Őrjöngő viharban szeretkezünk
villámok csattogó éji nászában,
húzzák, vonják vonójukat az égi istenek,
vad hegedűszóra szaggatják ruháinkat.
Árnyékod lassan közeledik felém,
a kinti pillanatfények reszketve
bőrünkre szöknek,
mindent felfaló testi vágyadnak,
vad lelki mása vagyok ma,
hangtalan osonsz, mint aki
sűrű erdőben űzött áldozatát lesi,
s én lélegzetembe bújva várlak.
Súlytalanságunk tenyér-buborékjaiba
nesztelen kapaszkodom,
szemed izzó kéjtől ragyog,
ajkad ajkammal szikrázva eggyé válik.
Perzselő tűzlángokat csiholsz körém,
már nem fázom…
Belém üvöltöd, láz-szomjazó vágyad,
már nem szomjazom…
Gyönyörbe meríted testem,
megfürdetsz újból, és újból…
Minden apró rezdülésedben
feszülő börtönömmé leszel.
A világ összes megváltó fénye
csordogálva egyesül bennünk,
és én hagyom magam,
hogy hozzád szelídülve
ziháló vadad legyek
ebben a vonagló, viharos éjidőben.
Az üressé csöndülő égen,
felleges árnyékok billenek arcunkra,
és egyre magasabbra zuhan
a lepedőbe gyűrt fehér csend,
pillanatnyi száműzetésünk ligetéből.
a négy fal lassan
körbezárja testünk,
a fényt követve
beléd fúrom vissza önmagam,
és már nem akarom tudni
merre van a lent,
s a fentnek hol, és mikor van vége…
Legutóbbi módosítás: 2008.07.22. @ 21:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
