Bonifert Ádám : Csak hogy meghallgassanak

A párbeszédhez legalább ketten kellenek. De nem mindig akad partner. Magányos emberek élnek a világban, keresnek társakat, jó, ha találnak, de sokszor nem! Muszáj, hogy a világ ebbe az irányba haladjon, az elidegenedés, elárvulás felé? Amikor err?l gondolkodik az ember, sok mindent nem ért meg… De ez még nem teljes reményvesztés…

 

Mit akarsz még ? – kérdem magamtól.

mert van úgy, hogy ember csak barangol

bizonytalan utakon, s keres valamit –

maga sem tudja, hogy hol, kinél és mit,

s lehet a nyelve magyar, vagy angol,

csak egyet szeretne, míg nyíltságra hangol,

elmondani, ami rejlik benne,

mit?l virágos lesz néha a lelke,

csak elmondani azt, ami

kikívánkozik, társra vágyik,

nyugtalanít, s?t néha lázít,

és szeretne szólni, talán vallani,

mert tudja, rejlik benne az, ami

csak a sajátja, bel?le fakad –

és mégis sokszor elrejtik falak,

s egy kívánságot kerget, mindhiába,

csak hogy meghallgassák – ez a vágya.

 

Ballagsz az utcán, mindenki rohan,

te megállnál pár szóra boldogan,

s mindenhol, ahol emberek járnak,

keresel helyet annak a vágynak,

hogy rád nézzenek, s meghallgassanak,

vagy írsz pár flekket, hogy elmondhasd, mi baj,

de nem olvassák, nincs erre sem id?,

sem kedv, mert hideg és fagyott a talaj,

s bár lelkedben száz új virág kin?,

az illatára alig kíváncsiak.

 

Mit akarsz még? – kérdezed ilyenkor,

ilyen a világ, ma ilyen ez a kor,

s te imát mondasz, magadért, másokért,

nem gyónni akarsz a feloldozásért, 

de beismered, csak ennyi a cél,

csak azt sóhajtod, nincs új a nap alatt –

és valahol a végtelenben szállva,

ráhasalsz egy kis csillagsugárra,

s csak annyit kérsz, hogy meghallgassanak,

legalább ott, ahol születik a Nap.

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.