Horváth János : Sohasem ugyanúgy

Minden nap, amikor az iskolából jöttem haza, benéztem hozzá. Szerettem a nyersb?r illatát, a csiriz szagát, amit maga kevert, f?zött a legalkalmasabbra.

 

 

 

 

A távíró kopogását hallom. Ti-tá-tá-ti-ti. Mindig ugyanazt a zajt, de sohasem ugyanúgy. A jelek egymásutánisága hordozza az információt, a jelentést. Ahogy a tenger mossa a hullámokat a partra, veri a sziklafalakra, mindig ugyanazzal a lendülettel, de sohasem ugyanúgy.

A biztonságot érzem, anyám simogatását, ahogy esténként, a sok mosástól kiszáradt tenyerébe temettem arcomat, és két ujját végigsimította lezárt szemhéjamon. Mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal, de sohasem ugyanúgy.

Az öreg cipész, a szomszéd házban lakott, kis m?helye az utcára nyílott, és lépcs?n kellett lemenni a zsúfolt helyiségbe. Minden nap, amikor az iskolából jöttem haza, benéztem hozzá. Szerettem a nyersb?r illatát, a csiriz szagát, amit maga kevert, f?zött a legalkalmasabbra. Keze között alakult, formálódott az anyag, és vált lábbelivé. Piros topánok, és nehéz férficip?k között n?ttem, serdültem. Láttam, ahogy a kalapácsot fogja, egyre nehezebben látó szemével hunyorítva üti az apró fa-szegeket a talpba. Mindig ugyanazokkal a könnyed mozdulatokkal, de sohasem ugyanúgy. Egy ?szi napon bezárt az üzlet, és nem nyitott ki többé. Dóra bácsi nem készít már cip?t. Gyerekkorom óta érzem orromban a b?r illatát, ha cip?bolt kirakata el?tt megyek el, még a vastag üvegen keresztül is.

Te jössz felém. Kissé billen? járással, ahogy egyik lábadról a másikra helyezed súlytalan testedet, szinte lebegve a föld felett. Járásodat idézem, és ahogy távolodsz t?lem ugyanazokkal a mozdulatokkal, de sohasem ugyanúgy. Csak egyetlen egyszer mentél úgy el, ahogy soha többé nem láttalak elmenni.

 

(Budapest, 2007. december)

 

Legutóbbi módosítás: 2008.12.20. @ 11:00 :: Horváth János
Szerző Horváth János 172 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.