Tamási Attila : Kérd?jel

Szinte egyik napról a másikra határozta el: új életstratégiát dolgoz ki. Eldöntötte, hogy ezentúl nem érdeklik a válaszok a "miért?"-ekre, "hogyan?"-okra, s a hasonló kérdések megválaszolására irányuló kísérleteket örökre kiiktatja mindennapjaiból. A kérdésekre kérdésekkel válaszolt. Pimaszsága odáig fajult, hogy már az énjét tudakoló kérdésekre is visszakérdezett: "- Ki maga?" "- Ki is vagyok én? Egyáltalán, vagyok? Ha vagyok, ki lehetek? Ön mit gondol?"

     Kivétel nélkül, a kérdez?t mindig kihozta béket?réséb?l. F?leg, ha valamilyen hivatalosság volt az illet?, s ügyfelei csak úgy ostromolták irodáját. Többször volt rá példa, hogy a biztonságiak segítségére szorult a szegény kérdez? hivatalnok, mert már nem bírta cérnával a szellemi sanyargatást. Mivel egy kisvárosban mindenki mindenkit ismer, valóságos pánikhangulat söpört végig a hivatalokban, amikor Kérd?jel (mert így ismerte mindenki) megjelent. Az asztalfiókokból el?kerültek a nyugtatós dobozok, az id?sebb hivatalnokok diszkréten visszavonultak, s helyükre újoncokat küldtek, a biztonsági ?rök abbahagyták a kalandregények olvasását, s fokozottan figyeltek, a vallásosabbak gyors imádkozásba kezdtek ("…ments meg minket a gonosztól…").     

     Kérd?jel persze minderr?l tudomást sem akart venni, egyáltalán nem zavartatta magát. Magatartásán a világ minden kincséért sem volt hajlandó változtatni. Megtanulta ugyanis, hogy a legártatlanabb, legnyilvánvalóbb, legegyenesebb válasz is újabb kérdéseket szül, s a kérdések sora soha nem ér véget. Csak a visszakérdezés nyújthat biztonságot. A válasz nem egyéb, mint belép? a végtelenbe, a reménytelenségbe, kulcs a pokol kapujához. "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" – ezt már Dante is megmondta. Így hát jobbnak tartotta nem kihívni maga ellen a sorsot. A lehetetlennel nem szabad kísérletezni. Veszélyes olyasmivel próbálkozni, amir?l eleve tudjuk, hogy hiábavaló. A végtelen nem rejthet életcélt, s?t, egyáltalán semmiféle célt. Csak cél-illúziókat. Az illúziók viszont szertefoszlanak, miel?tt még sikerélményünk lenne. Olyanok, mint az alaptalan ígéretek, mint a kutyák orra elé botra aggatott jutalomfalatok. Futhatunk utánuk hasztalanul, amíg biológiai óránk engedi. Loholhatunk, de soha nem kerülünk közelebb hozzájuk, soha nem "kóstolhatjuk" meg az igazságot. S?t, egyre jobban eltávolodunk t?le. Csak a látszat hiteti el velünk, hogy jó úton haladunk. S aki bed?l a látszatnak, máris beesik a csapdába. Egész életében válaszolhat a "miért?"-ekre. S mire rádöbben az igazságra, ha egyáltalán rádöbben, már kés?. Már lehetetlen "kigyomlálni" a válaszokat a kérdések közül. A válaszok eluralkodnak a kérdések fölött, és sejtosztódással szülik az új kérdéseket. Az új kérdések pedig egyre er?szakosabban követelik a válaszokat. Egy folyton burjánzó labirintusban találjuk magunkat. Egy olyan labirintusban, amelyiknek nincs kijárata. Ráadásul a bejárata is megsz?nik, eltorlaszolják a válaszok.

     Különös hóbortja miatt, Kérd?jel csak kérdez?biztosként tudott elhelyezkedni. Naphosszat járta a várost, s kérdéseket intézett a járókel?khöz. Csak kérdezett, kérdezett, kérdezett… Az elején úgy nézett ki, megtalálta számítását. "A megfelel? embert a megfelel? helyre" – elv esetében érvényesülni látszott. Még élvezte is ezt a munkát. Elemében volt.

     Csakhogy néhány év múlva leépítéseket végeztek a cégnél, s Kérd?jel is az elbocsájtott személyek táblázatára került. Nem értette: miért akarnak pont t?le megválni, amikor ?t Isten is arra teremtette, hogy kérdez?biztos legyen? Mivel elveihez továbbra is h? maradt, meg sem próbált választ keresni. Csak szórta továbbra is kérdéseit, mint mások Szilveszter éjszakáján a konfettit. A különböz? árnyalatokban pompázó kérdések aztán ugyanolyan értelmetlenül végezték, mint a konfettik. Ett?l Kérd?jel szabadnak érezte magát. S?t, mi több, boldognak.

     Hamarosan új munkát is talált magának. Amolyan testreszabottat. Riporter lett bel?le. Igazi vérbeli riporter, aki soha nem kommentálja az eseményeket, csak kérdez. Egyszer?en leírta a riportalanyok válaszát, s nem bocsátkozott elemzésekbe. Két lábon járó reportofonként viselkedett. Ha létezik abszolút objektív riporter, akkor Kérd?jel az volt. Bármilyen politikai beállítottságú lapnál is dolgozott, függetlensége miatt mindenhol megfelelt.

     Hanem egyszer kutyaszorítóba került. Éppen interjút készített egy politikussal, aki megtudta, hogy ellenlábasával is készült egy hasonló interjú, s a két anyag egyszerre fog megjelenni. Az öntelt politikus nem volt hajlandó egy lapban szerepelni ellenfelével. "Vagy én, vagy ?!" – állította válaszút elé Kérd?jelt, aki teljesen tanácstalanná vált. F?leg, hogy a szerkeszt? is kivonta magát a felel?sség alól. A döntést Kérd?jelnek kellett meghoznia arról, hogy melyik riport kerüljön a szemetesbe. Senki sem volt hajlandó helyette dönteni. Már a visszakérdezések palástja sem nyújtott védelmet neki. A lapzárta vészesen közeledett.

     Csak két lehet?sége maradt: felmondani, vagy feladni elveit. Hosszas rágódás után, ez utóbbi mellett döntött. De mivel korábban nem er?ltette agyát azzal, hogy politikai beállítottságát önmagával tisztázza, pénzfeldobással oldotta meg a nagy kérdést. Azt gondolta, így talán elveit sem kell teljes mértékben feladnia, hiszen nem ? dönt (válaszok között kutatva), hanem a szerencse, a véletlen. Pechére pont azt a politikust strigulázta ki, aki közvetve a lapot anyagilag támogatta. Meg is lett az eredménye. Kérd?jel munka nélkül maradt. Hiába próbálkozott már a többi lapnál is, mert részrehajlásának híre mindenkihez eljutott. Részrehajló riporterb?l pedig túljelentkezés volt. Hiába magyarázta, hogy tulajdonképpen a véletlenre bízta a döntést, senki sem hitt neki. Mindenki megalkuvónak tartotta. Mindenhol azt mondták: véletlenek nincsenek, csak többé-kevésbé tudatos döntések.

     Így Kérd?jel akaratlanul is saját csapdájába esett. Azóta is kérdései labirintusában bolyong. Kiteszi kolduskalap-kérdéseit a járda szélére, s epekedve várja, hogy megcsördüljön bennük egy-egy aprópénz-válasz. Valósággal felvillanyozódik, valahányszor megszánják a járókel?k, s odadobnak neki egy-egy árva, feleslegessé vált választ. Már csak azokban véli megtalálni a kiutat. Számára már csak a válaszokban testesül meg a remény.

    

Legutóbb szerkesztette - Tamási Attila
Szerző Tamási Attila 53 Írás
Minden-író vagyok, számomra nem az egy bizonyos műfajhoz való ragaszkodás a fontos, hanem az, hogy amit írok eljusson a másik emberig, az Olvasóig. Mindig az adott témának és a hangulatomnak megfelelő kifejezési formát választom.