Ruder Jana Szerző
Vezetéknév
Ruder
Keresztnév
Jana
12 hónap 15 komment

Egészen véletlenül alakult úgy, hogy   éppen július 15-én  keltem útra,  nagyobbik fiókám leendő lakhelyéhez  indulva.  Már korábban eldöntöttem, hogy a nyár  ellátogatok Ozorára, a temetőbe…. általam nagyra-becsült , a Héttorony örökös szerkesztőjéhez, Pápay Arankához. Nem tudtam elkísérni az utolsó útjára,  helyettem csak egy koszorú köszönhetett el Arankától…  februárban. Vártam már ezt a temetőlátogatást.     Arra számítottam,  majd  sokáig kell járnom a sírkertet, hogy megtaláljam  a nyughelyét, ám… nem így történt. Talán  öt perc telt el, hogy beléptem a kapun… ( bár kérdezősködtem, Aranka édesapja- az egykori órásmester-  nyughelyéről, de nem tudtak segíteni, az éppen temetésre készülő sírkert gondozók)   és…megtaláltam a nyughelyet.  A váza foglalt volt, nehéz kövekkel, papírral bélelve, hogy ne hordja el a szél… a szép selyemvirágokat. Így,  az otthonról hozott ásványvíz  segített ki… abba tettem a virágaimat,  tiszteletem és  hálám jeléül.    Aranka ma lett volna 82 éves.  Örök álma legyen szép…

2 év 29 komment

 

A júliusi égbolton büszkén fényesedett a Göncölszekér, mintegy versenyezve a teliholddal. Virágillat szállt az éjszakában. Már mindenki aludt, csend telepedett a házra, csak a  konyhai a csap csöpögése tördelte a csendet. Irénke még próbált fordítani a csapon, de az öreg és vízköves szerkentyű nem működött úgy, mint régen. Elővette a csekkeket, és megnézte, mennyit is fizetett legutóbb a vízért. Nem volt olyan vészes, de ha a csöpögést megszünteti, kevesebb lesz. Ettől máris jobb lett a kedve.

Aztán komótosan kihúzta a kisszekrényke-fiókot, ahova az összegyűjtött kétszáz forintosokat rakta. Jó érzés bujkált benne, amikor megérintette. Lelke is mosolygott. Két éve már, hogy hetente, a vásárlásokkor kapott visszajáró kétszázasokat elrejtette a fiókban. Nem sokat fizettek a takarításért az irodán, és Anti sem keresett valami sokat a cérnagyárban, de sosem éheztek. Igaz az is, hogy sokszor tett az asztalra krumplit valamilyen formában, de Anti nem panaszkodott. A gyerekeknek is jutott néha még finom, márkás kolbász is a szendvicsbe. Mert az fontos volt, hogy anyu pakoljon tízórait. Nem áhítoztak az iskolai büfében kapható dolgokra. Irénke ügyelt arra, hogy változatosan készítse el a napi csomagot. Lehetőség szerint akadt benne édesség is, és innivaló is. Többnyire tea. Marcsi, aki már hatodikos volt, rádöbbent, hogy mire sorra kerülne a büfében, a nagyszünetnek vége és nem is olyan finom az, amit ott lehet kapni. Üres. Anyu pedig mindig gazdagítja, néha még káposztacsíkokat is szel bele. Bálint pedig úgy kommentálta, hogy anyu illata van a szalvétának is. Irénke ezen mindig mosolygott. Örült, hogy gyermekei jobban szerették a hazait, boldogan készítette el mindennap. 

Anti sem tudott a fiókban várakozó kétszáz forintosokról. Nem is sejtette a felesége terveit, aki már a kezdetektől balatoni nyaralásra gyűjtött. A gyerekek még sosem jártak a magyar tengernél. Itt volt már az ideje a változtatásnak. Miközben a pénzt megszámolta, eldöntötte, hogy másnap este, amikor a vacsorának vége, megosztja a családdal, régóta dédelgetett álmát.

— Csodálatos ez a hír, Ircsim — ölelte meg feleségét. A gyerekek ujjongtak az asztalnál. Marcsi már azt latolgatta, honnan lesz fürdőruhája, de édesapja megnyugtatta: 

— Tudod, kicsim, egy kevéske pénzem nekem is van, mert a szombatonkénti munkáért, túlórákért, többet adtak, mint azt vártam. Szerettem volna anyukátoknak venni valami szépet, mert saját magára sosem költ, de most más helyzet állt elő. Vehetünk fürdőruhát mindenkinek. 

— Anyuci! Ehetünk hamburgert és pizzát is? Meg fagyit is a Balatonnál? — csillant fel a szeme a kis szőke Bálintnak, aki szinte kitűnő bizonyítvánnyal dicsekedhetett. Csak Margó néni nem adta meg az ötöst testnevelésből. Szerinte, egy harmadikos gyereknek többet kellene mozognia. 

— Én lángost szeretnék… és frissen facsart narancslevet — egészítette ki öccsét, Marcsi. 

— Hát persze, hogy ehettek, de mindent módjával. Sokat fürödhettek, olvashattok. Hinta is van és homokozó is. 

— Hát én homokozni biztosan nem fogok — vetette oda, kissé gúnyosan a lány. 

— Apátok holnap szabadságot kér a jövő hétre, és elindulunk. Még van időnk felkészülni. Az öreg Opel elvisz minket a kempingbe. Sátrunk is lesz, mert sikerült olcsón szereznem. Elég nagy, kényelmesen elférünk benne.

A vacsora befejeztével rendet raktak a konyhában, közben jókat beszélgettek, tervezgettek, aztán nyugovóra tértek. A hét készülődéssel telt el. Anti bevitte a családot a városba, megvették a fürdőruhát és néhány fontos, elengedhetetlen kelléket a nyaraláshoz. Tele voltak  a várakozás örömével. Az utazás napján korán keltek, s  az út vidáman telt, hisz végigénekelték a városokat, falvakat. Gyönyörködtek a Dunában, amikor átkeltek rajta a hídon. Siófokhoz közeledve, már elcsendesedtek. A kempingre is rácsodálkoztak, mert sok és színes sátor borította a terepet. Először a Balatont akarták látni. Kimentek a partra, alig lehetett őket visszacsalogatni, annyira szépnek találták a hatalmas tavat. Elintézték a formaságokat, felállították a sátrat, aztán kipakoltak. Elkezdődött az öröm a vízben is. Hatalmas pancsolás, úszás is a part közelében. Bálint még nem volt ebben nagyon gyakorlott, pedig már naponta járt otthon uszodába. Később főtt kukoricát vettek, és azt rágcsálták a padon ülve, nézelődve, a vitorlásokba gyönyörködve. Sokan voltak a parton. Marcsi szeme megakadt egy sovány férfin. Kopottas nadrágban álldogált, majd lassan kilépett a szandáljából és belement a vízbe.  

— Anyuci, láttad, milyen szakadt a szandálja? Sovány, és biztosan nincs mit ennie. Mi meg még főtt kukoricát is rághatunk. Nem segíthetnénk egy kicsit rajta? — kérdezte a lányka.

— Hogyan segíthetnénk? — vonta fel a szemöldökét az anyjuk. 

— Hát, azt nem tudom, de nagyon szeretnék valamit adni neki, hogy ne éhezzen.

— Gondolod, hogy bármit is elfogadna? Megszégyenülne ilyen sok ember előtt — csatlakozott a beszélgetéshez az apa is. 

— Én tudom, hogyan szerezzünk neki örömet! — csattant fel Bálint. — Ugye anyuci, van még abból a sok kétszázasból.

— Persze, hogy van.

— Ha adsz belőle két darabot, akkor én mindegyik szandálba dugok egyet, úgy, hogy senki sem veszi észre. Amikor a vízből kijön a bácsi, lesz neki meglepetés. Na mit szólsz, anyu? — nézett fel az anyjára, várva a beleegyezést. A szülők egymásra néztek. Mindketten kicsi büszkeséget éreztek. Marcsi nagyon jó ötletnek találta. 

— Anyuci, lemondok a holnapi lángosról — szólt a kislány. Az öccse azonnal csatlakozott:

— Én meg a hamburgerről!

Az asszony elővette a két pénzérmét, és átadta a fiának. Bálint izgult ugyan, de  leült a szandálok mellé és nézte a vizet, csendben várakozott. Néha a családjára pillantott, akik bíztatóan mosolyogtak. Pár perc telt csak el, s  a szakadt szandál tulajdonosa, kifelé tartott a vízből. Ügyesen a szandálokba dugta a kétszázasokat, majd felállt és visszasétált a családhoz, akik a padon várakoztak. A férfi kijött a vízből, de egy ideig a napon szárítkozott, hisz törölközőt nem hozott magával, később kezébe vette a lábbelijét. Megpillantotta a kétszázast. Elmosolyodott, és a zsebébe tette.  Amikor másikból is kipottyant a pénz, már körülnézett, de a padon ülők csak előre bámultak, ám fél szemmel azért figyelték a reakciót. A kisfiú lélegzetvisszafojtva próbált nyugton maradni. A férfi gyorsan zsebre tette a második érmét is, és indult a strandról kifelé. A két gyerek nagyon boldogan mosolygott. Meg voltak győződve arról, hogy most lesz vacsorája a szandálosnak. Jó érzés bujkált bennük…

Újra a vízbe kérezkedtek, hogy ott labdázásba kezdjenek. Anti  a mosdóba indult, tekintetével követte a férfit. Arra számított, talán vesz magának ennivalót, a közeli  ABC-ben. A  szandálos azonban a parkoló felé vette az irányt. Pár pillanat múlva beült egy hatalmas fekete Audiba, és kigurult a parkolóból. Antinak szinte kikerekedett a szeme, a mosdóban jó hideg vízzel paskolta meg az arcát, fejét.   

Ott, akkor eldöntötte, hogy a gyerekei előtt elhallgatja a látottakat… 

 

 

 

2 év 25 komment

RÖNTGEN

——————————————

 

Ruder Jana  Csak egy kő…

 

Szép történet a szeretetről, kicsit misztikus, elkerülve minden giccsbe hajló formát, jó értelemben vett érzékenyítő stílusban megírva. Az apró hibák elhanyagolhatóak, de egy nem: A szóközökből gyakran ütsz többet, és az új bekezdést sem az enterrel, hanem szóköz ütögetéssel éred el. Ez utóbbit tekinthetjük technikai hibának is. Ám a bekezdéseken belüli szövegnél elragad az írás heve, önkéntelenül hagsúlyozol a több szóközzel -, de olvasáskor ez esztétikailag inkább zavaró lehet. 

 

 

Anyák napja közeledtével mindig elszorul a szívem. Tudom, hogy sok embernek jóval túl az ötvenen, még élnek a szülei, igaz, akadnak sokan olyanok emberek is, akik nagyon korán veszítik el az édesanyjukat, mint én is…                  

Anyák napján én két anyára emlékezem. Az egyikre azért, mert a világra hozott, a másikra azért, mert felnevelt, s az utamra indított. A történet, amit most elmesélek, lehetséges, hogy csak nekem csoda, de nekem az.

Emlékszem, még otthon éltem a mi kis falunkban, de már tudtuk, hogy hamarosan egy távolabbi településre fogok költözni. Édeském, anyai nagymamám, tisztában volt azzal belátta, hogy el kell jönnöm engednie (így szebb, és ezzel egy VOLT-ot kiváltottunk), hiszen állást kínáltak fel, amihez szolgálati lakás, illetve szolgálati szoba is járt. Az elutazásom napján, egy pénteki napon, nagyon nyugtalan volt. Összeszedett mindent, amire szerinte szükségem lehet, a varrókészlettől a rezsón át – a szódásüvegig.                                           

Láttam a szemében, valami mélyről jövő elfojtott szomorúságot. Hálátlannak, árulónak éreztem magam, már majdnem ott tartottam, hogy visszamondom az egészet. Talán a saját falumban is kaptam volna munkát, csak a mondás, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában” – engem is motivált. Akartam már az önálló életet, megmutatni magamnak, hogy mit érek, hogy egyedül is boldogulok…                                                                    

Éppen akkor, amikor kicsit elbizonytalanodtam, Édeském elém állt. Egy kis kövecske volt a kezében.” Tedd el ezt, kislányom “- mondta -, “csak egy kő, egy kis vacak. Még Máriagyűdről hoztam, a szentes-búcsúból. Azt mondták nekem ott, ez kabala és varázserővel bír, vigyáz a gazdájára, csak mindennap kicsit meg kell a tenyeredben melegíteni. “  Elnevettem magam, micsoda bolondság, még hogy egy kő vigyáz rám…

Édeském látta a fura vigyort a képemen, s gyorsan hozzátette: “Ha nem használ, hát nem is árt.” Aztán, már a kezemben is volt a kis kövecske. Selymes felülete belesimult a tenyerembe. Egy pillanat alatt melegem lett.  Ahogy néztem, tapogattam, fémszerűen csillogott.  Megköszöntem egy puszival, aztán a táskámba tettem. Már alig volt időm, tudtam, jön a teherautó, s a kis bútoraimmal együtt elvisz engem 50 ötven (irodalmi alkotásban csak kivételes esetben – dátum, házszám – használunk szájegyet) kilométerrel messzebbre, egy másik településre, ahol hétfőtől apró kis gyerekeket bíznak rám.  Jó érzés volt, de bujkált bennem a félelem is. Vajon képes leszek-e a feladatra. ! A teherautó motorjának berregése, majd a dudálás jelezte, hogy itt az idő, a szülői háztól ezennel búcsút kell vennem. Mindketten nagyon sírtunk. Édeském a nagybátyámmal maradt, s a faluban élt még a nagynéném is a családjával. Tudtam, nem marad egyedül, s úgy is sokat jövök majd haza. Amikor elindult velem a nagy Csepel teherautó, még könnyezve utánam kiabált:                                                                           

“Vigyázz a kis kőre, ne veszítsd el !” Nem veszítettem el, bár a harminc év alatt sokszor volt úgy előfordult, hogy nem találtam. Ilyenkor kétségbeesetten kerestem, mert valóban nagy jelentőséggel bírt a számomra. Mindig velem volt, még a gyermekeim születésekor is. Különösen attól a perctől fogva lett nagy kincs nekem, amikor Édeskémet elvitték az angyalok. Oly sok tél múlt el az óta azóta már, s még mindig ugyanúgy fáj a hiánya. Néha elképesztően jó lenne az ölébe bújni, mint kislánykoromban, és abból a levesből enni, csak egyszer még, amit ő főzött. Ropogtatni a sósperecet, amit senki sem tudott úgy sütni, mint az én Édeském. Elmesélni neki, mi minden történt velem…                  

Akkor régen, az első munkanapomon, ott az óvodában, Peti érkezett az anyukájával. “Te vagy az új óvó néni?” – szólt hozzám, s különlegesen hosszú szempilláját, gyönyörű okos tekintetét látva, már el is voltam veszve. Aztán eltelt harminc év. Egy napon a nagy Peti beíratni hozta hozzám a fiát, kis Petit. Az első pillanattól kezdve, hogy a kisfiút megismertem, különös “vonzalom” alakult ki köztünk. A beiratkozás napján ért az első meglepetés. Petike ugyanazon a napon született, mint a nagymamám. Április tizenhatodikán…, mintegy nyolcvanhat év különbséggel.  A pályám során soha nem találkoztam még ilyen jólelkű gyermekkel. Olyan nagyon szeretjük egymást, hogy arra nincsenek szavak. Petike szinte mindenét megosztaná velem, sokszor a nagy Peti is csodálkozik, mert otthon is sokat emleget a fia, és olyanokat mond, hogy „majd veszek az óvó néninek egy nagy traktort, ami a havat is ellapátolja helyette, ne is kelljen soha kapálnia, mert a gép azt is megcsinálja majd, és havat is tud tolni.” Máskor pedig az összes virágot elhozná nekem… Petike most hét éves. Iskolába megy az ősszel…                                                  

A kövecskémet mindig magamnál hordtam, egészen addig, amíg egy napon mégis megváltam tőle. Egy kedves barátomnak küldtem el, aki nagyon fontos lett a számomra. Jó helyen van, most reá kell, hogy vigyázzon. Boldoggá tett a tudat, hogy neki adhattam, és biztosan tudom, sehol a világon nem lehetne jobb helyen. Neki most szüksége van a kőben levő  a varázserőre. Édeském is helyeselné a döntésemet. Igaz, csak egy kő, de őszinte szeretet bújt el benne.  Egykor nagyanyámé, s most az enyém is. 

Azon a napon, amikor a követ elküldtem a barátomnak, az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Egy pillanatra, a nagy fenyőfák alatt  elkalandoztak a gondolataim.  Amíg azon tépelődtem, hogy a barátom majd mit is fog gondolni, érzi-e majd a kőben rejlő meleget, ha meglátja, megérinti  az én “kincsemet”… megszólalt a harang az intézményhez közeli templomban. Déli harangszó van. Ilyenkor szoktunk bemenni a gyerekekkel. Mielőtt megszólalhattam volna, arra kérve a csöppségeket, hogy pakoljuk el a kinti játékokat, kis Peti odajött hozzám. Egy apró kis kavicsot nyújtott felém.  ” Óvó néni, tedd el ezt a kavicsot. Ezentúl ez vigyáz majd rád.” A harangok meg csak zúgtak bele a nagy déli csendbe…

 

 Kiegészítés: A történetet 2007 nyarán írtam. Azóta eltelt több mint tíz év. Petike már középiskolás. A barátom, kinek a követ küldtem, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. 2012 augusztusában elhunyt. Az igaz történet érdekessége, hogy ugyanazon a napon távozott az élők sorából, mint a nagyapám, aki a Donnál, sebesülés következtében halt meg.  A Petikétől kapott kavicsot azóta is őrizem…

Pápay Aranka

 

————————————-

 

Kedves Jana! Az élettörténet egyrészt hálás, másrészt nehéz téma is. A hálás része az, hogy mivel magunk éltük át, ezért érzelmeink valósak, megrendít, megnevettet vagy megkönnyezzük, ha jól sikerült a kivitelezés. A nehézsége pedig az, hogy kevés idő marad a karakterek „megfestésére”, különösen rövidprózánál.

Neked sikerült mindkettő. Térben és időben is jól helyezted el a cselekményt és „élnek” a szereplőid is, nem beszélve arról, hogy többet mutattál meg magadból, ezzel közelebb engedted az olvasót az életedhez. Az írásodban a szereteten kívül fellelhető a misztikum, amit vagy elfogad valaki, vagy nem, de néha az összefüggések/véletlenek  valóban „félelmetesek” és elgondolkodtatóak.

Én csak apróbb elütéseket találtam, és néhány javaslatot tettem szócserékre. Gratulálok.

Bereczki Gzella- Libra

Anyák napja közeledtével mindig elszorul a szívem. Tudom, hogy sok embernek, jóval túl az ötvenen, még élnek a szülei, igaz akadnak sokan olyan emberek is, akik nagyon korán veszítik el az édesanyjukat, mint én is…                  

Anyák napján én két anyára emlékezem. Az egyikre azért, mert a világra hozott, a másikra azért, mert felnevelt, s az utamra indított. A történet, amit most elmesélek, lehetséges, hogy csak nekem csoda, de nekem az.

Emlékszem, még otthon éltem a mi kis falunkban, de már tudtuk, hogy hamarosan egy távolabbi településre fogok költözni. Édeském, anyai nagymamám, tisztában volt azzal, hogy el kell jönnöm, hiszen állást kínáltak fel, amihez szolgálati lakás, illetve szolgálati szoba is járt. Az elutazásom napján, egy pénteki napon, nagyon nyugtalan volt. Összeszedett mindent, amire szerinte szükségem lehet, a varrókészlettől a rezsón át- a szódásüvegig.     (az „át” után nem kell kötőjel)                                     

Láttam a szemében, valami mélyről jövő elfojtott szomorúságot. Hálátlannak, árulónak éreztem magam, már majdnem ott tartottam, hogy visszamondom az egészet. Talán a saját falumban is kaptam volna munkát, csak a mondás, hogy “senki sem lehet próféta a saját hazájában”- engem is motivált. Akartam már az önálló életet, megmutatni magamnak, hogy mit érek, hogy egyedül is boldogulok…                                                                     

Éppen akkor, amikor kicsit elbizonytalanodtam, Édeském elém állt. Egy kis kövecske volt a kezében.” Tedd el ezt, kislányom “- mondta -, “csak egy kő, egy kis vacak. Még Máriagyűdről hoztam, a szentes-búcsúból. Azt mondták nekem ott, ez kabala és varázserővel bír, vigyáz a gazdájára, csak mindennap kicsit meg kell a tenyeredben melegíteni. “  Elnevettem magam, micsoda bolondság, még hogy egy kő vigyáz rám…

Édeském látta a fura vigyort a képemen, s gyorsan hozzátette: “Ha nem használ, hát nem is árt.” Aztán, már a kezemben is volt a kis kövecske. Selymes felülete belesimult a tenyerembe. Egy pillanat alatt melegem lett.  Ahogy néztem, tapogattam, fémszerűen csillogott.  Megköszöntem egy puszival, aztán a táskámba tettem. Már alig volt időm, tudtam, jön a teherautó, s a kis bútoraimmal együtt elvisz engem 50 kilométerrel messzebbre, egy másik településre, ahol hétfőtől apró kis gyerekeket bíznak rám.  Jó érzés volt, de bujkált bennem a félelem is. Vajon képes leszek-e a feladatra. A teherautó motorjának berregése, majd a dudálás jelezte, hogy itt az idő, a szülői háztól ezennel búcsút kell vennem. Mindketten nagyon sírtunk. Édeském a nagybátyámmal maradt, s a faluban élt még a nagynéném is a családjával. Tudtam, nem marad egyedül, s úgy is sokat jövök majd haza. Amikor elindult velem a nagy Csepel teherautó, még könnyezve utánam kiabált:                                                                           

“Vigyázz a kis kőre, ne veszítsd el !”

Nem veszítettem el, bár a harminc év alatt sokszor volt úgy, hogy nem találtam. (szerintem itt elég, ha csak annyi „sokszor nem találtam”, így egy létige kilőve)  Ilyenkor kétségbeesetten kerestem, mert valóban nagy jelentőséggel bírt a számomra. Mindig velem volt, még a gyermekeim születésekor is. Különösen attól a perctől fogva lett nagy kincs nekem, amikor Édeskémet elvitték az angyalok. Oly sok tél múlt el az óta (egybe) már, s még mindig ugyanúgy fáj a hiánya. Néha elképesztően jó lenne az ölébe bújni, mint kislánykoromban, és abból a levesből enni, csak egyszer még, amit ő főzött. Ropogtatni a sósperecet, amit senki sem tudott úgy sütni, mint az én Édeském. Elmesélni, mi minden történt velem…                  

Akkor régen, az első munkanapomon, ott az óvodában, Peti érkezett az anyukájával. “Te vagy az új óvó néni?” – szólt hozzám, s különlegesen hosszú szempilláját, gyönyörű okos tekintetét látva, már el is voltam veszve. Aztán eltelt harminc év. Egy napon a nagy Peti beíratni hozta hozzám a fiát, kis Petit. Az első pillanattól kezdve, hogy a kisfiút megismertem, különös “vonzalom” alakult ki köztünk. A beiratkozás napján ért az első meglepetés. Petike ugyanazon a napon született, mint a nagymamám. Április tizenhatodikán…, mintegy nyolcvanhat év különbséggel.  A pályám során soha nem találkoztam még ilyen jólelkű gyermekkel. Olyan nagyon ( a „nagyon” helyett pl. mélyen, stb) szeretjük egymást, hogy arra nincsenek szavak. Petike szinte mindenét megosztaná velem, sokszor a nagy Peti is csodálkozik, mert otthon is sokat emleget és olyanokat mond, hogy” majd veszek az óvó néninek egy nagy traktort, ami a havat is ellapátolja helyette, ne is kelljen soha kapálnia, mert a gép azt is megcsinálja majd, és havat is tud tolni.” Máskor pedig az összes virágot elhozná nekem… Petike most hét éves. Iskolába megy az ősszel…                                                 

A kövecskémet mindig magamnál hordtam, egészen addig, amíg egy napon mégis megváltam tőle. Egy kedves barátomnak küldtem el, aki nagyon fontos lett a számomra. Jó helyen van, most reá kell, hogy vigyázzon. Boldoggá tett a tudat, hogy neki adhattam és biztosan tudom, sehol a világon nem lehetne jobb helyen. Neki kost (most)  szüksége van a kőben levő  a (nem kell ide) varázserőre. Édeském is helyeselné a döntésemet.

 Igaz, csak egy kő, de őszinte szeretet bújt el benne.  Egykor nagyanyámé, s most az enyém is.  Azon a napon, amikor a követ elküldtem a barátomnak, az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Egy pillanatra, a nagy fenyőfák alatt  elkalandoztak a gondolataim.  Azon tépelődtem, hogy a barátom majd mit is fog gondolni, érzi-e majd a kőben rejlő meleget, ha meglátja, megérinti az én “kincsemet”. Ekkor megszólalt (megkondult-at javaslok, hiszen hamarosan újra ott a megszólal ige).a harang az intézményhez közeli templomban. Dél van. Ilyenkor szoktunk bemenni a gyerekekkel. Mielőtt megszólalhattam volna, arra kérve a csöppségeket, hogy pakoljuk el a kinti játékokat, kis Peti odajött hozzám. Egy apró kis kavicsot nyújtott felém.  ” Óvó néni, tedd el ezt a kavicsot. Ezentúl ez vigyáz majd rád.” A harangok meg csak zúgtak bele a nagy déli csendbe…

 

 Kiegészítés: A történetet 2007 nyarán írtam. Azóta eltelt több mint tíz év. Petike már középiskolás. A barátom, kinek a követ küldtem, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. 2012 augusztusában elhunyt. Az igaz történet érdekessége, hogy ugyanazon a napon távozott az élők sorából, mint a nagyapám, aki a Donnál, sebesülés következtében halt meg.  Petikétől kapott kavicsot azóta is őrizem…

 

 

 

2 év 11 komment

Szilveszter

 

Ez a vonat is

a végállomásra ért

át kell majd szállnom…

 

 

Cím nélkül:

 

*

Zokogó fákat

temetnek a kémények,

könnyező füst száll…

 

*

 

Bánatránc ül a

tél arcán, – havat szórna –

a Nap mosolyog…

 

*

 

Törődj másokkal

a szeretet ünnepén,

legszebb ajándék…

 

*

 

Imáink mind az

égbe szállnak, hallgatják

fénylő csillagok…

 

*

Hiányzik a hang,

ami aranyhímzés volt

lelkem brokátján

 

*

 

Havas fenyőfák

mély csendjéről álmodom:

béke erdeje…

 

*

Fotó: Ruzsa Dániel

3 év 21 komment

Odakint megfagyott a lehelet.
Idebent, csak egy árva gyertya ég…
Árva, mint én, …oly sok éve már. 
Pedig úgy mennék, repülnék 
és öledbe tennék nyolcvan szál gerberát…
Anyám… mondd, hány csillagon át jutok el hozzád? 
Odakint megfagyott a lehelet. Kővé meredtek a fák.
Idebent a gyertya ég , s párás az ablaküveg…
Egy virágot rajzoltam rá… Neked

 

 

2016. 12. 08

 

3 év 13 komment

Haiku versformák

Sárba ragadtan
szélhez imádkozik egy
árva falevél…

Dorbézoló szél
megkopasztott fák ágán
keringőt táncol…

A hajnalcsillag
jégkabátján zúzmara
bókol a télnek…

Fagyott fűszálak
között, gyöngyöket keres
a felkelő nap…

 

 

 

Fotó: internet

3 év 16 komment

A vers 1989-ben íródott…

Amikor megszülettem

erősen fújt a szél,

Nem volt a fákon már,

sehol  sem falevél.

 

Zokogott a felhő, 

eltakarta a Napot,

Az égen csak néhány 

fázó csillag pislogott.

 

Amikor megszülettem, 

nem várt senki sem,

Hideg füst gomolygott 

a kéményeken.

 

Madárdal nem szólt, 

nem nyílott virág,

Fekete csend szorongatta 

a kis szülőszobát.

 

Amikor megszülettem, 

nem voltak szavak, 

Puha meleg könnyek, 

csak tátogató falak.

 

Kezemet nyújtottam 

“Megjöttem, itt vagyok!”

Sűrű köddé váltak 

lelkemből a sóhajok…

 

 

 

 

Kép: Ruzsa Dániel

3 év 49 komment

Poligráf

 

Szinte üresen tátongtak az utcák, még a késő délutáni órákban is haragosan fújt az októberi szél. A megsárgult, rozsdásodó leveleket lesodorta a fákról, a kisebb, és a száradt ágakat letördelte. A park is csendes volt, elbújtak a dühöngő időjárás elöl még a madarak is. Csak néhány autó közlekedett a parkon túli utcán, s két-három járókelő lépkedett sietősen. A távolból vonatfütty hangja karcolt bele a közelgő est homlokába. A nagy sárga épület mögötti hársfát teljesen csupaszra vetkőztette a szél. Az alatta andalgó magas, karcsú nő azonban semmit sem érzékelt ebből. Nem tudott figyelni arra sem, hogy kigombolt kabátjába milyen sokszor belekapaszkodott, arcát hányszor csapkodta meg a rakoncátlan szél. Lépteit akkor szaporázta csak meg, amikor hirtelen eleredt az eső. „Még pár méter és hazaérek” — vigasztalta magát, amikor látta, hogy az eső nem gondolja meg magát. A felhőket szinte érinteni lehetett. Az utcavégi nyárfák csúcsát betakarták a fellegek. Erre mondják, hogy leszakadt az ég.

Nem találkozott útközben senkivel, aminek nagyon tudott örülni, mert így legalább nem látta senki a karikás szemeit, csapzott haját, s az esővel egybefolyt könnyeit. A szégyent, ami kiült az arcára, s ami a lelkében tipródott reggel óta. A kisváros szélén, az utolsó háztömb nyitott lépcsőházában nem volt lift. Az ötödik emeletre máskor könnyedén felballagott, most többször is meg kellett állnia. Mint aki nehéz köveket cipel a tüdejében. Az ajtón belépve, azt alaposan bereteszelte, majd ledobált magáról minden ruhát. A tükörbe nézve még rémültebb arcot vágott, nézte a kezét, az ujjait, néhány hete még gyűrű csillogott az egyiken… hangos zokogásban tört ki. Aztán hirtelen felegyenesedve megtörölte az arcát és a tükörképének kiabálta: „Soha többé… érted, Julcsi? Soha többé”!

Egyenesen a zuhany alá állt, s ott hosszasan csutakolta a testét, haját, mint aki a bányából érkezett. Mintha a világ minden szennyét le akarná mosni magáról. A zuhanyozástól erősebbnek érezte magát. Meleg köntösébe bújt, haját törölközőbe bugyolálva indult a konyhába kávét főzni. Most ezt kívánta. Sok tejjel, barna cukorral. Feltekerte a konvektort, majd az ablakból nézte az esőt, az ázott avarral borított utcaköveket, ahol egy órája még hazafelé baktatott. Öt emelet magasságából látta a vonatokat is, melyek csak jönnek-mennek…  egy ilyen vonat hozta haza őt is. Látta innét, hogy percek alatt szürke lett minden, a házak ablakaiban mozaikként villantak fel a lámpások. Az utcai világítás is bekapcsolt. Még állt kicsit az ablak előtt, amíg a kávét kortyolgatta, és miután érezte, hogy a szoba is már átlangyosodott, leült a számítógépe elé. Remegve, rettegve, megnyitotta a mailjét. A levél, amit kapott, sokkolta. Többször is ki kellett mennie, mert a kávé sem maradt meg a gyomrában. Kamillateát főzött, s amíg azt készítette, megszületett az elhatározása. Nem hazudik tovább a szüleinek, hogy jól van, boldog, és hamarosan hazamegy látogatóba Balázzsal, hanem levelet küld. Őszinte, igaz levelet, mert csak bennük bízhat. A tea megnyugtatta kicsit, így aztán elkezdett írni:

 

„Drága Édesanya, Édesapa!

 

Tudom, hogy nagyon meglepődtök, hogy levelet kaptatok tőlem, s ráadásul a postás kézbesíti. Igaz, nem kézzel írom, de így olvashatóbbá válik. Nem akartam e-mailt írni, mert így mégiscsak közvetlenebb. Azonban telefonálni sem akartam, mert amit mondanom kell, azt nem lehet telefonon. Egymás szavába vágnánk. Mint legutóbb is. Személyesen meg képtelen lennék arra, hogy a szemetekbe nézve meséljem el, mi történt velem, s valljam be, hogy igazatok volt. Képtelen lennék most arra, hogy a szemetekbe nézve a bocsánatotokat és a segítségeteket kérjem. Végtelenül sajnálom, hogy nem hallgattam rátok, és eljöttem Balázzsal ide, a világvégére, Kozármislenybe. Tudom, édesapa soha nem akart nekem rosszat és mindig a tenyerén hordott. Édesanyám meg a széltől is óvott. Komoly, megfontolt lányotok voltam, egészen addig, amíg Balázs bele nem lépett az életembe.

 Nagy hatással volt rám a kék szeme, a mosolya és elvarázsolt a stílusa is. Tele volt ötletekkel, melyek a szép és biztonságos jövőt ígérték. Elhittem, hogy a vállalkozása szépen hoz a konyhára, és nekem is, mint adminisztrátornak, majd a vizsgáim után könyvelőként jut benne komoly feladat. Hiába mondta édesapa, hogy előbb szerezzek tapasztalatot, fejezzem be a mérlegképes könyvelőit… és csak utána költözzünk össze, én nem hallgattam rá. Haragudtam édesapára, amiért nem adta oda a lakástakarék-betétemet. Ezért is jöttem el otthonról úgy, hogy szinte el sem köszöntem tőletek.

Elvakított a szerelem. Olyan alapvető tévedéseket sem vettem észre, melyek kézenfekvőek voltak. Azonnal vele akartam élni. Eleinte minden jól is működött, nem is lepődtem meg azon, hogy azt kérte, előbb menjünk albérletbe. Aztán, majd szépen, ráérősen körülnézünk, és veszünk egy szép kis házikót Pécshez közel. Azt sem furcsálltam, hogy az albérlet intézését rám bízta. Tehát én fizettem. Néhány hét eltelte után is csak azt nehezményeztem, hogy nem vitt el a szüleihez, és a vállalkozásába sem. Mindenre volt magyarázata. Én pedig elfogadtam. Még akkor sem fogtam gyanút, amikor elkérte az arany nyakláncomat, amit a nagymamától kaptam, hogy egy hasonlót akar nekem csináltatni, csak vastagabbat. A gyűrűmet meg azért, hogy megvegye ennek alapján a jegygyűrűt. Boldogan adtam oda, és elfogadtam azt a magyarázatot, hogy azért nem kaptam még vissza, mert az ékszerésznél hagyta. Valójában a három és fél hónap óta, hogy eljöttem otthonról, sehol nem dolgoztam. Balázs elkezdett kimaradozni, esténként a sok munkára hivatkozni. Hiába kértem, hogy engedje meg, hogy segítsek. Azt mondta, most csak tanuljak, legyen meg a sikeres vizsgám. Így aztán maradtam itthon. Még vásárolni sem nagyon mentem el, mert meghozott mindent, amire szükségünk volt. Egy napon aztán feltűnt, hogy alig van pénzem a tárcámban, nem találtam meg az arany fülbevalómat sem, és az okos telefonom is eltűnt. Még szerencse, hogy a régi kis telefonom is működött, és a lap-topomat sem vitte el, mert ezen tartottam a barátaimmal a kapcsolatot és a vizsga anyaga is ebben van. A CD és DVD- gyűjteményem is megcsappant. Ekkor történt, hogy kérdőre vontam. Kiabáltam és sírtam. Kértem, adja vissza az értékeimet, mert azok emlékek is nekem. Erre összeszedte a holmiját és elrohant. Közölte, hogy mindennek vége, mert bizalmatlan vagyok. Többször hívtam telefonon, de nem vette fel. Aztán a facebookon egyik ismerősünk megírta nekem, hogy Balázs hol van. Autójával Pécsen, egy bár előtt parkol. Dühös lettem, és felvettem azt a ruhát, amit annyira szeretett látni rajtam és a csizmát, amire azt szokta mondani, „ebben királynő vagy, kicsim”…  és felszálltam a legközelebbi buszjáratra.

Jó idő volt, sütött a nap, de azért vittem egy kiskabátot is magammal. Balázs valóban ott volt, de nem egyedül. Egy szőke lánnyal ölelkezett, több fiatal társaságában. Voltam olyan bolond, hogy odamentem hozzájuk. Balázs kedvesen fogadott és bemutatta a barátait. Leültünk egy asztalhoz, és beszélgettünk. A szőke lánynak és a többieknek is azt mondta, hogy én vagyok az élettársa, és hamarosan összeházasodunk. Megnyugodtam. Egy-két pohár pezsgő után jókedvem lett. Elszállt a mérgem, a dühöm és kétségbeesésem is, amikor a karjában tartott. Mindenki ivott, és cukkoltak, hogy milyen menyecske lesz az olyan, aki nem bírja a pálinkát. Pálinkát meg sörrel kell elkísérni. Úgy illik. Bizonyítani akartam, hogy nem lesz ez nekem gond.   

Hát… Édesanya, Édesapa… bizony  az lett.  

 Nagyon is az. Nem emlékszem semmire.  Egy detoxikálóban tértem magamhoz. Soha életemben nem éltem át ekkora megaláztatást, akkora szégyent. Fájt mindenem. A szívem a legjobban. Hogyan kerülhettem én ilyen helyre? Mi lesz velem ezután? Eszembe jutottak intő szavaitok. Csak sírtam. Miután egy kicsit jobban lettem, felhívtam Balázst, hogy magyarázatot kérjek a történtek miatt. Annyit mondott, felejtsem el. No meg minek iszik az, aki nem bírja… örüljek, hogy a kijózanítóba vitettek, és nem hagytak sorsomra. Ha mégis eszembe jutna, hogy feljelentsem a vacak dolgaim miatt, amiket ő már régen eladott, mert kellett a pénz, akkor az internetre feltölti azt a képet, amit rólam készítettek a haverjaival, amikor totál részeg voltam. A képet átküldte az email címemre. Szörnyű látványt nyújtok egy padon kiterülve. Nem akarom, hogy ezt mások is meglássák. A tanáraim, a rokonaim… a barátaim.

Drága Édesanyám, Édesapám… azt hiszem, most lettem felnőtt. Ha meg tudtok nekem bocsátani, gyertek el értem. A bankkártyámat nem találta meg Balázs. Maradt még annyi pénzem, hogy kihúzom addig itt, amíg ideértek. Nagy hibát követtem el, de tanultam belőle. Arra tanítottatok, hogy bármilyen baj ér, ne idegenekhez, hanem mindig a szüleimhez forduljak… ezért  kérem a bocsánatotokat, segítségeteket.

 

 Ölel Benneteket szerető lányotok: Julcsi”

 

Könnyeivel küszködött, amikor végigolvasta a levelét. Rámentette egy kis adattárolóra azzal a céllal, hogy reggel a könyvesboltban kinyomtatja, és postára adja. Aztán lekapcsolta a gépet, majd kicsit megkönnyebbülve az ablakhoz lépett. Néhány percig még nézte, ahogyan az elvonuló felhők után megpihent a szél, s az előbújó Hold fénye megvilágította a még nedves háztetőket. A megcsupaszított fák ágai ijesztő árnyékot vetettek a szomszéd épületre… Leszedte a törölközőturbánt a fejéről, gyorsan megszárította a már alig vizes haját. Mélyeket sóhajtva lefeküdt a kanapéra, betakarózott és lekapcsolta a villanyt…

 

 

 

3 év 25 komment

Dániel fiamnak ajánlom 30. születésnapjára

Szombat éjjel volt és jég borította az utakat

amikor elindultál …

Látni akartad a világmindenséget. 

Aztán éjfél múltán vasárnapot írtunk,

s én hallhattam végre kicsi szívverésed.

Érezhettem, apró ujjaiddal, 

miként fogtad az enyémet

s mikor átöleltelek, nekem adtad a világmindenséget.

Vártalak nagyon. 

Amikor néztelek, boldogan sírtam…

S, hogy anyának engem választottál: 

Köszönöm. Kisfiam!

3 év 34 komment

 

— Már megint esik — gondolta fázósan, miközben a táskájában kutatott az összecsukható esernyő után. Ez már a hatodik nap, hogy esőben kell útnak indulnia. Hideg ez az eső. Milyen is lehetne, február elején? Néha haragudott az esőre, mert rossz emlék fűződött hozzá. Inkább taposná a havat, hiszen szerette a telet, ami gyerekkorára emlékeztette, amikor édesapjával nagyokat szánkóztak, hóembert építettek, vagy csak csúszkáltak a jégen. Anyácska meg finom, forró, narancsos csokival várta őket haza. Mindig volt meleg étel az asztalon, és senki sem tudott olyan isteni kalácsot sütni, mint anyácska. Milyen jó is volt, hogy soha nem üres házba ment haza. Anyácska mindig várta. Beszélgettek iskoláról, sulis életről. Még a tv-ben, a filmeket is együtt nézték.

Folyton előbukkannak az emlékek, a nap különböző szakaszában. Egy-egy tárgy, mozzanat, dal, felidézi a múltat.

Megigazította a nyakán levő sálat, egy percig még állt az esernyő alatt. Azon morfondírozott, hogy most milyen jó lenne autóba ülni, de hát nincs. Meg kellett válnia tőle. Már fél éve annak, hogy éjszaka is dolgozik.  Nappal tanít, éjjel meg egy bárban mosogat, néha pultos feladatokat is el kell látnia, ha a tulaj erre kéri.   Szerencsére, éjjel kettőkor hazamehet. Van néhány órája az alvásra. Csak az iskolában meg ne tudják, mert a végén még elveszíti a munkát, pedig szeret tanítani, és a kreatív szakkörbe is beleteszi a lelkét. Imádja a tanítványait, éppen egy táncszakkör indítását tervezte, amikor András csak egy levelet hagyva maga után, kilépett az életéből. 

 

„Bocsáss meg Laura, de nagy lehetőséget kaptam Londonban. Oda kell mennem. Nem akarok itthon a semmiért gürizni. Tudom, megbeszélhettük volna, de ismerlek. Sírásodtól én tehetetlen lennék. Dühít, ha sírsz.    Jobb így, hogy amikor a levelemet olvasod, már úton vagyok. Azt is tudnod kell, hogy nem egyedül megyek. Magammal viszem Tündét, a főnököm húgát. Én nem tudok évekig nyomorogni, spórolgatni egy vacak házra, autóra. A kocsit megtarthatod, vagy add el, ha kifizetted a hitelét, hisz úgy is a neveden van. A lakás költségeire utalok majd pénzt a számládra. Nem akarok válni, csak könnyebben élni. Ott, ahol lehet. Itthon nem lehet.  Én nem tudok. Élj boldogul. Ne hívj, kicseréltem a telefonszámom. Majd én kereslek. András.”

 

Akkor, azon a napon letört egy darab a lelkéből. Sűrűbb lett, fojtós a levegő. Mintha ködfátyol ereszkedett volna le a felhőkből. Reménytelennek látta a jövőt. Tudta, érezte, hogy nagyon nehéz jövő elé néz. Nem sírt. Még nem tudott. Kinézett az ablakon, látta, hogy esik az eső. — Még az ég is sír — jegyezte meg fennhangon. Hasára tette a kezét, tekintete ijedten meredt a semmibe. Azon imádkozott, hogy a terhességi teszt, most egészen mást mondjon, mint amit eddig várt. Az Isten pedig meghallgatta.

Az Opelt is hitelre vették és a lakás is jelzálog terhe alatt állt. Bőven volt rajta adósság, ráadásul devizában. Fizette, ahogy tudta, a hiteltörlesztéseket és a rezsit is. Mindenen spórolt, amennyire csak tudott.   Beérte azzal, ha az iskolában evett. Ruhákra nem költött, bundás téli csizmája is bírta még. Laura hálás szívvel gondolt az édesapjára, hiszen még tőle kapta, négy évvel ezelőtt. Édesanyja után, azóta már ő is elment az égi lakók közé. Az asszony pontosan átlátta, hogy nem képes ennyi mindent kifizetni, már éjjel nappal csak arra tudott gondolni, mi lesz holnap, és remegve várta, hátha András utal a számlára, és akkor…

A számlára azonban nem érkezett semmi. Hónapok teltek el az ígéret óta. Csak a hitelkamatok jajongtak, a kezelési költségek, a rengeteg forint, mínusz előjellel. Jöttek sorban a felszólító levelek, már remegett a gyomra, a keze, … amikor eldöntötte, vigyék az autót. Úgyis legtöbbször a szülei sírjához ment vele. Benzinre sem jutott, és hamarosan itt az újabb műszaki vizsga. Nem tudta felvállalni. Szerencséjére, olyan vevőre akadt, aki átvállalta a maradék hitelt. Az autóért kapott pénzből csökkentette a lakásra szóló adósságot. Így egy kicsit fel tudott lélegezni.

A bárban nem volt bejelentve, kisegítőként alkalmazták, éppen szükség volt valakire, aki mosogat, meg amolyan mindenes, ha kell. Boldogan elvállalta, amikor Tilda említette, hogy már nem akarja folytatni, mert anyagilag valamelyest rendbejött. Laura pedig örömmel átvette a munkát. Pár napig ketten is dolgoztak, majd Tilda otthon maradt. A külvilág számára titokban tartották, hogy éjjel is munkát kellett vállalniuk. Egymást segítették az adminisztrációs feladatok ellátásában is. Laurának Tilda volt az egyetlen barátja. Nem jártak össze, csak az iskolában találkoztak.

Lassan egy éve már, hogy András elment. Nem kereste, nem érdeklődött, nem törődött azzal, hogy bírja-e. Igaz, Laura sem kereste. „Lecserélte a telefonszámát és engem is. Inkább éhen halok, de akkor sem kérek tőle semmit” — mondta olyan sokszor önmagának. Tilda nem értett vele egyet. Szerinte követelnie kellett volna az anyagi támogatást. 

— Te is keress valakit, aki majd támogat. A tantestületben is vannak nőtlenek, meg elváltak is. De valójában jobban járnál egy milliomos vállalkozóval.

Ezen persze mindig nevettek.

Laurának esze ágában sem volt egy új kapcsolatba belemenni. Andrást szerette. Még mindig nem tudta gyűlölni. Nem is értette, hogyan történhetett mindez. Pedig milyen nagy szerelem volt! Egy iskolai rendezvényen ismerkedtek meg. András a barátja kedvéért ment el a farsangi rendezvényre. Megtetszett neki a tanárnő. Az is, ahogyan irányította a kicsiket, a zenés gimnasztikai gyakorlatok előadásán. Pár találkozás után András az ő garzonjába költözött. Mire learatták a búzát, már az esküvő is megvolt. Semmi ceremónia, csak szűk családi körben. András szülei már nem éltek, egyetlen testvére Kanadából nem tudott eljönni, mert időközben mozgássérült lett.

Valójában bátyjához sem kötődött a férfi. Pedig Laura kérte, hogy utazzon el, látogassa meg, akár együtt is mehetnének, de András hallani sem akart róla. Laura kis garzonlakását, amit még a szülei segítségével tudott megvenni, komoly hitel felvételével, elcserélték nagyobbra. András háromszobásat akart, mert legyen hely, majd jön a baba. Hiába kérte, hogy még ráérnek, előbb ezt fizessék ki, hisz már nem olyan sok van hátra, egy év alatt még gyűjthetnek is hozzá. Andrásnak tér kellett. „

— Levegő kell — ahogy szokta mondani. — A garzonban meg lehet fulladni.

Az első emeleti, nappalis lakás valóban szép, tágas volt. Mindketten örültek neki, és bíztak abban, hogy hamarosan ki tudják fizetni, hisz András éppen egy jól menő vállalkozásban kapott feladatokat. Laura fizetése ment a hitelekre és a rezsire. Kisbabáról is álmodozott. Úgy tervezte, hogy a harmadik házassági évfordulóra már útban lesz a kis jövevény. Szépen megvoltak együtt, esténként együtt nézték a tv-t, néha malmoztak, kártyáztak. András, az elutazása előtti hetekben látszólag feszült volt, nyugtalanul aludt. Érdekes módon, esténként megivott egy-egy sört is, amit korábban nem szokott. „Hajtásban van, nagy a feszültség most, biztosan meg akar felelni az elvárásoknak” — gondolta Laura. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy mit forgat a fejében: London és Tünde. Egyszer látta csak a lányt, valójában csak a piros lakkcsizmáját nézte meg jobban. Látszott rajta, hogy sok pénzt költ a külsejére. Az a típus, aki gyereket nem szülne soha, mert az alakot ronthat, és elveszi az időt más, fontosabb tevékenységektől. Persze, nem lehet tudni, kiben mi lakozik, miként él. A külső nem sokat mond el.

 

Ha majd vége lesz a februárnak — bíztatta magát Laura —, talán a március könnyebb lesz. Örült annak, hogy a második munkájával tudott könnyíteni a megélhetésén. Látta a kiutat ebből az alagútból. Ha javul az idő, nem esik a hideg eső, nem lesznek fagyok, hosszabbodnak a nappalok, több lesz a bárban a vendég és több a borravaló is.

Az eső azonban egyre jobban esett. Laura már majdnem az iskola elé ért, amikor az utca túlsó oldalán levő kenyérbolt előtt, a sorban állók között ismerős mozdulatot fedezett fel. Mintha András lenne az egyik férfi. Ő szokta az esernyőjét billegtetni, ha türelmetlen. Nézte a férfialakot, aztán elhessegette a gondolatot. „András, meg a kenyérbolt, no meg a sorban állás” — nem szeretem cselekedetek voltak neki ezek… „Még a magasság is egyezik… de András nem ennyire sovány…” — Lelassította a lépteit, s ahogy közelebb ért, szeme a férfit kereste a sorban. A kötött sapkás alak éppen oldalra fordult. Szakállas és bajuszos. András naponta szokott borotválkozni. Erre igényes volt.

Laura megnyugodott, de a szíve még hevesen kalapált, ahogy folytatta útját az iskola felé. Aztán lekötötte a munka, az érdeklődő gyerekek, a testnevelésórák változatossága és felelőssége. Csak egy-egy pillanatra jutott eszébe a reggeli eset. Ilyenkor mosolyra húzta a száját és elhatározta, hogy Tildának elmeséli majd, milyen képtelenség szaladt végig az agyában reggel. Tilda fizikát tanított az épület másik szárnyában. Az ebédszünetben találkoztak, nevetve mesélte el, milyen fura helyzetben találta magát. Mindketten megegyeztek abban, hogy Londonban jól mehet a sora, hiszen azt hallani mindenkitől, hogy ott jól keresnek, többen le is telepednek. Kiszámítható a jövő, így aztán sokan családot alapítanak. Tildával való beszélgetés újra megnyugtatta kissé, de valamiért volt benne egy belső remegés. Megmagyarázhatatlan érzés, ami nem hagyott alább reggel óta. Amikor kilépett az iskola ajtaján, tudatosan a kenyérbolt oldali járdán haladt. Az esernyőre nem volt szükség, éppen hogy csak szemerkélt, inkább csak a köd szitált, s készülődött ráereszkedni a fákra, épületekre. A szürkületet csak néhány, arra közlekedő autó fénye törte meg. A kenyérbolt már bezárt, csendes volt előtte a környék. Laura mégis furán érezte magát. Valami azt súgta, ne menjen át még a másik oldalra. Alig gyalogolt néhány métert, amikor megpillantotta a reggeli kötött sapkás, szakállas alakot.

Egy gurulós kofferfélét húzott maga után. Lassan ballagott az öreg vadgesztenyefák alatt… Mint aki várja, hogy elkerüljék. Laurának még a lábai is remegtek, miközben lépkedett. Az alak lassan haladó mozdulatai is Andrásra emlékeztették. Amikor odaért, oldalra fordult, és látta a férfi arcát. Egy pillanat műve volt az egész, ahogyan egymás felé fordulva összekapcsolódott a két tekintet. 

— Laura! — mondta ki a nő nevét a férfi. Halkan, de mégis kiáltva.

Az asszony dermedten állt. Megkövült, a sejtése beigazolódásától. Nehezen, de megszólalt.

— Istenem! András, hát mégis te vagy az? Hogy kerültél ide? Hát nem Londonban vagy? Mi történt? — szeméből már hullottak is a könnyek. A felgyülemlett gondok, bizonytalanság, szomorúság, most utat engedett magának.

— Pár hete vagyok itthon. Nem sikerült semmi. Mindenemet elvesztettem. Mindenem itt van ebben a táskában — mutatott a kerekes kofferra. — Tünde kidobott, egy jobb partira cserélt le. Annyi pénzem maradt, hogy tudtam venni repülőjegyet, és meghúztam magam egy olcsó kis panzióban. Aztán már arra sem futotta.  Aluljáróban aludtam, meg kerthelyiség védettebb zugában… Nem akartam hozzád menni azok után, amit tettem. Nem akartam megszégyenülten eléd állni. Titokban mégis azt reméltem, hogy majd rám találsz.    Megszédített a lehetőség. Az ismeretlen, a várható jólét elérése. Nem kérem, hogy bocsáss meg. Hogyan is tehetném — lehajtott fejjel beszélt, időnként a felesége könnyáztatta szemébe nézve.  

Laura csak állt, szinte megszólalni sem tudott. Mindenféle érzések kavarogtak benne. Nézte a sápadt, beesett arcot, a fénytelen szemeket, a kopott kabátot, a csonttá soványodott embert, akit valaha nagyon szeretett, akitől gyermeket akart.

Majd pár pillanat múlva belekarolt a férjébe.

— Gyere András, menjünk most haza. Majd otthon megbeszélünk mindent.

 

 

 

kép forrása:  Eső zóna – Moly 

Ruder Jana Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.