Úgy szállt ránk a szó,
mint súlyos, fekete madár.
Szívünkre telepedett,
nem mozdult.
Várt egy kicsit,
hogy belénk vájja
hegyes karmait,
hogy sebét örökre
magunkon hordjuk.
… Aztán elrepült.
Meglopott az átkozott!
Elvitt valamit,
valami fontosat,
helyén a megnyílt test,
az izzó szégyen,
a lüktető fájdalom maradt.
Így feküdtünk…
Én megsebezve, Te megcsalatva.
És a sötétség finom leplébe bújva,
elvágyódtunk egymástól újra,
de csak reményeink válhattak köddé…
Ó, én sötét madaram,
ne gyere többé!
(Ez volt az első versem, kb. 20 éve írtam.)
Legutóbbi módosítás: 2008.09.10. @ 21:02 :: Grin Sándorné