Avi Ben Giora. : Az akvárium

*

 

Mivel városi gyerek voltam, nem nagyon lehettek állataim. Pedig nagyon szerettem volna egy kutyát. Budán, ahol laktunk ez kissé nehézkesnek ígérkezett, mivelhogy nem lett volna elég mozgástere. Igaz, volt kertünk, de hát a lakók jóvoltából oda senki sem mehetett le, kivéve a házmestert a macskájával. Ezt a kandúrt kifejezetten utáltam. Sunyi volt a dögje, mert mindig akkor jelent meg valahol a szintéren, amikor az ember nem is számított rá és akkor sem dorombolva, hanem felborzolt szőrrel.

Nagyanyámék, akiknél sokat időztem, Pesten laktak. Itt nem a hely lett volna a gond, hanem az, hogy ki viszi le a kutyát sétálni, mert engem nem sűrűn engedtek volna el egyedül a kutyával. Még a játszótérre, a Szent István parkba leengedtek egyedül, na de kutyával? Így is elég sok balhét csináltam, nemhogy kutyával. Szóval ez a kutya–kérdés jóidőre el lett ásva jó mélyre. De akaratos kölyök voltam és mindig nyúztam mindenkit, hogy én akarok valamilyen állatot. Egyszer aztán megkönyörültek rajtam, kaptam egy papagájt. Nem tartott sokáig az örömöm, mert hiába mondták, ne engedjem ki a kalitkából. Hát miért ne? Kell annak a szabadság. Hogy játsszak akkor vele?

Elején meg nem is volt nagy probléma, mert csak repült ide–oda. Szegény nagyanyám nyugodt teremtés volt, még öt szívinfarktust is túlélt, csak a hatodik tudta elvinni szegényt, de ez sok volt neki. Mert ez a madár olyan ügyesen repkedett a lakásban, hogy útját mindenütt eltört vázák és nippek sokasága jelezte.

Egyszer aztán kiötlöttem, hogy kiviszem az erkélyre – ott nincsenek porcelánok – és ott nyitom ki a kalitkát. Na meg is lett az eredménye, mert a madár rögtön bukórepülésbe kezdett az ötödikről. Mire leértünk a lifttel, már a fene sem tudja, hogy hol járt. Csináltunk falragaszokat, hogy aki megtalálja, jutassa el ide és ide, de nem lett meg. Én bánatos lettem, de a család szívéről nagy kő eshetett le.

Egy hónapig nyugalomban voltam. Utána a parkban találtam egy sündisznót, azt cipeltem haza nagyanyámékhoz. Ezzel egy darabig nem is volt baj, mert az erkélyen lakott kint, de egyszer véletlen eltévesztette az irányzékot és egy résen átbújva a kozmoszba kötött ki, hogy utána az aszfalton landoljon. Nekem ezek után már semmilyen állat nem kellett.

Budán, ahol egyébkent laktunk a házban az első emeleten lakott egy család. Két idősebb srác a szüleikkel. Az egyik vagy húsz éves volt, a másik meg már olyan huszonnyolc lehetett. Jól ismertek és néha még leálltak velem és a barátaimmal focizni is. Egyszer láttam, amint egy–egy üveggel jön haza az egyik, és abban apró halak úszkálnak. Megállítottam a lépcsőházban.

– Milyen halak ezek?

– Guppik.

– És mit csinálsz velük?

– Viszem őket az akváriumba. Kíváncsi vagy, hogy néz ki egy ilyen?

Naná, hogy az voltam. Meg is tetszett az akvárium. Gondoltam ezekkel nem lehet baj, vízben vannak, nem tudom kivenni őket, és kötött területen mozognak. Mondtam is, hogy nem kaphatnék–e majd kis halakat, ha lesznek, mert szeretnék én is akváriumot. Tetszett a srácoknak az érdeklődésem, meg is ígérték, hogy segítenek nekem berendezni, feltéve, ha szüleim is belemennek. Nehezen, de belementek. Apám figyelmeztetett, hogy a halakkal is törődni kell, mert ezek érzékeny állatok. Külön kell gondoskodni a víz hőmérsékletéről, a levegőről és a tisztaságról. És mindez rám fog hárulni.

– Vállalod? – kérdezte.

– Hát persze, hogy vállalom.

A két srác aztán berendezett egy ötven literes kicsi akváriumot a számomra és még felszerelést is csináltak. Külön vízmelegítőt, ami termosztáttal volt felszerelve, de mindig meg kellett nézni azért a vízhőmérőt, mert a termosztát néha akkor is bekapcsolt, ha nem kellett, de volt erre az esetre egy önkioldó berendezés is. Külön kis kompresszort is eszkábáltak, ami a levegőről gondoskodott.

Szóval mindent megkaptam a kezdéshez. Nagyon élveztem. Minden nap, amikor felkeltem mentem kaját adni nekik és ellenőriztem mindent. A család csodálkozott, hogy ennyire lekötnek a halak. Ahogy múlt az idő, úgy bővítettem az akváriumot. Vettem egy százötven literest és ide már telepítettem más fajtákat is. Nem csak guppit. Volt mindenféle, a vitorláshaltól a szifókig, mindenféle fajta. Sok lett a munka velük, de nem bántam. Sőt könyveket is vettem, amiben benne voltak különféle tippek utasítások, hogy az ember mit, hogy csináljon.

Már vagy öt éve megvolt az akváriumom és csodájára jártak. A két srác közben elment Magyarországról. Egyikük Ausztráliába, másik meg az USA–ba. Csak az idős szülők maradtak. De a papájuk mindig a rendelkezésemre állt, ha kérdeztem tőle vagy tanácsot kértem tőle a halakkal kapcsolatban. A végén már én adtam neki tanácsot és halakat is.

Igen ám, de hosszú időre nem lehet a halakat sem egyedül hagyni és egyszer úgy adódott, hogy az egész családnak egyszerre sikerült kijutnia nyaralni. Addig is azért volt alkalom, hogy együtt mentünk el nyaralni a Balatonra, de akkor még a srácok papája vállalta az akváriumomat. Miután egyre több halam lett és két akvárium volt már, elhárította a feladatot.

          Na most mi legyen akkor? Ki fog vigyázni a halaimra?

Anyám testvére magára vállalta. Elmagyaráztam neki, hogy mit, hogyan kell csinálni, hogy a bolhaporból mennyit adjon és a büdös tubifekszből. Utóbbi az rém gusztustalan volt és ezt nem is akarta volna csinálni, de meggyőztem, hogy csak a kettőt felváltva lehet adni nekik. E Elmagyaráztam a melegítőt is meg a levegőztetőt is. Úgy gondoltam, nem lesz semmi baj a három hét alatt. Sajnos tévedtem.

Lelkiismeretes ember volt anyámnak ez a testvére, de hát néha nemigen volt ideje megnézni a halaimat. Úgy gondolta, hogy ezek megvannak maguknak, elég két–három naponként megnézni őket. Az elején nem is volt probléma, csak amikor lefialtak. Ugyanis ki kellett volna meregetni az újszülötteket és átteni a fialóba, ahol nem falják fel őket a nagyobbak. De ez lett volna a legkevesebb baj. Hiába figyelmeztettem a melegítőre, hogy azt minden nap ellenőrizni kell. Vagy elfelejtette, vagy úgy gondolta, működök itt minden.

Aztán egyik nap bekövetkezett a katasztrófa. Se a termosztát se az önkioldó nem működött és felforrt az egész akvárium. Mire odament megnézni a halakat, addigra mind a kettőben halászlévé főttek. Nem tudta szegény, hogy most mit csináljon. Csak kihúzta a csatlakozókat, hogy ne melegítsenek tovább. Egy darab hal sem maradt.

Mikor haza értünk és megláttuk a kárt, apám és anyám is sokkot kaptak. Én nem is voltam annyira kiakadva, mint ők. Valahogy ők jobban megszerették a halkat, mert esténkét órákat nézegették őket. Én meg már megszoktam őket, vagy a fene sem tudja. Mindenesetre azért én is oda voltam. Eltüntettem az egészet, ami megmaradt.

Nagybátyám, hogy kárpótoljon, adott ezer forintot, hogy vegyek másik halakat, de én az ezrest másra fordítottam. Nem kellett már se akvárium, se semmilyen állat. Egy időre lemondtam minden ilyenről. Állatimádatom továbbra is megmaradt, de rájöttem, hogy hozzám igazán csak kutya való és az még nem lehetett akkor.

Egyre megtanított ez a pár kaland, hogy minden állat élőlény, és mint egy ember, gondoskodást és törődést igényel.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.