Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok XIV.

El kell mondanom, hogyan fejeződik be a történet. Talán valaki végigjárja velem a hosszú vándorutat az utolsó, rideg kilométerkőig.

 

 

XIV. 900 nappal ezelőtt 1.

 

Két és fél éve egy bágyadt, fülledt

késő-augusztusi pesti hajnalon,

mikor a már és a még egymásba olvad,

mikor a fiatal bohém eszébe oson

Hölderlin, Cupido, Rilke és Salinger –

hogy még tartson kicsit a furcsa inger,

mikor majd hazafelé tartok az éjszakai buszon,

adjon kis időt még az öregedés, maradjon még a holnap,

hisz másnaposan hever egy ócska pamlagon,

– maradjon így kicsit, ha már egyszer így lett –

 

A teret figyeltem, ha egy hangra kinyílt a szemem,

És ahogy képzeteim álmokba mosódtak, pilláimon

Még összeölelkeztek a valóság homályos érzet-adataival.

A fesztivál fülembe fészkelt hangjain – furcsa akrosztichon

Miskinről, szabadságról, Istenről szólt a dal –

és fölöttem tust húzott az utolsó csillag-naszád –

de az aszfalton mellettem nem nőtt ki virág.

Szabad voltam, időtlen, erős és fiatal,

és minden hang, érzés és illat egy-egy ikon –

időtlen repültem Ikarusz szárnyaival.

Minden nap golgota, húsvét és Sion –

a világmindenséget karolta át eszem.

 

És gondolataimba merülve, repülve, repülve –

magamban teremtettem újra mindent.

Bennem igazzá lett minden másnapos szerelem,

és az ember mellé emeltem fel istent,

és tejút-spirálos erek lüktettek fel kezemen,

ha felmelegedett sörömből ittam.

A csillagok kara és visszfényük egy pocsolyán alattam

a hajnalba süllyedő nap tatján hegedültek,

majd fiatalságom utolsó hangjain a felkelő napban végleg elmerültek –

és én a megállóban hevertem és nem néztem rájuk:

csak azon gondolkodtam, mi lesz, ha egyszer elmegyek –

álmaimba kapaszkodva nevettem cirádájuk –

és ahogy karamboloztak ismeretlen fellegek,

elernyedve tárta ki titkait a holnap, hogyha átfut

kis testén az utolsó remegés, s a nap karmai a horizonton felhevültek,

ragadják meg, s tegyék, ami dolguk. Ha a tegnap zajai már elültek,

nézzek rá, s lássam: értem tette ezt. De én elmaradtam.

Könnycseppjeit sápadt-lázas arcomba szívtam –

s nem tükröződött már az sem fátyolos szememen,

ahogy a vihar eloldozva a semmit, a nincsent,

szellőként futott át lilás füst-leheletemen –

összemosva végleg az ezután s az innent –

megérkezett az utolsó éjszakai busz. Felültem.

 

Valamikor régen, valakiként, aki már nem vagyok

egy régi nyárvégen, egy fülledt pesti hajnalon.

 

Repülni, szállni, suhanni kell tovább –

visszhangzik lüktetve halántékomon.

Érteni próbálom. Magamhoz karolom.

És fények csillámai suhannak át- meg át

 

a folyó mandala-mintás rohanó ezüstjén.

Miért indultam el?  Hol kezdődhetett?

Kit veszejt el még belőlem a csalfa emlékezető

Visszfény vagy csak a hold gigászi üstjén.

 

Két és fél évvel ezelőtt, valami utolsó éjszakai buszon

az ablaknak támasztottam fejemet.

Aznap volt, hogy egy színpad előtt megismertelek.

Nem voltál még fekete bennem, és azt sem tudtam, szűz vagy-e.

A tömeg mögötted – hullámzó sziklafal.

Ugyanúgy néztél a távolba merengve,

mint később egy fotón, amit én készítettem rólad.

A zenével, a zenén kívül ringtál

valami teljesen ide nem illő gondolán.

 

Aztán később a szénasátorban a táncszínházról beszélgettünk.

Arról, hogy hogyan tükröződhet a női testen a fény.

Hogy hogyan szokhatunk meg végül a zenével.

Az arcról, a női arcról,

ahogy tízévesen csibészként a világra kacsint,

ahogy húszévesen már bölcsnek mutatja az odavetett mosoly,

ahogy harmincévesen már önfeledten, mint aki beletörődött,

negyvenévesen, mikor egy slim-et a tárcából kivéve

kényszeredetten rándul meg a száj,

ötvenévesen, ahogy az ajak a keserűségtől elvékonyodik –

hatvanévesen, ahogy mesél, csak mesél,

egy stúdiószínházban reflektorfényben, csupán órák alatt.

Beszéltünk a ráncokról, a kötelességről és a tisztaságról

és a férfiról, akinek csak a tükör szerepe jut,

ahogy álmaiba fásulva elöregszik.

A mozgás, a rezdülések, mind őszintévé teszik,

amit valaki idegen a színpadra álmodott.

Nők – az örök titok.

Titok? – felnevettem. – És te is az vagy? Egy titok?

Nem. Én csak… csak fekete vagyok.

 

Megismételhetetlen minden áthatás.

A fű, a fa, az árny, a véletlen játékai.

Arcok elfelejtett, ‘csak-most’ gödrei.

Minden szünet utáni másik felvonás.

 

És mégis: én, csak én és a tánc,

ahogy arcomon egy bogár otthont keres,

/csak szeress most. Itt maradok. csak szeress./

A virág szirmain sem nő ki ránc.

 

Az ablaknak támasztottam homlokom. Hűsített.

A megállóban maradtak arcán harmónia.

Ők már megértették. Vagy csak sosem indultak el.

Belenyugodtak a nyugalomba. A megszokásba.

Színeiket állandóságra cserélték.

Babakocsi. Az éjszaka ritmusára

valami régről igaz gyerekdalra ring.

Bepólyált, elbástyázott, biztos életek.

De én szabad vagyok. Szabad.

Nem értitek. Nem is érthetitek.

Megállni nem szabad. Csak oldódni,

olvadni, egyesülni és szétválni újra.

A világ határait fürkészve. Elérve. Megértve.

Egyensúlyozni egy hajszálnyi kötélen.

Változás, visszabillenés –

mozgás a változás sarkain.

 

Olyan szép,

nyugodt az arc, ahogy kontúrjai fodrain

egy-egy pillanatra megül a lélek.

 

Nem értheti. ő sem értheti.

Hogy hol vagyok. Merre tartok.

Nem értheti,

hogy egy ilyen kába hajnalon

pánikot érzek, ahogy egy arcra nézek,

 

(van-e érthetetlenebb,

mikor kiáltani kell,

ha egy galambot a hálóból elengedni akarsz,

és tollas testét megfogod, hogy szabad legyen –

és verdes bolondul, bolondul épp ott, ahol

elengeded majd, hogy a fogságot elfelejtse –

ahol még egy pillanatra egymással szemben áll

az értelmetlen élet és az érthetetlen halál –

ahol a galamb szemeiben nem tükröződik más,

csak a halálfélelem – )

 

pánikot érzek, ahogy egy arcra nézek,

és már nem látom úgy, ahogy láttam valamikor.

Szabadabbnak kell lennem, mint bármikor.

Ha egy arcra nézel, mondta, ahogy kihoztam

még két fröccsöt neki és nekem,

ahogy megzizzent mezítlábam alatt a szalma –

kinyílik, lényegét mutatja a titok.

Titok marad – megértett hallgatás.

Benned ölt alakot a másik világ.

Néha csak áll értetlenül. Néha meghasad.

Eric Knight. Maradj mindig magad.

Válaszok, szavak nélkül.

És most nem érzem ezt.

Pupillám belülre fókuszál,

és anyagában hagyja csak meg a konstituálódó

éjszakai arcokat. ő fásult. ő beteg.

Rámordítanak részeg szkinhedek.

És a busz hangszórója recseg. Csak recseg.

Van valami félelmetes abban,

ahogy elveszítem magam.

Már nem konstituálódik körülöttem

megértett mélységekké a világ.

Elalszom néha, és csak egy-egy megállónál,

döccenőnél ébredek. Nem nézek szembe vele.

Lelkem mintái páraként rebbennek meg az ablakon.

Elhalványodnak. És hagyom.

Részeg vagyok. Lebicsaklik fejem.

Nem értheti meg. Az arcfelismerés és a türkiz,

végtelen mező feletti, viharhoz öltöző,

bágyadt szürke ég.

 

Lindy a túlparton ül. Elbúcsúzott. Nem tudom. Nem ismerem.

Kis csomó. Könnyen kiold. A másik vándor titkain lebeg.

Fázom kicsit. Langyos az idő. Most kicsit félhetek.

Hátradőlök és – csak a kék mária bólogat velem.

 

Ahogy mellém ül egy régi barát,

arcomhoz ér a keze.

Felnézek kicsit: otthagyom elképzelt kötéltáncaim.

Régen ismertem ezt a lányt. Most magában beszél.

‘Meg fogják ölni. Ki öli meg? A szűcs.

Nem ad pénzt, hogy megfürdessem.

Hogy a ruháit kimossam.

Jelzálogosítottam. Zá-lo-go-sít. Ennyi csak.

És még szemetebb dolgai is vannak.

Harmat az ébredő mezőn. Meg fogják ölni.

A szűcs.’

Alig-alig artikulál.

Négy évvel korábban megharagudott rám.

Azóta sem tudom, miért.

Szabad vagyok.

Néha-néha látom egy-egy éjszakain,

ahogy állandó delíriumban

fűtől ittasan magában beszél.

Most mellém ült.

Újra érzem illatát –

hallom, ahogy felzokog,

vagy panaszkodik a műbőr ülésnek,

hogy hánynia kell.

Ott szállna le, ahova én megyek.

Egyszer lerajzolt nekem egy manóvárost

sok éve már.

Egy hete vettem csak észre a kép lábán a kisbetűs szöveget:

‘íme a város, ahol felhőről lóg a hold,

mindig sárgák az ablakok,

és manók járják egész éjjel a várost

macskaköves sikátorokon

és a körtánc közepén csak ketten leszünk:

egyszer itt találkozunk.”

Most csak ül, és elszürkült arccal magában beszél.

Régi szeplők árnya halad át a busz

elsiető képzeletében. Csak massza. Folt csupán.

Elfordítom arcom. Újra az ablakhoz nyomom.

Hűsít most is: felejthetek.

Olyan régen volt. Ne nézz rám.

Szemedben elveszek.

Idegen lettél. Mert szabadok vagyunk.

Arcodon a közöny és szemedben a fátyol –

ugye nem ismersz fel –

álmaim nyugodt tükrű taván csónakomban

ugye nyugodtan utazhatom…

te már nem az vagy.

Ő: utam részévé nemesült.

Te: veled elváltak útjaink.

Az évek meg csak repülnek –

külön utakon. Így kell lennie.

Odébb húzódom. Ne érezzem

kezed. Kezed és régi, elfakult illatod,

hajam boglyáin régi glóriád.

 

Most csend a bent. Dobogó zsivaj: a kint.

Most nincs kivel beszélni. Nem is volt sosem.

A diáklány az úton olvassa otthagyott noteszem.

És a szél belekezd. Újra zenél egy rézmetszetté szikárult lélek húrjain.

 

Csak ne tudd meg soha.

Most mellettem ülsz, és te már nem számítasz.

Nem vagyok rosszabb, se jobb.

Fejemben zsong a jelen, és az egyre változó,

hazugul megigazuló, magunknak elregélt

mindig-jövő.

Ne tudd meg soha,

hogy mit ígértem, hogy mit ígértél.

Hogy a pillanat-zsákutcáiban

hogyan választottam ki akkor neked,

s ma neki a megfelelő megértés-jelet.

Mert olyan csekélyek vagyunk.

Mert mindig felejtünk. Könnyebbséggel,

felemelt fejjel, vagy alkoholba fojtva bánatunk

 

(ahogy egy verssel később a részeges.

Mert egy pályaudvaron írok, ahogy

ő elmegy mellettem, és észre sem veszi,

hogy csak én írom le füzetem szamárfüles lapjain

és sosem ültem

a Missisipi lányregényekből kölcsönzött partjain)

 

alkoholba fojtva bánatunk, vagy az éjszaka ritmusára

színekbe ringatva porontyaink –

sosem voltunk azok, aminek a mostban adódunk.

És megint elbóbiskolok.

Az éjszakai busz a tékozlók és a zsugorik

sajáttá-melegített üléseivel

csak dohog, siet tovább.

Nem vártam rá. Nem fogok várni rád.

Szabad vagyok.

 

Nem akarom, hogy erről álmodjak.

Nem szabad értenem.

Mert amikor mindenséget rejtesz az elhallgatott szavakba,

vagy úgy válaszolok, hogy ne értsd, csak érezd,

amikor hozzád érek véletlenül a bárpult mellett elhaladva,

és éjszakákon át beszélünk Almodovarról és istenről,

Dosztojevszkijről, vagy Mann meséiről,

és közben mindennél igazabbul vesz körbe minket a közös burok,

ami most született, belőlem, és bennem-megszült belőled,

csak egy miatt lehetünk ilyen végtelenek,

ilyen egymásért változóak,

ilyen összetalálkozóak a véletlen napjainak

egy sorsszerűtlen csomópontjában:

mert nem lehetünk azok,

aminek ilyenkor álmodjuk magunkat.

Mert ösztönös minden belső

magasra álmodás,

“érzéssé csak így válhat az emberi nyomorúság.”

Régi dal. Igaz. Jelentéstelen.

Ha azok lennénk, aminek most, egy éjszakai buszon álmodom magam,

nem lenne zene, nem írnának verseket.

Ezt mondtam neked, míg a két fröccsöt kihoztam,

és megint megzizzent talpam alatt a szalma.

Ekkor neveztelek el. Tudod, mi vagy? A fekete szűz.

És te, mint aki mindent ért, elmosolyodtál.

Az ösztön. Az emberi. A zene és az éteri.

Egy minden, s így mi is: egyek vagyunk.

 

Mert mindig ugyanaz.

Amit merészen elképzelni vágyunk,

mikor félszavakkal bizonyítjuk a perc megismételhetetlenségét,

hogy nézzen rám, hogy végre nézzen belém,

aki éppen akkor másunknak adódik –

ösztön és felejtés.

Mindig újra átélni, mintha soha nem lett volna,

mintha ez a tudat sorssá, igazivá tehetné

azt a pillantást, amit feléd vetettem

egy érthetetlen, őskajánnak hitt mondat után.

És beléd áramlik. Megérted és válaszolsz.

Mert elfelejtetted, hányszor volt ilyen,

és mennyire ugyanazt játsszuk mindig –

örök volt, egyetlen volt, te és én.

Mert felejtünk mindig és így szabadok lehetünk,

hogy átélhetjük ezt a késő estét

egy fesztiválon, két évvel ezelőtt.

Csak nézz rám. Felejtsd el, hogy ösztön,

hogy felejtés, hogy belőlünk teremtett.

Rávetítjük az égre is.

Mert új, ha annak akarjuk.

Ha egy vékony kötélen szabadok voltunk

kilencszáz napja, egy fesztivál éjjelén.

És te mi vagy, egy titok?

Nem, én csak… csak fekete vagyok.

És felriadok, mert megáll a busz újra,

az álmok utóhangjain

nyomasztó, súlyos valóságot vajúdva,

ahogy leszállok, és lábam elé szökik az aszfalt,

és ott hagyom, aki mindent megtapasztalt,

régi barátom a kilencszáznyolcason,

és szabad vagyok, nem ösztön, csak hagyom –

haza, hazafelé megyek, és rágyújtok

még egy görbült, sodort, vérízű cigire.

 

Talán törökülésben ültem egy kerubos balkonon,

talán csak fáradt voltam, mikor hazaértem.

Talán azt hittem egyszer, hogy megértem.

Örök körökben fájni akartam részeg alagutakon.

 

Talán semmi ez, és így is van, hagyom.

Felkelek, és a fa erezetének támasztom hátamat.

Semmi csak. Nem volt. Nevetek: megmarad.

Az ég görnyedt ketté gyenge vállamon.

 

A csend mégis most is oly merész.

Hagyja, hogy a ködben, ernyedt-mozdulatlanul,

álmomban, mikor a hold végül gyengéden vízbe hull,

hazatérjek, pedig /otthon?/ minden, minden, minden a galaxisok zsákutcáiba vész.

 

Mikor hazaértem, halkan tettem e az ajtót magam után,

hogy szüleim nehogy felébredjenek.

A hűtőből kivettem egy túl sokadik sört,

és egy kis cetlit vettem elő zakóm zsebéből.

Fogammal nyitottam ki, és a kupak a földre zuhant,

ahogy hajnali ötkor először feltárcsáztalak.

 

 

 

 

 

Az Arcképcsarnok első 13 része

Legutóbb szerkesztette - Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.