Bridget Felber : A TANÚ

Az id?s n? nagy leveg?t vett, és belépett a zsúfolásig megtelt terembe.

A villódzó fények egy ütemben lüktettek a hangos diszkózenével és a füst, ami szinte marta a torkát, köhögésre ingerelte.
Mégsem köhögött t?le.
Mindössze egyetlen másodpercre, de hirtelen úgy érezte, hogy nem akarja látni azt, amiért tulajdonképpen eljött most ide, aztán eszébe jutott az a semmihez sem fogható félelemmel vegyes kíváncsiság, amit érzett.

Végére akart járni a dolgoknak, tehát határozottan továbbment.

 

Egyre mélyebben haladt befelé a táncparketten, ahol ?rjöng? tömeg hullámzott; és egy pillanatra úgy érezte, hogy mohón elnyeli a különös révületben mozgó emberóceán, akik karjaikat feltartva követelték a vad vágyakat gerjeszt? ritmusokat…

Mivel soha nem vett részt hasonló szórakozásban, nem is tudta, hogy mi lehet ebben a jó: a dallamtalan gépzene valósággal beúszott az agyába, hogy az idegpályáin száguldozva egyre ingerültebbé tegye. Emellett szinte szórakoztatta a lelki szemei el?tt megjelen? látvány, ahogy besétál egy ilyen helyre vastag, kávébarna kardigánban, lábán olcsó mokaszinnal, mert az ? korában már nem divatozik az ember… persze azt is tudta, hogy ennek a gondolatmenetnek az égvilágon semmi értelme nincs. Hiszen senki nem figyelt fel rá.

Egyvalamit akart: megtudni a titkot, s rájönni a miértekre…

Ahogy a terem egy félrees? szeglete felé haladt, hirtelen rájött, hogy megtalálta, akit keresett. Ez a bizonyosság nem hétköznapi értelemmel felfogható információ volt, hanem egyfajta emóció, amely a tökéletes tudatosságig vezette. A gerince mentén végigfutó borzongás egyszerre megnyitotta az érzékeit: abban a pillanatban biztosan tudta, hogy nemsokára történni fog valami, aminek itt és most tanúja lesz… valami végzetes, baljós érzés kerítette hatalmába, ahogy meglátta a hatalmas termet? férfit a sarokban álló, öblös kanapén tespedve.

A férfi a negyvenes éveinek végén járhatott, de napbarnított b?re és elegáns öltönye sokkal fiatalabbnak és megnyer?bbnek mutatta; ezt gondolhatták a körülötte ül?, fürtökben rajta lógó ifjú n?k is, akiknek hiányos ruháiból és kiélt vonásaiból arra következtetett, hogy talán prostituáltak…

Aztán furcsa szertartás tanúja lehetett: a férfi barna, puhává gy?r?dött papírzacskóból fehér port szórt az üvegasztalra, amit el?ször a vihogó lányok, aztán ? maga is felszívott az orrába, – kokain, gondolta az id?s hölgy, mert esténként nézte a híreket és néha újságot is olvasott, de csak a jobb napjain, amikor különös képessége nem terhelte éppen, s a sorok mögül nem sikított ki a nyilvánvaló valóság, amelyet a fizetett újságírók gyakorta igyekeztek elhallgatni…

Az asztal körül ül?k rá se hederítettek.

Egyetlen személy nézett rá egy pillanatra, egy egészen fiatalnak látszó lány, aki távolabb ült a többiekt?l, de ? is éppen csak átfuttatta rajta a tekintetét, ami egyszerre megtelt rémülettel, ahogy a fehér öltönyös a porra mutatott.

Hosszú, fekete haja hollószárnyként repkedett körülötte, ahogy az invitálásra nemet intett a fejével.

A hangulat szinte megfagyott.

Mintha mindenki tudta volna, hogy ennek a nyilvános ellenkezésnek következményei lesznek, és valóban így is történt; a férfi egyetlen kézlegyintéssel magához hivatott két marcona férfit, akik szó nélkül tették a dolgukat: karjainál fogva rángatták ki a lányt egy hátsó ajtón át egy furcsa szobába, ahová belépve a kardigános n? csak bámult: a legobszcénabb poszterek vették körbe, amit életében látott. A falakon kitekert pózban lefotózott, meztelen lányok képei feszültek, s akik közül többen kint ültek a fehér öltönyös körül; a férfi él?, ép tudatukat vesztett tulajdonai.

Ahogy az események követték egymást, úgy lett egyre nyugtalanabb.

Már nem tehetett semmit, már csak passzív jelenlév? volt az el?tte lejátszódó drámában, amelynek szürreális hangulata szinte beleolvadt a zenébe: látta a földre lökött lányt, hallotta a jajkiáltásait, ahogy a két férfi ütlegei nagyokat puffannak a testén, aztán hallotta a ránehezed?, súlyos vágyak kegyetlen sóhajait, s a látta a rémületet, amely ösztönös cselekvésre sarkall…

Látta a lány kutató mozdulatait, ahogy a rajta fekv? férfi zsebeiben matat, aztán látta a kezében tartott, boszorkányos ügyességgel megtalált öngyújtó el?ször csak apró, majd hirtelen fellobbanó lángját, ahogy a gyönyörökben elmerül? férfi ruhája lángot kapott…

Hallotta az üvölt? fájdalom mindent betölt?, faltól-falig verg?d? gyötrelmét, s a másodpercek alatt begyulladó selyem-drapériák sisterg? moraját, amely úgy olvadt bele az egyre kialakuló pánikhangulatba, ahogy a tehetetlenül fetreng? férfi körül felcsaptak a lángoszlopok…

Sokan a kijáratot keresték, de a földre dobált zacskók sokasága megtette a hatását: az eltompult érzékek játéka immár nem jelentett szórakozást; a legtöbben csak tehetetlenül toporogtak, elvesztve minden realitásérzéküket… de a t?z egyre csak haladt a selyemborítású falakon, felemésztve mindent, ami az útjába állt.

Az id?s hölgy ezt már nem akarta látni.

Barna kardigánját szorosra kötve elindult a kijárat felé…

A rémült sikolyok és a fájdalmas üvöltések egyre messzebb sodorták a józan ész határaitól, ?t már csak a megszerzett információ foglalkoztatta, ahogy haladt kifelé, a fény felé.

Megtudta, amit akart.

 

Az épületb?l kiérve szinte arcon vágta a ragyogó napsütés.

Körülötte különféle, egyenruhás emberek tették a dolgukat, s körülnézve egy pillanatra nem is értette, hogy mit keres itt, mintha agya törölte volna az elmúlt percek szörny?ségeit… a hátára terített pokróc furcsamód mégis jólesett neki.

Valaki beszélt hozzá, megnyugatató, halk szavakkal, miközben simogatták a barna kardigánt a karján…Csak lassan, nagyon lassan jöttek vissza az elkeveredett emlékei…

 

T?le nem messze, mintegy tizenöt méternyire civil ruhás nyomozó állt a sárga szalaggal elkerített helyszín mögött, és az id?s hölgyet figyelte.

Kollégája, egy fiatal újonc a kezébe nyomott egy kih?lt kávéval teli poharat, majd hitetlenkedve megjegyezte:

         Bolond ez a n?… én nem hiszem, hogy látott bármit is… az a ház üres.

A nyomozó nem is tudta, mit válaszoljon erre.

Egy darabig bámulta a feketén tátongó, lassan h?l?, kormos épületet, amely nem egészen egy napja még felkapott, zajos diszkó volt a városban, s most az egyik legsúlyosabb tragédia színhelye…

Aztán belehörpintett a hideg kávéba, s szinte csak magának jegyezte meg:

 

      –    Biztos vagyok benne, hogy már tudja, hogy mi történt… hiszen ? a legeredményesebb médiumunk…

Aztán megindult a sötéten ásítozó falak felé.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.