Vandra Attila : Akik nem kaptak forradalmár igazolványt…. I. rész. Hogyan éltük meg Temesvárt?

Bige Szabolcs ezdett el írni arról, miként élte meg a 19 évvel ezel?tti eseményeket. Ã?Å¡gy éreztem el kell mesélnem nekem is a brassói változatot.

 

– Emlékszel még T?kés Lászlóra?

– Valahonnan ismer?s e név… A református pap, aki kellett volna keresztelje a sógorék kislányát, de meggy?lt baja a szekuritátéval, s kényszerítették, hogy Désr?l Temesvárra költözzön. Mi van vele?

– Tele van vele a BBC és a szabad Európa. Megint „áthelyezték” s nem hajlandó elmenni. Arra kérte a híveit, hogy jöjjenek ma a háza elé, és legyenek jelen az er?szakos kilakoltatásánál.

– Megyek, bekapcsolom a rádiót…

– Vigyázz a hanger?re. A falnak is füle van. Hát még a szomszédoknak.

 

„T?kés László háza el?tt hatalmas tömeg gy?lt össze. Nem csak reformátusok. Katolikusok, unitáriusok és ortodoxok is. S nemcsak magyarok. Románok, németek, szerbek is… Egy adott pillanatban az állingáló tömegb?l tüntet? tömeg lett. S a tömeg megindult a központ felé Kivonult a katonaság Belel?ttek a tömegbe. Nem lehet tudni, hány halott van, de nagyon sok…”

– Borzalmas. Ez durvább, mint az 1987-es brassói lázadás. Mi lesz ennek a vége? Itt nem lesz bársonyforradalom, mint Prágában… Béláék… Vajon mi van velük? Fel kellene hívni ?ket…

– S gondolod, hogy a telefonunk nincs lehallgatva? Ne felejtsd el, a „magyar”[1] középiskolában tanítasz, s én is voltam tanára az iskolának, s ez a rendszer mindenkit, aki magyar a öntudatot ébren tartja, potenciális ellenségének tekint. Ha nem is hallgatnak le mindenkit, de itt egyszerre két legyet üthetnek egy csapásra… Az lenne a csoda, ha nem lenne.

– Felhívom ?ket. Majd vigyázok, hogy mit beszélek.

– Halló, Rendi lakás? Szervusz Béla. Gondoltuk karácsony el?tt felhívunk, hogy tudjuk, hogy vagytok. Rég nem halottunk fel?letek, s aggódtunk…

– Mind jól vagyunk, épek, egészségesek.

– Kellemes Karácsonyt!

– Nektek is.

 

Aznaptól kezdve a BBC és a Szabad Európa Rádió hírein lovagoltunk. Ha csengettek az ajtón, lezártuk a rádiót, s párna mögé rejtettük. Féltünk. Nem. Rettegtünk. Szerencsére a rádió elemmel ment, s a sötétben is lehetett hallgatni… 19-én felhívtak Béláék.

– Valami újság nálatok?

– Semmi, minden a régi. Számoljuk az órákat a vakációig. Készülünk a Karácsonyra. Sikerült kivennünk a húsadagunkat. Ez a meleghullám jól jött, most már 12 fok van a lakásban. S ti?

– Jól vagyunk. Épek egészségesek.

– Vigyázzatok magatokra.

– Ti is.

 

Másnap, 20-án, amikor Florica kollégan?m átment az ambulanciára, egyik kollégan?m kihajolt az ablakon, hogy láthassa, mikor jön vissza. Román kollégan?im körbeálltak, s kérdeztek, mit tudok. Mert én más adókat is tudok fogni. Mindenki információéhes volt. Többet akartak hallani T?kés Lászlóról, a történtekr?l. Szívszorongva meséltem el, amit tudtam. Florica férje a szekuritátén dolgozott. Róla tudtuk. De lehetett ott más is… Kollégan?m hirtelen becsukta az ablakot. Szétrebbentünk.

 

21-én reggel még trolibusszal mentem munkába. Aztán kezdtek jönni a hírek.

Amikor hazaértem, els? dolgom volt felhívni Bélát. Köszönteni akartam, de nem jutottam szóhoz.

– Hogy vagytok? – vágott a szavamba.

– Fáradtak. Nem járnak a buszok…

Nem folytathattam.

– Végre! Nagyon számítottunk rátok! Úgy vártuk, lépjetek már. Itt százezer ember van a f?téren. A katonaság kivonult. Szabad városnak nyilvánítottuk Temesvárt! Ez CeauÃ?Ÿescunak a vége.

?már nem félt. Mi még igen. 1956-ban is volt néhány napos ujjongás. Majd jött a megtorlás. S átéltük a brassói 1987-es lázadást. S azt, ami utána jött.

 

Aznap éjjel a bukaresti tüntet?k barikádok mögé bújtak. Rengeteg embert letartóztattak. Gyalog mentem munkába. Másképpen nem lehetett. Mind ott voltunk. Nem a legrövidebb úton mentem. Nem akartam a tüntet?k közé keveredni, s hogy ott lefényképezzenek. Mindenki csak err?l beszélt. Már Florica el?tt is beszéltünk. Volt, akinek Bukarestben élt rokona. Florica mondogatta „Ennek rossz vége lesz, meglátjátok!” S mi aggódtuk.

Délben gyalog indultunk haza. Már a Kapu utca végét?l lehetett látni a hatalmas tömeget. Több tízezer ember volt a párt épülete el?tt. Akkor értettem meg, milyen borzalmas ereje tud lenni a tömegnek. Amikor több tízezer torok teljes er?b?l üvölti: „Le CeauÃ?Ÿescuval!” Ritmusra, egy hangként. Gy?lölettel. A megaláztatásból felszabadulva. A repül?térr?l induló Boeingek koncertje suttogás e hangorkánhoz képest.

Átfurakodtam a tömegen. A párt épülete mellett egy ijedt funkcionárius csitítani próbálta a tömeget. „Csak legyetek békések, minden rendben lesz…, csak ?rizzétek meg a nyugalmatokat….” Szánalmas volt. A tömegb?l válaszként felharsant: „FÃ?Æ?rÃ?Æ? violenÃ?£Ã?Æ?!” (Er?szak nélkül!) Sohase tudtam volna elképzelni, e két szó ilyen ijeszt? lehet, ha több tízezren kiabálják, ritmusra. Megsajnáltam a funkcionáriust.

Ekkor a párt épületével szemben lev? „Unirea” középiskola ablakában megjelent Török Ern?, az iskola tanára, kitette a televíziót bizonyítékként: CeauÃ?Ÿescu elmenekült! A már szabad román televízióban Mircea Dinescu disszidens beszélt…

Kitört az ujjongás. Engem valamiért rossz el?érzet fogott el. Örvendtem, de nem vettem részt az ünneplésben. Hazasiettem. Nem tudtam megmagyarázni, miért nem sz?nt meg bennem a szorongás. Ma állíthatnám, hogy én el?re láttam, hogy a szekusok a megtorlástól való félelem egybekovácsolja. S védeni fogják a rendszert. Hazudnék. Nem láttam el?re, pedig logikus. S azt se tudtam akkor, hogy amikor én hazaindultam a brassói tüntet?k felvonultak a szekutiráté székházába. Ki volt ürítve, kongott az ürességt?l…

Tény, hogy megnevezhetetlen szorongásom estére nevet kapott. Éjjel országszerte ropogtak a fegyverek. Bukarest, Temesvár és Szeben után Brassóban volt a legtöbb áldozata a román „forradalomnak”.

Aznap éjjel a központban kitört lövöldözés. Messze lakunk a központtól, nem hallatszott hozzánk a lövések zaja, és Burján Pista barátom halálsikolya sem. A nagy parkon ment át feleségével, amikor kitört a lövöldözés. A felesége karjai közt halt meg.

 

 

 

[1] Valójában vegyes, csak magyar tagozat volt. CeauÃ?Ÿescu 1960-ban megszüntette a magyar középiskolát, „egyesítette” egy román középiskolával. Ez lett az „Unirea” (Egyesülés”) középiskola. Az igazgató „természetesen” mindig román volt.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.12.22. @ 11:00 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.