dr Bige Szabolcs- : Nincs itthon kenyér, Nagy úr!

Zsögödi Nagy Imre festménye (részlet)*

 

 

A Szentimrei Büdösfürdő gyógyhatását vizsgáltuk a nyári szünidő alatt. Izgalmas kalandnak ígérkezett kint lakni a havas egy eldugott zugában, és közben klinikai megfigyelésekkel gazdagítani a tudományt. Szívesen tettük. Négyen voltunk diákok, s egy fabarakkban laktunk. Kint volt még három tanársegéd is az egyetemről, de ők egy másik épületben laktak. Ők végezték a klinikai, laboratóriumi vizsgálatokat — felhoztak egy célszerűen összeállított laboratóriumot is — és mi jegyeztük az eredményeket, gyűjtöttük be a vizsgálati anyagokat.

A betegek — mentővel hozták fel a klinika belgyógyászatáról őket — egy jól berendezett faházban kaptak elhelyezést.

A vasárnapjaink szabadok voltak. Ilyekor jártuk a környéket, ismerkedtünk a Déli-Hargita eddig számunkra ismeretlen tájaival. Felkeressük a környék látnivalóit: a nagy havasi lápot, a Bilibók-pusztát, ahol valamikor egy csángó család lakott. A ház helyét öreg vackorfa jelzi.

— Holnap, vasárnap — szólt az egyik tanársegéd, Gábor — menjünk le Csíkszeredába, és látogassuk meg Zsögödön Nagy Imrét. Ha idejében indulunk, lehet, hogy szerencsénk lesz, s még otthon találjuk.

Reggel, alig virradt, felszedelőzködtünk és lementünk Szeredába. Szentimrén ültünk fel a vonatra. A Büdösfürdőtöl az állomásig jó kétórai gyaloglás, a vonaton pedig Szentimrétől Csíkszeredáig mindössze tíz perc.

Mikor a vonatból kiszálltunk csepergett az eső.

— Biztos otthon lesz Imre bácsi — reménykedett kísérőnk —, esőbe csak nem megy ki festeni.

Nem lett igaza. Mire kiértünk a rozoga autóbusszal, zárt ajtókat találtunk. A házelőtti terebélyes fa alá leültünk tanakodni, mi legyen a teendő? A tanársegéd úr, ismerte a helyi szokásokat, baráti viszonyban volt Nagy Imrével, odamutatott az ajtófélfán lógó noteszre:

— Ide kell beírni, ha üzenetet akarsz hagyni.

Így tettünk, s beírtuk a füzetbe, hogy déltájt visszajövünk.

— Nézzük meg addig a katolikus templomot — javasolta Böske, akit vonzottak a régi templomok, házak —, meg a Mikó portát.

— Menjünk! — egyeztünk bele egyöntetűen.

Nem bántuk meg, mert a templom egyszerűségében is szép, régi, a 15. században épült gótikus műemlék. A Mikó udvarház is érdekes neoklasszikus épület.

A nézelődéssel, bámészkodással hamar eltelt az idő, mehettünk vissza.

Szerencsénk volt, Nagy Imrét otthon találtuk. Gáborral, a tanársegédünkkel melegen üdvözölték egymást, s mi is elfogódottan bemutatkoztunk.

— Váratlanul jöttetek, de azért valamivel megkínállak benneteket — mondta és kiszólt a konyhába — Juli, hozzon a vendégeinknek egy kis kolbászt, szalonnát, kenyeret.

— Nincs itthon kenyér, Nagy úr!

— Akkor főzzön puliszkát.

— Dohos a puliszkaliszt, Nagy úr!

— Hozzon a boltból, Juli.

— Nem ád a boltos hitelbe, Nagy úr!

Végül Böske elszaladt kenyérért a boltba. Ő volt közülünk a legserényebb, hamar meg is járta az oda-vissza utat, és jó étvággyal elfogyasztottuk Imre bácsi szalonnáját, kolbászát.

Beszélgetéssel, képek csodálásával telt a délután. Indulás előtt megígértük, még visszajövünk.

Hétről hétre vasárnaponként meglátogattuk Nagy Imrét. Szívesen fogadott a maga módján. Ha kedve támadt festeni, nem törődve a vendégeivel, legyenek azok akárkik is, vette a festő szerszámait és indult. Az se számított, ha esett az eső.

Böskével különös pajtási viszony alakult ki köztük.

— Érdekes fejed van leányka — szólt egyik vasárnapi látogatásunk alkalmával Nagy Imre. — Engedd, hogy lefesselek. Így kendővel a fejeden — s már nyitotta is ki a vázlatfüzetét.

— De a kép az enyém lesz! — replikázott Böske.

— Te kis nyavalyás! — jött a válasz, és becsukta a vázlatfüzetet. — Különben is megyek ki festeni. Na, ki jön velem? — kérdezte, mintha szó sem lett volna egy pillanattal ezelőtt valamilyen portréfestésről.

— De hát esik, Imre Bácsi!

— Úgy még inkább!

 

(Végül mégiscsak elkészült a kép. Ott lóg most is az Emlékház falán Zsögödön.)

 

 

 

2007. február 17.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 620 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.