Petz György : Vízparti capriccio

Nyomtatás

Vízparti capriccio

Egy ideje már, hogy egymásban vagyunk a világgal –

és több ez, mint amikor a n? halált vet belé:

odadob egy testet a nagy halásznak, aki csak úgy

ímmel-ámmal kifogja egyszer;

nos, nézem fölvonulását zajoknak, szemétnek,

s oly s?r?ségét a Szépnek, ami már fáj,

meg se tapad bennünk, csak zúg el el?ttünk,

s?t, bezabál.

Nincs az a százéves, ezeréves, milliós építmény,

mi a rögtön követ? percben le ne hullna,

széjjel ne esne –

nincs az a m?velt ember, ki a fájdalmától

vissza az állatba, s?t, az alá ne hullna –

és dél fel?l, ahol l?nek, a testvér testvér ellen,

feleségére a férj és vissza –

mit sem tudnak az emberr?l, aki félig eltemetett

már akkor is, ha itt van, szeret és fél vagy öl.

Folyóvíz mellett írni vagy tengernél –

a hatalmas áramba beletartozni, s mintha kívüle állnál,

s testvérek j?nek el? a vízb?l: egy kicsit Mózes, vagy

Amadis de Gaula, kibe Don Quijote úgy bele?rült,

mert Istent?l hoz törvényt s küzd érte.

Erre ilyenkor vakokat hoznak az asszonyaik sétálni,

leülnek a padra, mint csavargók, költ?k, megfigyel?k,

akik már úgy elteltek magukkal, hogy kifelé néznek,

korláton, rácson át a vízre, melyen az id? fehér

sirályai sodródnak lefele a barna tömeggel, de néha,

megelégelve a sodrást, fölkapnak a légbe, odahagyva

a víz labirintját – fölsétálnak az égbe – és mégis

az embert?l várják, hogy enniük adjon: a végtelenb?l

így szorulnak arra, mi halandó.