Avi Ben Giora. : Tevegelés Jeruzsálemben

*

 

A nejem még csak “friss hús” volt Izraelben. Az első pár hónapot azzal töltöttük, hogy intéztük a hivatalos iratokat, aztán meg mentünk országot járni. Először a közvetlen környezetet, mivel hiába nincsenek nagy távolságok, de anno az egyik városból a másikba eljutni kissé munkaigényes vállalkozás volt. Ha saját autóval ment az ember, biztos akkor volt a legnagyobb dugó az országutakon. És abban az időben e’ téren Izrael nem vetekedhetett jól járható és zökkenőmentes utakkal. Egy szál autóban volt az is mindössze kétszer két sáv. Az egyik Tel Aviv és Haifa közt, a másik meg Tel Aviv és Jeruzsálem közt. Ezeken bonyolódott a forgalom, ami igencsak bonyodalmas volt. Tel Aviv előtt hatalmas dugók alakultak ki, mivel a városban még nem volt kiépítve a leterelő szakasz. Eleve nem volt jó autóval, mert minden városnál volt lehajtás és felhajtás, amire nem volt kiépítve egy külön út. Kereszteződések voltak és innen vagy lehajtott az ember, vagy felhajtott. Tehát nem volt folyamatos a forgalom, mert a kereszteződésekben mindig megragadt, attól függetlenül, hogy mennyien jöttek vagy mentek le. Ez mindig más és más időpontban volt esedékes, de legtöbbször egyfolytában. Volt olyan, hogy elindultunk Hederáról, ami úgy cirka hatvan kilométer és normális körülmények közt max egy óra, de három és fél órát tartott, míg beértünk a város központjába. És persze iszonyatos meleg. Hiába volt a kocsiban klíma, az sokszor rosszabb volt, mintha közvetlen a napon állna az ember, mert ahogy kiszállt az ember, úgy érezte, mintha kohóba lépett volna. Ezt soha sem szoktuk meg.

Szóval Jeruzsálemre két napot kellett szánni.

A szállást megoldottuk, mert ismerős rokonság az volt és különben is abban az időben szokás volt, hogy egyik városból a másikba menve az ismerősnél, rokonnál aludni. Na nejemmel mi is felmálháztunk, mintha többnapos expedícióra mennénk és nekivágtunk. Simán megérkeztünk még délután, és miután nagyjából rendbe pofoztuk magunkat, elindultunk felfedezni. Elve tudtam, hogy ez a nap semmi másból nem fog állni, csak üzletbe be, üzletből ki. Mert hát nejem imádta az arab piacokat és az alkudozást. Azt nagyon hamar megtanulta, hogy itt lehet alkudni. Éppen ezért az óvárosi bazársort céloztuk meg. Ott aztán van látnivaló is meg üzlet, üzlet hátán. Már az elején közöltem, hogy kap húsz dollárt és abból azt vesz, amit akar. Igen csak búbánatos arcot vágott, mert egész listát készített.

– Na jó – adtam meg magamat –, ne mondd azt, hogy szőrösszívű, rusnya zsidó vagyok. Ha találsz majd még valamit és nem lesz elég a pénz, kipótolom.

Először a rézműveseket vette célba. Mert oda volt a réztálakért, mindenféle csecsebecséért. Volt is belőle a lakásban már egy egész rakás. Én utáltam őket, mert minden sarokban valami ilyen állt és hát pucoválni is kellett – amit persze ő csinált –, na meg helyet is foglalt. Mégsem akartam elvenni a kedvét semmitől. Felfedezett egy hatalmas réztányért. Ki volt rajta verve a jeruzsálemi összes nevezetesség és elég jól mutatott. Rögtön lázas alkudozásba kezdett. Az arab először angolul próbált karattyolni, de látva, hogy a nejem nem nagyon akar így kommunikálni, valami számára hablaty nyelvet beszél, elkezdett arabul számolni. Az alku aztán szépen ment sorjában. Hogy mennyivel kezdte az árus, nem tudom, de az asszony le is írta és mutatta, hogy tíz dollárnál többet egy petákkal sem ad. Az arab meg kötötte az ebet a karóhoz, esküdözött égre–földre, de nem akarta olcsóbban adni, mint húsz dolcsi.

– Na – mondom az asszonynak – innen most elhúzunk, mielőtt meglincselnek minket. Ez nem fog egy vasat sem engedni, üzlet és konkurens meg van itten elég. Már indulni akartunk, amikor az arab azt mondja angolul:

– Jöjjenek beljebb, egy kis frissítő vagy kávé mellett megbeszéljük.

Én akartam volna tovább menni, de az asszony erre bevadult. Beinvitált minket a bódéjába és öt perc alatt volt hideg gyümölcslé és kávé is. Közben egyfolytában mutogatott, magyarázott, be nem állt a szája. Az egészből csak egy ütötte meg a fülemet, hogy azt kérdezte a nejemtől, hogy honnan van. Svéd–e vagy norvég. Gondolom azért, mert szőke, ami mondjuk arrafelé nem sűrűn volt jellemzője a zsidó nőknek. Nem válaszolt rá az asszony, csak azt mondta, hogy na jó, hát ne legyen egyiküknek sem igaza, ha már ennyire belejöttünk a beszélgetésbe, akkor egyezzünk meg 12 dollárban. Nem ment olyan könnyen, mint gondolta, mégis, még vagy tíz perc dumálgatás után beadta a derekat, de megesketett minket hogy semmi ismerősnek, árusnak nem mondjuk meg, hogy végül mennyiért adta oda. Nagy volt a nejem öröme.

– Na és mit fogunk ezzel a böhöm nagy tányérral csinálni? – tettem fel a kérdést.

– Hát felakasztjuk a falra majd, a többi mellé.

– Na az jó, mert megijedtem, hogy ebből fogunk tálalni és büntetésből utána én mosogathatom.

Ezután a vásárlás után még útba ejtettünk egy ruhaboltot is, ahol valami arab ruhát alkudott le és vett meg. Érdekes módon az egész kiutalt összeghez egy ötdollárost kellett csak hozzáadnom úgy, hogy nem is szólhattam egy szót sem.

– Na, de mára elég – mondtam – mert a lábamon nem állok.

– Jó, akkor menjünk haza, és holnap jövünk újra.

Másnap már korán elindultunk. Igyekeztem úgy menni, hogy az üzletek most ne nagyon zavarjanak, hanem főleg nézelődéssel teljen a nap. Megnéztük a nyugati falat, az Omar mecsetet és a környékét. Mikor az Olajfák hegyére vezető úthoz értünk, az asszony meglátta azt, amit én nem akartam.

– Odanézz! – lelkendezett – igazi tevék. És fel is lehet rájuk ülni. Na, ezt nekem ki kell próbálni.

– Te tényleg fel akarsz ülni a púpjára? – kérdeztem.

– Naná. Ha már itt vagyok!

– De Te nem tudod, hogy a teve milyen hülye állat. Először is harap, mint egy veszett kutya, ezért jártatja állandóan a pofáját, nem csak azért, mert kérődzik. Aztán meg, ha elindul, akkor olyan az egész, mintha egy instabil bárkán ücsörögnél két zsák közt.

– De én akkor is ki akarom próbálni!

Hosszas győzködés után beadtam a derekamat erre is. Sok volt a turista, jó napja volt az arabnak. Akik felültek a tevére, nem érték be azzal, hogy felállt velük vezényszóra, mindenki járni is akartak vele. Ezért az egyik teve kizárólag sétára volt, a másik meg, mint a kutya, hol feküdt, hol meg állt, attól függően, hogy az idomár mennyit kapott. Na persze az én nejem azt választotta, amelyikkel sétálni is lehetett egy kört. Ki volt írva egy rossz kartonlapra az árfolyam, hogy az mennyi. Őnagysága nem sokat törődött vele, rögtön felült a tevére és mutatta, hogy szeretne menni is. Az idomár rámordult a dögre, mire az nagy kegyesen felállt es elkezdett egy pár lépést tenni, majd utána megállt, mint a szobor. Mar átkoztam a percet, mert ismertem ezt a trükköt. Először is meg kellett volna alkudni a koszos tevehajcsárával, hogy mennyi a mennyi és csak utána ráülni. Aztán meg kikötni, hogy a gebe hány lépést tegyen, miközben fényképezek. De hát mindezt elfelejtettem a melegben, nejem meg úgy gondolta, hogy a produkció befejezése után majd ráér alkudozni. Hát nem így történt.

Az asszony mutatta a hajcsárnak, hogy még egy kört vezesse a gebét. Az meg mutogatta a nemzetközi jelet, hogy money, money.

– Adjál már valami pénzt a jóembernek, hogy menjen már tovább a gebéje.

– Hát ezt jól csináltad – kiabáltam. – Most majd külön adhatok neki azért, hogy menjen még, na meg külön azért, hogy összecsuklik, mikor le akarsz szállni. De ha sokat kér, akkor úgy fogsz maradni estig a púpjai közt – fenyegettem meg. – Mert tudd meg, amíg nem perkálok ennek a csirkefogónak, ez a dög így fog állni naplementéig.

Odanyomtam a markába egy ötdollárost, mire meredt képet vágott. Mondja, hogy az nem elég még egy körre, csak az előző kört fizettem ki, ezáltal plusz ötöt mutatott.

– Na, akkor a frász fog beléd állni te disznó. Én ezért nem pengetek még öt kemény dolcsit.

A teve és a hajcsár állt türelemmel, az asszony meg főtt fenn a púpjai közt.

– Na mi lesz, miért nem megy tovább?

– Meg akar venni ez a jóember – vettetem oda kurtán. – Felajánlott öt dollárt érted és elengedi a többit, amit a mutatványért kért volna. Azt mondtam neki, hogy vigye jóember, a magáé az ötös meg az asszony is.

– Te nem vagy normális – ordította. – Ezek komolyan vesznek minden ilyet, az egyik kolléganőmet majdnem így adták el Kuwaitben.

– Naés. Te mondtad, hogy ki akarod próbálni a tevét, hát most itt van. Az utolsó ötöst nyomtam a kezébe, és azt mondta, hogy ennyiért csak téged visz el.

Már majdnem elbőgte magát az asszony, hát nem akartam a nagyobb cécót, így odanyomtam egy másik ötöst a hajcsárnak és mondtam, tegye vissza a dögét a szent anyaföldre, ennyi a produkció. Az először próbált még alkudozni, de mutattam neki, nincs tovább, engedje leszállni az asszonyt, mert különben megaszalódik a melegben.

Na, volt utána nekem nemulass, mert amit az asszonytól kaptam, az nem volt mindennapi. Nem nagyon akaródzott nekije már társalogni. Örült, hogy lemászhatott a gebéről és utána is percekig sokkos állapotban volt. Mikor hazafelé autókáztunk, akkor kezdett felengedni.

– Mondd, az az arab komolyan gondolta, hogy elvisz, ha nem fizetsz neki?

– Halál komolyan és nem tudtál volna mit csinálni. Itt ez mar csak ilyen.

– De ugye legközelebb nem viszel tevék köze?

– Dehogy viszlek drágám. Ha el akarnálak adni, akkor nem egy tevehajcsárnak adnálak el.

– Te csak ne akarjál eladni. Megcsinálok mindent, amit csak kérsz.

Én meg híztam az önérzetemben, hogy na micsoda kelendő lettem, micsoda jó dolgom lesz, hiszen elég csak azt mondani, hogy megyünk Jeruzsálembe tevegelni. A mondat varázsa elég sokáig megmaradt. Mármint szállóige. Hamar rájött, hogy hiába fenyegetőzöm ezzel, ha valamit nem akart vagy én nem akartam. Attól függetlenül még a mai napig hülyítjük egymást ezzel:

– Ha nem viselkedsz jól, elviszlek Jeruzsálembe a tevehajcsárhoz, és ott is hagylak neki emlékbe.

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.