Tudom el kell döntenem, honnan-hová megyek,
talán sorstalan emberek élére állok,
és táncolok monoton ha lomha dob pereg.
Míly kár, hogy dárdát vagy íjat már nem kaphatok,
csak önmagamnak tákolt deresen szíjat, s
kiszabott negyven korbácsnyi önsajnálatot.
De ropjuk mi csendesen plebsek és pogányok,
lángtalan t?znél áldozzuk utolsó lovunk,
vére borunk, s láncokból kovácsolt poharunk
röhögve el?re gyártott acélkurgánok.
Vagy csak harangok ezek mik reánk szakadtak,
kötele nyakunkon, – jaj dél ne legyen soha –
de ha kell fojtson föld ez az édes-mostoha,
tán' egy egyszemélyes tömegsírnyi megmaradt.
