy éves unokahúgát, egy évvel korábbra hamisítva a lány születési dátumát. New Yorkba költöztek, ahol saját lapot szeretett volna indítani, de nem volt hozzá t?kéje. 1838 júliusában jelent meg egyetlen regénye, az Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélése.

New York után Philadelphia következett, ahol a különböz? magazinok szerkeszt?je volt. 1840-ben megjelent novelláinak els?, kétkötetes gy?jteménye, amelyben olyan remek írások találhatók, mint az Usher-ház vége, a Ligeia és a Berenice. A Graham,s Magazine-ban jelent meg a detektívtörténet m?faját megteremt? Morgue utcai kett?s gyilkosság cím? novellája. Ezek az évek sikert és viszonylagos anyagi biztonságot hoztak számára, ezt azonban beárnyékolta felesége tüd?baja. Poe a remény és a kétségbeesés közt verg?dve ivással próbálta tompítani fájdalmát. 1842-t?l 1849-ig keveset írt, de ekkor születtek igazi nagy m?vei, megjelent Az aranybogár cím? kötete, s A holló, amelyet magyarra olyan kiváló költ?k is lefordítottak mint Babits Mihály, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezs?.

1844-t?l New Yorkban éltek, Poe az Evening Mirror szerkeszt?je volt. 1847-ben meghalt Virginia, a gyászból születtek Poe legszebb lírai darabjai, az Ulalume és a Lee Annácska. Életének utolsó nagy érzelmi fellángolásaként 1849 nyarán eljegyezte ifjúkori szerelmét, ám a házasság Poe halála miatt meghiúsult. Halálos delírium vagy talán veszettség okozta halálát? Tény, hogy 1849. október 3-án egy baltimore-i utcán eszméletlen állapotban találtak rá, s október 7-én hajnalban meghalt.

 

 

Az idén sem mulasztotta el hagyományos tisztelg? látogatását az a rejtélyes férfi, aki minden évben január 19-én, Edgar Allan Poe születésnapján megjelenik a baltimore-i temet?ben és elhelyez három szál vörös rózsát meg egy fél üveg, jó márkájú konyakot a nagy 19. századi amerikai költ? sírján.

 

Mintegy 150-en gy?ltek össze a Maryland állambeli város, Westminster presbiteriánus egyházának temet?je el?tt, de a “Poe köszönt?jeként” ismert férfinak ezúttal is sikerült elkerülnie a tömeget – közölte Jeff Jerome a Poe-emlékház és múzeum kurátora.

A látogató nem hagyott levelet maga után, így továbbra is kétségek vannak a hagyomány történetével kapcsolatban. Tavaly nyáron Sam Porpora nyugalmazott egyháztörténész, aki a temet? megmentéséért vívott harc élén állt, azt állította, hogy ? találta ki idegenvezet? kollégáival az 1970-es években a “Poe köszönt?je” mítoszt, hogy ezzel is reklámozza az irodalmi emlékhelyet. Porpora azt is állította, hogy ? maga volt a rejtélyes látogató, de azóta már más vette át ezt a szerepet.

Jerome vitatja ezt a legendát, amely szerinte legkés?bb 1949-ben született meg. Ennek bizonyítéka a The Baltimore Sun cím? lap, amely 1950-ben már arról írt, hogy “van egy névtelen polgár, aki minden évben egy kiváló min?ség? ital üvegét helyezi el a sírkövön.”

Jerome minden évben meghív egy maroknyi Poe-rajongót, hogy de eltitkolja a tisztelgés egyes részleteit, hogy segítsen a “köszönt?nek” fenntartani ismeretlenségét. Annyit azonban elárult, hogy a látogató már nem hord sem széles karimájú kalapot, sem pedig sálat, mint korábban.

1993-ban a látogató levelet hagyott a sírkövön, amelyben közölte: “A fáklya átadásra kerül”. Egy kés?bbi levélb?l kiderült, hogy a férfi, aki valószín?leg 1998-ban meghalt, két fiának adta át a hagyományt. Az idei látogató Jerome szerint ugyanaz volt, mint tavaly, termetér?l, járásáról azonosította.

Edgar Allan Poe, aki olyan híres m?veket írt, mint A holló és az Eldorádó cím? költemények, vagy A Morgue utcai kett?s gyilkosság valamint A kút és az inga cím? rémtörténetek, 1849. október 7-én halt meg Baltimore-ban, miután összeesett egy kocsmában. Jöv?re ünneplik születésének 200. évfordulóját.

 

Forrás: stop.hu

.

TAMERLÁN

Haldoklót enyhit? vigasz?
    Nem err?l van szó (most), atyám
?rültség volna kérnem az
        E földi mértéknél nagyobb
        Dölyfömre itt bocsánatot –
    Vénség, nyugvás nem vár reám.
Remény az, hol t?z t?ze forr?
Ó nem, csak vágyam haldokol.
Ha van remény – s van, ó igen! –
    Úgy magva szentebb, istenibb!
Nem mondom rád: “vén esztelen” –
    De hogy reményt adhatsz, ne hidd!

.

Mondd, ismered a szörnyü dölyfben
    Szégyent vallt lélek titkait?
Sóvár szív! véle örököltem
    E hervadást is, mint a hírt,
A t?z? fényt, mely rám sütött
A trónon, ékkövek között.
Pokol-dicsfény! azóta sem
Szorítja el szomjas szivem
Pokolként ég? fájdalom
Virágodért, nyaram, napom!
A holt id?nek él? hangját,
Szünetlenül kongó harangját
Egy árnyvilág üres ölén
Lélekharangnak hallom én.

.

Nem voltam én mindig ilyen!
Bitor vágyból került fejem
    Köré e lázas diadém –
Nem épp olyan jusson szerezte
    Caesar Rómát, mint ezt meg én?
        Királyi ész örökjogán
S egy fels?bb szellemén, mely büszke
        Gy?zelmet ült emberfaján.
Hegyormon sarjadt életem.
    Éjente Tagláj zord köde
    Harmatjával hintett tele,
S úgy érzem, a szárnyas elem,
A vad szél, mely harcolva szállt,
Nyugalmat fürtömben talált.

.

Az ég harmatja késve hullt
    (Álmokkal terhes éj volt már!) –
Hozzám mint poklok ujja nyúlt;
    S egy-egy vörös villámsugár
Zászlószer? felh?k alatt
    Félig lehunyt szememnek ott
    Királyi pompát mutatott,
S az égzengésben kürt riadt:
    Rámtört e hang s oly harcba vont,
        Mit emberek vívnak s szavam,
Az én szavam száll – kis bolond! –
        (Ó, táncolt volna boldogan
A lelkem ily hang hallatán) –
Kiáltottam gy?ztes csatán!

.

Es? vert és fejem felett
    Nem volt fedél – b?sz szél alatt
    Süket lettem, meg béna, vak.
Azt hittem: emberkéz vetett
    Reám babért; s amint vadul
Hideg lég zúgott, rám ömölt,
    Hallottam, amint romba hull
Sok ország – rabnép jajt üvölt -,
Hadam morajlik és a trón
Körül nyüzsög sok talpnyalóm.

.

Zord óra! akkor lett szivem
    Vad szenvedéllyel zsarnoki,
S a trón uráról senkisem
        Hinné, hogy másra született.
    Higgyék! de volt egy lény, aki
Már tudta akkor is, mikor
        Tüzem még ifjan égetett
(Mert húny a vágy, ha n? a kor) –
    E vas-szívben volt némi kis
    Hely n?i gyengeségnek is.

.

Szóval ki nem fejezhetem,
Hogy’ ég az ég? szerelem!
S egy t?nt arc szépségét nyomon
Követni immár nem tudom,
Mert rajza, mint a játszi szél
Emléke, már csak bennem él.
Olyan ez, mint böngészni ny?tt
    Könyvekben ?s törvényeket,
Révült szemmel látván együtt
Sok értelmet rejt? bet?t
    S üres képzelmeket.

.

Megérte ? szerelmemet!
    S én gyermekként imádtam ?t,
Kit írigykedve leshetett
    Az angyal is; szíve el?tt
Minden reményt, gondolatot
    Mint oltáron égettem én,
        És mind nyílt volt és gyermeteg,
És sz?z – hisz példát ? adott.
    Mért hagytam el s követtem én
        Lidérces bels? t?zemet?

.

Korunk s szerelmünk n?tt – egymással
    Jártunk erd?n, vad táj ölén;
Testemmel óvtam hófuvásban;
    Ha nyájas Napból hullt a fény
S kereste ? a nyílt eget –
Szemébe néztem menny helyett.

.

A zsenge vágy sziven tapint;
    Mert napfény hullt ránk és mosoly,
El?zve apró gondjaink,
    Lánytréfáin kacagva s oly
Heves keblére bújva lett
    Fölöslegessé mind a szó:
A lelkem ontott könnyeket
    És nem kellett megnyugtató
Beszéd – ? sem kérdezte: mért,
Csak rám vetette halk szemét.

.

De szerelemnél többre tört
A lelkem: küszködött, pörölt,
Magában szállt a szirt felett,
S a becsvágytól új hangja lett –
“Te voltál, úgymond, életem:
    Te, nagyvilág s élményeim
A földön – légben – tengeren –
    A kéj meg az a csöppnyi kín,
Mely új kéjt ád, s az eszményképem,
    Az éj üres ködálmai –
S a még semmibb morzsák a létben
    (Árnyak s fény zordabb árnyai!)
Ködszárnyon mind eltávozott
    És így eggyé keveredett
    Képed s egy név – a te neved!
Két más s mégis közös dolog.”

.

Becsvágyó voltam. Ismered,
    Atyám, e vágyat? Semmiképp!
Hogy egy szegény koldus szemet
A trónra s fél világra vet!
    Szidtam szerény sorsom nyügét.
De amint bármely álom a
    Harmatpárával messzeszáll,
Ez is szétfoszlott volna, ha
    Nincs benne egy szépségsugár,
S egy percig – óráig – napig
E kett?s báj el nem vakít.

.

Együtt jártunk a meredély
Felett; a természet kevély,
Erd?b?l, szirtb?l lett, magas
    Tornya el?tt feküdt a domb –
A lanka! melyet sok lugas
    Övez, s ezer patakja zsong.

.

Fényr?l, nagyságról szóltam – ám
    Kend?zött szóval, mely mögött
? méltán sejthetett csupán
    Egypercnyi témát; s nézve ?t,
Tán könnyelm?en hittem el,
    Hogy ? is érzi azt, mit én –
Úgy éreztem: trónt érdemel,
    Királyi trónt ez arc, e fény –
S túl szép, hogy itt kallódva el,
    Ragyogjon zord erd?k ölén.

.

Nagyságba burkolóztam és
    Viseltem álom-koronámat –
        De mégse’ csak fantáziám
        Terített hermelint reám –
Hanem az, hogy a gyülevész
    Nép közt a becsvágy oly vadállat,
Melyet gazdája láncra vert;
De kint a pusztán frigyre kelt
Nagyság, vadság és szörnyüség,
Hogy együtt szítsák föl tüzét.

.

S most nézz Szamarkandon körül!
    A Föld úrn?je! Ó, dics?
A városok közt. Áll-led?l
    Az, melyre rámutat; hisz ?
Az egy, a legnemesb csoda,
Amilyen nem volt még soha!
S ha d?l, utcáinak köve
Másutt a trónnak lesz töve,
S kit vall legf?bb úrnak? Timúrt,
    Ki a megb?völt nép el?tt
Országok romjain vonult –
    A felkent vakmer?t!

.

Ó szerelem, az égi nagy
Remények földi lelke vagy!
Úgy ittunk, mint es?t iszik
Sirokkó-szikkasztotta sík,
S ha nem hatott áldó er?d,
Szivünk sivár volt, mint el?bb.
Ó eszme, mely a vad zenét
S bizarr szépség igézetét
Fontad életemre s körém,
Ég áldjon! – a Föld lett enyém!

.

Reményem sasként szállt s mid?n
    El?tte nem volt szirt, csak ég,
Szárnyát leszegte csügged?n,
    S enyhülten nézett vissza még.
Est volt. Mikor leszáll a Nap,
Szivében zord bánat fakad
Annak, ki még nézné tovább
A nyári napfény bíborát,
S meggy?lölvén a gyakran kedves
Alkony ködét, mindegyre les, les
Közelg? éji hangokat
(Mit csak lélek hall), mint ki vad
Álmában futva futna el,
De nem tud, bár a vész közel.

..

S hogy Hold – fehérl? Hold – vetett
Zenitjér?l fényt? Meglehet.
Ám ez hideg mosoly – e fény
Olyan a bánat éjjelén.
(El is fullad bennünk a lég),
Mint egy halál utáni kép.
Ifjúkorunk a nyári Nap,
Fogyásánál nincs gyászosabb:
A tudni kívánt már tudott,
S mit bírni vágytunk, elfutott.
Bár veszne kérészéletünk
A szép déllel, mely mindenünk.

.

Hazajöttem – s nincs otthonom:
    Elmúlt, mi azzá tette volt.
S kilépve mohos kapumon,
    Halkan tapostam bár a port –
A k?küszöbb?l szólt felém
Egy hang, melyet ismertem én –
    Pokol! kihívlak én, vajon
    Van-é izzó t?z-ágyadon
    Megtörtebb szív, több fájdalom?

.

Atyám, ó, én hiszem, s ma már
    Tudom mert a meg nem csaló
        Halál, a messzi boldogok
Honából érkez? Halál
        A vaskapun rést hagy, hogy ott
    A végtelent árszárnyaló
    Fényt küldjön az elzárt Való –
Hiszem, hogy minden földi út
Eblisz[161] kelepcéjébe fut –
Ezért történt, hogy míg ott jártam
A Szerelem szent barlangjában,
Hol ég? áldozat naponta
Legtisztább illatát rajongva
A hószárnyú Bálványra ontja:
A Szerelemre, melynek lombját
Az égi fények általfonják,
S melynek villámló sasszemét
El nem kerüli morzsa, légy –
Történt, hogy láthatatlanul
    Az élvek közt Becsvágy suhant,
Majd felkacagva és vadul
    A Szerelemre rárohant.

Radó György

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1145 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva