XIV. 900 nappal ezelőtt 1.
Két és fél éve egy bágyadt, fülledt
késő-augusztusi pesti hajnalon,
mikor a már és a még egymásba olvad,
mikor a fiatal bohém eszébe oson
Hölderlin, Cupido, Rilke és Salinger –
hogy még tartson kicsit a furcsa inger,
mikor majd hazafelé tartok az éjszakai buszon,
adjon kis időt még az öregedés, maradjon még a holnap,
hisz másnaposan hever egy ócska pamlagon,
– maradjon így kicsit, ha már egyszer így lett –
A teret figyeltem, ha egy hangra kinyílt a szemem,
És ahogy képzeteim álmokba mosódtak, pilláimon
Még összeölelkeztek a valóság homályos érzet-adataival.
A fesztivál fülembe fészkelt hangjain – furcsa akrosztichon
Miskinről, szabadságról, Istenről szólt a dal –
és fölöttem tust húzott az utolsó csillag-naszád –
de az aszfalton mellettem nem nőtt ki virág.
Szabad voltam, időtlen, erős és fiatal,
és minden hang, érzés és illat egy-egy ikon –
időtlen repültem Ikarusz szárnyaival.
Minden nap golgota, húsvét és Sion –
a világmindenséget karolta át eszem.
És gondolataimba merülve, repülve, repülve –
magamban teremtettem újra mindent.
Bennem igazzá lett minden másnapos szerelem,
és az ember mellé emeltem fel istent,
és tejút-spirálos erek lüktettek fel kezemen,
ha felmelegedett sörömből ittam.
A csillagok kara és visszfényük egy pocsolyán alattam
a hajnalba süllyedő nap tatján hegedültek,
majd fiatalságom utolsó hangjain a felkelő napban végleg elmerültek –
és én a megállóban hevertem és nem néztem rájuk:
csak azon gondolkodtam, mi lesz, ha egyszer elmegyek –
álmaimba kapaszkodva nevettem cirádájuk –
és ahogy karamboloztak ismeretlen fellegek,
elernyedve tárta ki titkait a holnap, hogyha átfut
kis testén az utolsó remegés, s a nap karmai a horizonton felhevültek,
ragadják meg, s tegyék, ami dolguk. Ha a tegnap zajai már elültek,
nézzek rá, s lássam: értem tette ezt. De én elmaradtam.
Könnycseppjeit sápadt-lázas arcomba szívtam –
s nem tükröződött már az sem fátyolos szememen,
ahogy a vihar eloldozva a semmit, a nincsent,
szellőként futott át lilás füst-leheletemen –
összemosva végleg az ezután s az innent –
megérkezett az utolsó éjszakai busz. Felültem.
Valamikor régen, valakiként, aki már nem vagyok
egy régi nyárvégen, egy fülledt pesti hajnalon.
Repülni, szállni, suhanni kell tovább –
visszhangzik lüktetve halántékomon.
Érteni próbálom. Magamhoz karolom.
És fények csillámai suhannak át- meg át
a folyó mandala-mintás rohanó ezüstjén.
Miért indultam el? Hol kezdődhetett?
Kit veszejt el még belőlem a csalfa emlékezető
Visszfény vagy csak a hold gigászi üstjén.
Két és fél évvel ezelőtt, valami utolsó éjszakai buszon
az ablaknak támasztottam fejemet.
Aznap volt, hogy egy színpad előtt megismertelek.
Nem voltál még fekete bennem, és azt sem tudtam, szűz vagy-e.
A tömeg mögötted – hullámzó sziklafal.
Ugyanúgy néztél a távolba merengve,
mint később egy fotón, amit én készítettem rólad.
A zenével, a zenén kívül ringtál
valami teljesen ide nem illő gondolán.
Aztán később a szénasátorban a táncszínházról beszélgettünk.
Arról, hogy hogyan tükröződhet a női testen a fény.
Hogy hogyan szokhatunk meg végül a zenével.
Az arcról, a női arcról,
ahogy tízévesen csibészként a világra kacsint,
ahogy húszévesen már bölcsnek mutatja az odavetett mosoly,
ahogy harmincévesen már önfeledten, mint aki beletörődött,
negyvenévesen, mikor egy slim-et a tárcából kivéve
kényszeredetten rándul meg a száj,
ötvenévesen, ahogy az ajak a keserűségtől elvékonyodik –
hatvanévesen, ahogy mesél, csak mesél,
egy stúdiószínházban reflektorfényben, csupán órák alatt.
Beszéltünk a ráncokról, a kötelességről és a tisztaságról
és a férfiról, akinek csak a tükör szerepe jut,
ahogy álmaiba fásulva elöregszik.
A mozgás, a rezdülések, mind őszintévé teszik,
amit valaki idegen a színpadra álmodott.
Nők – az örök titok.
Titok? – felnevettem. – És te is az vagy? Egy titok?
Nem. Én csak… csak fekete vagyok.
Megismételhetetlen minden áthatás.
A fű, a fa, az árny, a véletlen játékai.
Arcok elfelejtett, ‘csak-most’ gödrei.
Minden szünet utáni másik felvonás.
És mégis: én, csak én és a tánc,
ahogy arcomon egy bogár otthont keres,
/csak szeress most. Itt maradok. csak szeress./
A virág szirmain sem nő ki ránc.
Az ablaknak támasztottam homlokom. Hűsített.
A megállóban maradtak arcán harmónia.
Ők már megértették. Vagy csak sosem indultak el.
Belenyugodtak a nyugalomba. A megszokásba.
Színeiket állandóságra cserélték.
Babakocsi. Az éjszaka ritmusára
valami régről igaz gyerekdalra ring.
Bepólyált, elbástyázott, biztos életek.
De én szabad vagyok. Szabad.
Nem értitek. Nem is érthetitek.
Megállni nem szabad. Csak oldódni,
olvadni, egyesülni és szétválni újra.
A világ határait fürkészve. Elérve. Megértve.
Egyensúlyozni egy hajszálnyi kötélen.
Változás, visszabillenés –
mozgás a változás sarkain.
Olyan szép,
nyugodt az arc, ahogy kontúrjai fodrain
egy-egy pillanatra megül a lélek.
Nem értheti. ő sem értheti.
Hogy hol vagyok. Merre tartok.
Nem értheti,
hogy egy ilyen kába hajnalon
pánikot érzek, ahogy egy arcra nézek,
(van-e érthetetlenebb,
mikor kiáltani kell,
ha egy galambot a hálóból elengedni akarsz,
és tollas testét megfogod, hogy szabad legyen –
és verdes bolondul, bolondul épp ott, ahol
elengeded majd, hogy a fogságot elfelejtse –
ahol még egy pillanatra egymással szemben áll
az értelmetlen élet és az érthetetlen halál –
ahol a galamb szemeiben nem tükröződik más,
csak a halálfélelem – )
pánikot érzek, ahogy egy arcra nézek,
és már nem látom úgy, ahogy láttam valamikor.
Szabadabbnak kell lennem, mint bármikor.
Ha egy arcra nézel, mondta, ahogy kihoztam
még két fröccsöt neki és nekem,
ahogy megzizzent mezítlábam alatt a szalma –
kinyílik, lényegét mutatja a titok.
Titok marad – megértett hallgatás.
Benned ölt alakot a másik világ.
Néha csak áll értetlenül. Néha meghasad.
Eric Knight. Maradj mindig magad.
Válaszok, szavak nélkül.
És most nem érzem ezt.
Pupillám belülre fókuszál,
és anyagában hagyja csak meg a konstituálódó
éjszakai arcokat. ő fásult. ő beteg.
Rámordítanak részeg szkinhedek.
És a busz hangszórója recseg. Csak recseg.
Van valami félelmetes abban,
ahogy elveszítem magam.
Már nem konstituálódik körülöttem
megértett mélységekké a világ.
Elalszom néha, és csak egy-egy megállónál,
döccenőnél ébredek. Nem nézek szembe vele.
Lelkem mintái páraként rebbennek meg az ablakon.
Elhalványodnak. És hagyom.
Részeg vagyok. Lebicsaklik fejem.
Nem értheti meg. Az arcfelismerés és a türkiz,
végtelen mező feletti, viharhoz öltöző,
bágyadt szürke ég.
Lindy a túlparton ül. Elbúcsúzott. Nem tudom. Nem ismerem.
Kis csomó. Könnyen kiold. A másik vándor titkain lebeg.
Fázom kicsit. Langyos az idő. Most kicsit félhetek.
Hátradőlök és – csak a kék mária bólogat velem.
Ahogy mellém ül egy régi barát,
arcomhoz ér a keze.
Felnézek kicsit: otthagyom elképzelt kötéltáncaim.
Régen ismertem ezt a lányt. Most magában beszél.
‘Meg fogják ölni. Ki öli meg? A szűcs.
Nem ad pénzt, hogy megfürdessem.
Hogy a ruháit kimossam.
Jelzálogosítottam. Zá-lo-go-sít. Ennyi csak.
És még szemetebb dolgai is vannak.
Harmat az ébredő mezőn. Meg fogják ölni.
A szűcs.’
Alig-alig artikulál.
Négy évvel korábban megharagudott rám.
Azóta sem tudom, miért.
Szabad vagyok.
Néha-néha látom egy-egy éjszakain,
ahogy állandó delíriumban
fűtől ittasan magában beszél.
Most mellém ült.
Újra érzem illatát –
hallom, ahogy felzokog,
vagy panaszkodik a műbőr ülésnek,
hogy hánynia kell.
Ott szállna le, ahova én megyek.
Egyszer lerajzolt nekem egy manóvárost
sok éve már.
Egy hete vettem csak észre a kép lábán a kisbetűs szöveget:
‘íme a város, ahol felhőről lóg a hold,
mindig sárgák az ablakok,
és manók járják egész éjjel a várost
macskaköves sikátorokon
és a körtánc közepén csak ketten leszünk:
egyszer itt találkozunk.”
Most csak ül, és elszürkült arccal magában beszél.
Régi szeplők árnya halad át a busz
elsiető képzeletében. Csak massza. Folt csupán.
Elfordítom arcom. Újra az ablakhoz nyomom.
Hűsít most is: felejthetek.
Olyan régen volt. Ne nézz rám.
Szemedben elveszek.
Idegen lettél. Mert szabadok vagyunk.
Arcodon a közöny és szemedben a fátyol –
ugye nem ismersz fel –
álmaim nyugodt tükrű taván csónakomban
ugye nyugodtan utazhatom…
te már nem az vagy.
Ő: utam részévé nemesült.
Te: veled elváltak útjaink.
Az évek meg csak repülnek –
külön utakon. Így kell lennie.
Odébb húzódom. Ne érezzem
kezed. Kezed és régi, elfakult illatod,
hajam boglyáin régi glóriád.
Most csend a bent. Dobogó zsivaj: a kint.
Most nincs kivel beszélni. Nem is volt sosem.
A diáklány az úton olvassa otthagyott noteszem.
És a szél belekezd. Újra zenél egy rézmetszetté szikárult lélek húrjain.
Csak ne tudd meg soha.
Most mellettem ülsz, és te már nem számítasz.
Nem vagyok rosszabb, se jobb.
Fejemben zsong a jelen, és az egyre változó,
hazugul megigazuló, magunknak elregélt
mindig-jövő.
Ne tudd meg soha,
hogy mit ígértem, hogy mit ígértél.
Hogy a pillanat-zsákutcáiban
hogyan választottam ki akkor neked,
s ma neki a megfelelő megértés-jelet.
Mert olyan csekélyek vagyunk.
Mert mindig felejtünk. Könnyebbséggel,
felemelt fejjel, vagy alkoholba fojtva bánatunk
(ahogy egy verssel később a részeges.
Mert egy pályaudvaron írok, ahogy
ő elmegy mellettem, és észre sem veszi,
hogy csak én írom le füzetem szamárfüles lapjain
és sosem ültem
a Missisipi lányregényekből kölcsönzött partjain)
alkoholba fojtva bánatunk, vagy az éjszaka ritmusára
színekbe ringatva porontyaink –
sosem voltunk azok, aminek a mostban adódunk.
És megint elbóbiskolok.
Az éjszakai busz a tékozlók és a zsugorik
sajáttá-melegített üléseivel
csak dohog, siet tovább.
Nem vártam rá. Nem fogok várni rád.
Szabad vagyok.
Nem akarom, hogy erről álmodjak.
Nem szabad értenem.
Mert amikor mindenséget rejtesz az elhallgatott szavakba,
vagy úgy válaszolok, hogy ne értsd, csak érezd,
amikor hozzád érek véletlenül a bárpult mellett elhaladva,
és éjszakákon át beszélünk Almodovarról és istenről,
Dosztojevszkijről, vagy Mann meséiről,
és közben mindennél igazabbul vesz körbe minket a közös burok,
ami most született, belőlem, és bennem-megszült belőled,
csak egy miatt lehetünk ilyen végtelenek,
ilyen egymásért változóak,
ilyen összetalálkozóak a véletlen napjainak
egy sorsszerűtlen csomópontjában:
mert nem lehetünk azok,
aminek ilyenkor álmodjuk magunkat.
Mert ösztönös minden belső
magasra álmodás,
„érzéssé csak így válhat az emberi nyomorúság.”
Régi dal. Igaz. Jelentéstelen.
Ha azok lennénk, aminek most, egy éjszakai buszon álmodom magam,
nem lenne zene, nem írnának verseket.
Ezt mondtam neked, míg a két fröccsöt kihoztam,
és megint megzizzent talpam alatt a szalma.
Ekkor neveztelek el. Tudod, mi vagy? A fekete szűz.
És te, mint aki mindent ért, elmosolyodtál.
Az ösztön. Az emberi. A zene és az éteri.
Egy minden, s így mi is: egyek vagyunk.
Mert mindig ugyanaz.
Amit merészen elképzelni vágyunk,
mikor félszavakkal bizonyítjuk a perc megismételhetetlenségét,
hogy nézzen rám, hogy végre nézzen belém,
aki éppen akkor másunknak adódik –
ösztön és felejtés.
Mindig újra átélni, mintha soha nem lett volna,
mintha ez a tudat sorssá, igazivá tehetné
azt a pillantást, amit feléd vetettem
egy érthetetlen, őskajánnak hitt mondat után.
És beléd áramlik. Megérted és válaszolsz.
Mert elfelejtetted, hányszor volt ilyen,
és mennyire ugyanazt játsszuk mindig –
örök volt, egyetlen volt, te és én.
Mert felejtünk mindig és így szabadok lehetünk,
hogy átélhetjük ezt a késő estét
egy fesztiválon, két évvel ezelőtt.
Csak nézz rám. Felejtsd el, hogy ösztön,
hogy felejtés, hogy belőlünk teremtett.
Rávetítjük az égre is.
Mert új, ha annak akarjuk.
Ha egy vékony kötélen szabadok voltunk
kilencszáz napja, egy fesztivál éjjelén.
És te mi vagy, egy titok?
Nem, én csak… csak fekete vagyok.
És felriadok, mert megáll a busz újra,
az álmok utóhangjain
nyomasztó, súlyos valóságot vajúdva,
ahogy leszállok, és lábam elé szökik az aszfalt,
és ott hagyom, aki mindent megtapasztalt,
régi barátom a kilencszáznyolcason,
és szabad vagyok, nem ösztön, csak hagyom –
haza, hazafelé megyek, és rágyújtok
még egy görbült, sodort, vérízű cigire.
Talán törökülésben ültem egy kerubos balkonon,
talán csak fáradt voltam, mikor hazaértem.
Talán azt hittem egyszer, hogy megértem.
Örök körökben fájni akartam részeg alagutakon.
Talán semmi ez, és így is van, hagyom.
Felkelek, és a fa erezetének támasztom hátamat.
Semmi csak. Nem volt. Nevetek: megmarad.
Az ég görnyedt ketté gyenge vállamon.
A csend mégis most is oly merész.
Hagyja, hogy a ködben, ernyedt-mozdulatlanul,
álmomban, mikor a hold végül gyengéden vízbe hull,
hazatérjek, pedig /otthon?/ minden, minden, minden a galaxisok zsákutcáiba vész.
Mikor hazaértem, halkan tettem e az ajtót magam után,
hogy szüleim nehogy felébredjenek.
A hűtőből kivettem egy túl sokadik sört,
és egy kis cetlit vettem elő zakóm zsebéből.
Fogammal nyitottam ki, és a kupak a földre zuhant,
ahogy hajnali ötkor először feltárcsáztalak.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.06. @ 16:49 :: Kovács-Cohner Róbert
