Valahol
egy vén templom szószékén
száz pocsékba térdelt
ima áll.
A századik kudarcra gondol,
amit kilencvenkilenc kitalál.
A misebor megváltást prédikál.
Embert és istent hisznek
a padsorok.
Keresztre feszített
hang csorog
az ikonokról,
vétkes nyelvekr?l
vall az ostya.
A hajnal háromkor
b?nbocsánatát osztja,
de mondd,minek,
ha nincs kinek.
Kint galambcs?rrel
károg egy holló.
A betonra borostyánöltönyt
szab egy hideg
gyertya-olló.
Mézszín? füsthurok a
nyakkend?,
kígyója körém tekeredik,
fojtogat,
míg komor fohászom írom,
gyere gyorsan,
már csak percekig bírom,
bár ha a szóbábelb?l
majd csend n?
a papíron,
talán elenged a gondolat,
meggyújthatok
egy cigaretta-áment,
mert négy napja nem
írtam semmit,
és az ötödik is
ráment,
hát hallgassd,
kész a százegyedik
ima,
maradj még,
mosolyod nem engedi
ki ma
a templom,
épít? káoszod kéri
a zavaros rendrom,
ha kell,ártatlanul
kanosszát járok,
nélküled rothadó alma
az oltár,
és az ép rész rólad mesél,
mikor még tényleg velem
voltál.
Hajnali hat.
Imám a lázas
házak elfedik.
Kérlek add,hogy
ne legyen
százkettedik.