Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 6. Tétel

*

 

 

Évezred eleji leltár, 6. Tétel:     ÚTBAN VOLT MINDEN HAGYOMÁNY

 

A háború után frissiben hatalomra került „demokráciába” takarózó proletárdiktatúrának útban volt minden hagyomány, nem csak az ünnepeink.

            Főleg a falvak évszázadok óta kialakult érték és szokásrendje zavarta a mindenáron újítókat. Megszüntették az addig létező összes civilszerveződést, a gazdaköröket, a Hangya Szövetkezetet, a legényegyletet, a leányegyletet, a vallási nőegyleteket, a cserkész szervezetet, a dalegyletet, közbirtokosságot. Vigasztalás képen, ezek helyett kapott a székely falu egy Magyar Népi Szövetséget, melynek tiszavirág élete és eltűnése mindenki számára közismert.

            De nem elégedtek meg a szervezetek feloszlatásával, hanem hadat üzentek mindennek, ami szokás volt addig. A teljességgel ártatlan tollfosztó, vagy guzsalyos, fonó-kaláka is tilalomlistára került, illetve külön engedélyezéshez kötötték a megtartását. Rendszerellenes szervezkedés gyanúja vetült minden régi fajta találkozásra. Még a gyermekágyas anyák szokásos rokon és szomszéd látogatása, a kikeményített szőttes szalvétával letakart radinás kosár is szemet szúrt néha a milicistának és megnézte, nincsen-e pisztoly a kürtőskalácsban. Bár az is lehet, hogy csak magánszorgalomból emelgette a takarót és nem utasításra, egy kis borkóstoló reményében: „rendben van, viheti. De aztán fancsikavetés, vagy más hasonló babonaság ne legyen!”

             Márpedig — az — volt. Ugyan ki vette volna a lelkére, hogy miatta elapadjon a szomszédasszony teje?! Csak egy egyszerű, cérnányi ruhacafatot — fancsikát — kellett kitépnie valamilyen ruhadarabjából, a pólyába pottyantania és közben azt mondani:

— Nesze, nesze, fancsika, minden rontás elszaladjon, Kati teje megmaradjon!

A név persze mindig változott, a szokás azóta is él, s még senkinek sem ártott.

             A régi faluközösségben kalákában végzett munkával segítették egymást az emberek, a drága, nagyobb költséget igénylő munkák elvégzésében. Így építettek házat, csűrt, így ástak kutat. A kaláka helyett az új rendszerben kitalálták a közmunkát, amiből állítólag mindenkinek haszna volt, csak senki sem érezte. Az úgynevezett közmunkát soha nem egy személynek végezték közösen, hanem valamilyen kézzelfoghatatlan valakinek, vagy valaminek felajánlva. Meg kellett fosztani az egyént attól a tudattól, hogy szükség esetén számíthat a többiekre…

Mesterségesen ellenség-célpontot kellett kijelölni egy kölcsönös tisztelet alapon működő csoportosulásban. Többé nem lehetett érdem, hogy dolgos vagy, szorgalmas és jó gazda, kulákká váltál, hivatalosan kikiáltott ellenséggé, akit úgy megnyomorítottak büntető adókkal, beszolgáltatással, hogy magának se maradt betevő falata. Ettől kezdve szóba se jöhetett, hogy a falu nagyobbik felét kitevő szegényeknek munkát és kenyeret biztosítson, mint addig. Ettől a szegény csak még szegényebb és kiszolgáltatottabb lett. Kétségbeesésében hinni kezdte, hogy rossz sorsa valódi okozói tényleg az eddigi kenyéradók. Így vált kézzelfogható, használható fogalommá az osztályharc.

A régi normák szétzüllesztése nélkül nem lehetett volna a falut, mint egy pártinstruktor vezette birkanyájat a kollektivizálás aklába terelgetni.

Közben mindennek akadt új megfelelője. A legény- és leányegyletek helyett kitalálták az Ifjúmunkás Szövetséget, a cserkészek helyett a Pionir szervezetet, sőt később „a Haza Sólymai”-vá váltak az ártatlan óvodás korúak. A „Piros Pelenkások” szervezetét már csak a humorát őrző józan eszűek egy kis csoportja találta ki, halkan, titokban — csak meg ne tudja a Securitate!

A Dalegylet helyett is alakult egy Dalárda. Ünnepnap számba ment egy-egy Kodály vagy Bartók mű előadása: „Szállj le, fenséges palotád egéből, Béke, mennyeknek koronás leánya!” — Mert a népdalaink se maradtak megaláztatás nélkül. Csasztuskává züllesztették a legközismertebbeket… Rossz emlékeim között „csireg csörög” ma is a „traktor a csikcsicsói határban…” De vissza kísért „Kulák Mari bő szoknyája” is „ujj-ju-ju-ju ju-ju”,  amely valamilyen adócsalásban akadt volt fenn a csipkefa helyett, az se volt baj, ha nem rímelt, „hoppajdáré hopp, hopp, hopp…”

Voltak még az indulók. Nem is kevesen. Zeneileg szépek, igényesek, lendületesek, mint pl. a „Bécsi Munkásinduló” — és ettől igazán veszélyesek. „Leszünk a győztes élcsapat” — ígérgették nekünk, s mi hittük… Biztattak is: „Bátran előre elvtársak, irgalmat nem ismerünk!” Zengtük tele torokkal, négyszólamban, és fogalmunk se volt arról, hogy tulajdonképpen miről is énekelünk.

De a proletárdiktatúra eme könyörtelensége s az általa okozott igazságtalanságok már egy újabb tétel a Megaláztatások évezred eleji leltárán.

 

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. február 28., szerda, 22:37

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!