Juliette Binoche ezt írta magára, Cannes-ban:
„Isten hálás lehet Bachnak, létének ? a legf?bb bizonyítéka.”
„Isten hálás lehet Bachnak, létének ? a legf?bb bizonyítéka.”
– ami örökké, az egyszer sem volt önmaga –
Ott megszólalni, ahol Bach abbahagyja
„A fúga m?vészetét”.
Nem megfutni. Életkeretben tudni
a halál m?vészetét,
mert mi más a keret, és mi a rutin,
oly körülhatárolt, mit
élünk, a láng egy csöppnyi szálból virágzik,
s örökké gyertya csak az,
mi el sose ég –
de ami örökké, az egyszer sem volt önmaga,
csupán a változás azonos, csupán a mozgás örök,
semmi nem halandóbb mint a halál;
s oly jó meghalni is, ha nem több mint ájulás,
a nagy tudattalanba bújás, mikor megsz?nik
ami fájna, mert nincs min megtapadjon,
nincs ami kapjon, mert nincs ami adjon,
futamok vannak, emberek embertelenül,
néha megéljük, néha levetjük –
átt?nések hálójában fölfognak olykor,
szól a végtelen rádiója, most adják Bachot.
