Kovács Linda Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
Linda
5 év Nincs Komment

Szürke voltam, de megjelntél –

és kiszínesedtem.

Kibontottad a szirmaimat,

melyekről azt gondoltam,

már régen elhervadtak.

Te tiszta és finom szavakat

suttogsz a fülembe.

A lelkemet a te szavaid

melegítik.

Van benned valami véletlen,

ami különlegessé tesz.

Amit direkt sajnos nem

lehet beletenni az emberbe.

Ott találom a szemedben

a szavakat, melyeket

ki akarok mondani.

-Vagy épp hogy eddig

nem jutottak az eszembe?

Próbálok mondatokat

formálni belőlük,

-Még nem értem minden szavadat,

melyek a lelkedben pihennek.

Csak keresd a tekintetemet,

s megfejtelek.

-Vagy mondj valamit –

Te titokzatos, Te jóleső idegen.

———————

Drága Linda! Túllihegni nyilván nem kell, és a rímekhez se muszáj ragaszkodni (ha mégis, azok legyenek tiszták) de ennél több lágyságot, több varázslatot kell lopni a szövegbe. Hol a vers? Olyan, mint egy rendőrségi esetleírás: amit, melyek, melyeket… tele van ilyen fölösleges pontosításokkal. 

“Szürke voltam, de megjelntél –

és kiszínesedtem.

Kibontottad a szirmaimat,

melyekről azt gondoltam,

már régen elhervadtak.”

 

– ez egy szöveg. 

Hervadó szükre szirmaim színesre bontottad. -ez meg egy verssor. Serfőző Attilának van is egy ilyen sora, hogy ” színesre bontottál, kedves”. Benne van az, amit te leírtál? Benne! Csak éppen sokkal szebb, mert teret hagy átérezni, íze van. 

Tudod, a versnek megvan a maga igaza, azt hagyni kell érvényesülni, hogy valójában mi hogyan történt, milyen sorrendben, ki hol állt, ki kicsoda, az teljesen mellékes, hiszen az olvasót nem érdekli a szerző. Az olvasó saját magát, a saját életét, a saját kedvesét akarja beleérezni, beleolvasni, beletudni a sorokba. 

Engedd el magad. Érezz. És azt írd le. Számolatlanul, szabadon, én majd kimagozom neked belőle a verset, mert hiszem, hogy benne lesz. 

 

Üdv: NHI

 

Régen édes
5 év Nincs Komment

Ma is libabőrös lettem.

Épp nyitottam a vaskaput,

hogy belépjek a lépcsőházba.

“Már csak 21 lépcső a meleg szobáig”

– gondoltam. De akkor a nevemet hallottam,

S az ismerő hang hallatán a nyakamon

olyan gyorsan álltak fel a szőrszálak,                – ezt egy kicsit költőibben nem lehetne?

hogy magam is beleremegtem.

……..

Megfordulok. Kapkodom a levegőt,

s a szívem 200-at ver.

Hogy megint hallom az ismerős hangot,

melyet azt hittem, már régen elfelejtettem.

Tévedtem. Nem először.

Lassan megfordulok, s mikor megpillantom

őt, a régen édeset, a soha el nem feledettet,

érzem, ahogyan a libabőr végigcikáz

egész testemen.

———————————————————————

Kedves Linda! Az ötlet nem rossz, de javaslom dolgozz még rajta. Nem ártana az igeidőket egyeztetni, és a fölösleges szóismétléseket kiküszöbölni. Jó munkát!   Üdv: Zsó

Átgondolni az életet
5 év Nincs Komment

Átgondolni az életet –

    arra volna szükségem.

Egy tartalmas beszélgetésre

    a Mennyei Atyával,

Egy szívtépő feloldozásra,

átimádkozott éjszaka utána a hálára.

    -Arra volna szükségem.

———————–

Nem igazán tudok mit kezdeni ezekkel a pár sorokkal. Elindul és megáll. Nem érkezik. Ahogy az előzőnél írtam, nyíltabban, bátrabban. Figyelünk. 

NHI

Kezed
5 év Nincs Komment

Remegő kezedre lenne szükségem –

Ebben a hidegben – a lelkem hidegében,

Melyet sajnos más – bár próbált –

Nem tudott felmelegíteni.

Csupán a Te remegő kezed.

————————–

Jó lesz ez. Tessék folytatni. Tessék megnyílni. A versben a költő legyen meztelen vagy legyen hímes mezben, de nem lehet, hogy ne lássuk! 

Jó munkát: NHI

 

Hiányodtól ittasan
5 év Nincs Komment

Fáztál, s én befgadtalak,

mint egy ázott kutyát a gyermek –

aki mindig kutyáról álmodott.

S mikor felmelegedtél a szívem

kályhája mellett – indultál

nem köszönve semmit, búcsú nélkül.

S nem jöttél többet sem másnap,

se hét múlva. Magyarázat nélkül,

hiányodtól ittasan feküdtem az ágyunkon

másnap is – másnaposan. Nem keresel,

mégis ott vagy a csókokban,

melyeket kapok – nem tőled –

a téged pótolni kívánó férfiaktól.

 

———

A gondolatot értem… mit, miért – de ez inkább „csak” egy naplórészlet – blog – a hiány feloldására…

6 év 5 komment

A balta suhogott a szélben, s mire az égre emeltem volna a tekintetemet, a kínzó fájdalom belehasított a törzsembe. A pillanat töredéke alatt szétáradt ez a borzalmas kín, és átjárta egész testemet. Üvöltöttem, zokogtam s kiáltottam Istenemnek, hogy maradjon velem, de elvesztettem az eszméletemet. Mire újra magamhoz tértem, újabb csapást éreztem testemen, de meglepődve tapasztaltam, hogy törzsem egy részét már alig éreztem. A többi részen a fájdalom még elviselhetetlenebb volt, mint azelőtt, s éreztem, elhagy az összes erőm. Megsárgult leveleimet képtelen voltam tartani, s ők gyengék voltak ahhoz, hogy elég erősen kapaszkodjanak belém, így sorra hulltak mellettem a porba. A törzsem reccsent egy nagyot, ágaim megremegtek, majd hulla fáradtan még éreztem, ahogyan a földnek csapódik a testem. Akkor, abban a pillanatban még nem láttam az értelmét annak, hogy miért is kell meghalnom. 

Ekkor még nem tudtam, hogy valójában mire is lettem teremtve.

Nem gondoltam az embert ekkor brutális, veszedelmes, szívtelen lénynek. Egyszerűen tudtam, hogy ez a sorsom. Ez minden társam sorsa. Megszületünk, növekedünk, majd egy szép napon meghalunk. Akad fa, mely szerencsésebben végzi nálam. Aki kihuny fájdalom és szenvedés nélkül. Engem kivágtak. Kivégzésem után nem tudtam, hová is fogok kerülni. Talán valamelyik ház tüzelőjeként végzem, esetleg pár évig még a kamrában hagynak, amíg kiszáradok, vagy netán készül belőlem valami kincs, melyet az ember őrizni és félteni fog. Nem tudhattam, de abban az egyben biztos voltam, hogy a lelkem jó helyre kerül.

Ekkor levágták a számukra lényegtelen és használhatatlan részeimet, és vágni, faragni kezdtek. Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog készülni belőlem. Mikor abbahagyták a munkát, láttam, ahogy néhány erősebb fiatalember közeledik felém. Felemeltek, és bevittek a városba. Mindig érdekelt, vajon milyen lehet a városban. Nem tudtam elképzelni sem azelőtt, milyen lehet máshol, az erdőn kívül. Rengeteg embert láttam ekkor. Sok, dühös embert, kik szitkozódtak, köpdöstek, és azt üvöltötték torkuk szakadtából, hogy „Keresztre vele!” „Feszítsd meg!”

Ebben a pillanatban értettem meg pontosan, mi értelme volt a halálomnak. Ekkor mérhetetlen hála és öröm töltött el. Ennél magasztosabb feladatot nem tudtam volna elképzelni. Nem haltam meg hiába. Nem tudom, Isten miért pont engem választott ki erre a megtisztelő, szent feladatra. Ekkor jöttem rá, hogy mi volt a célja az életemnek. E szent cél érdekében volt minden, ami velem történt. Én vagyok a kereszt, mely Isten Fiát hordozhatja.

Megérkeztünk, s a megtört, fájdalommal teli Jézus mellé helyeztek. Ő rám nézett, s én elpirultam. Visszanéztem Rá, de tudtam, nem érdemlem meg, hogy rám szegezze a tekintetét. Nem mondott semmit, de ebben a pillantásban benne volt minden, amiért én éltem. Most visszakaptam mindent, amit elveszítettem. Jézus átkarolt, s nekem nem volt más feladatom, mint fizikálisan megkönnyíteni Neki ezt a fájdalmas utat. Ő elindult velem, s vitt engem, pedig én szerettem volna Őt vinni. Vitt engem a hátán, s én szégyelltem magam. Azt a feladatot bízta rám az Atya, hogy segítsek Fia utolsó útját könnyebbé tenni, én pedig csak a kemény, durva, nehéz kereszt terhét akasztottam Rá. Ő elgyengült, elveszítette az erejét, s elesett velem. Elesett, s én nem tartottam meg testét. Ekkor egy asszony lépett Hozzá, hogy enyhítse szenvedését egy kendő segítségével, mellyel megtörülte arcát. Jézusnak volt ereje felállni és tovább haladni. Ezután elesett újra és újra. Egész életemben én támaszkodtam Rá, s most itt volt az alkalom, hogy megkönnyítsem Neki ezt az utat. De én gyenge voltam. Az emberiség összes bűnét hordozta, így nekem nem csak a testét kellett megtartanom.  Ekkor egy igaz embert kényszerítettek Jézus mellé, hogy segítsen Neki vinni a súlyos keresztet, vagyis engem.  Ekkor minden erőmet összeszedve megragadtam a bűnök egy részét, amennyit csak elbírtam, hátamra kaptam őket, kapaszkodtam Jézusba, hogy el ne essen, ahogy azt Cirenei Simon is tette és elindultunk hárman a Golgotára. Istenben bízva olyan erő töltött el engem, amilyet még sohasem tapasztaltam. Felvittük Jézust a hegy tetejére, s ott hozzám szegezték a testét. Nem tudom, hogyan vészelhet át egy ember ekkora kínt, de azt tudom, hogy hittel minden lehetséges. Jézusnak volt elég hite, s kibírta ezt a kínzó fájdalmat, majd ketten fölemelkedtünk Isten felé, a magasba. Én tartottam Őt, ahogyan csak tudtam. Jobban küzdöttem Érte, hogy könnyítsem a fájdalmait, mint bárki másért, vagy magamért tettem volna. Harcoltam a határaimmal és korlátaimmal, hogy amíg csak kell, segítsem Neki utolsó pillanatait.

Lehet, hogy csak egy súlyos kereszt voltam, mely Jézust még inkább a földre nyomta, de lehet, hogy segítettem Neki hordozni az emberiség bűneit, hogy könnyebb legyen Neki az utolsó útja. Én Vele voltam az utolsó pillanatig, engem átkarolt, míg erejéből tellett, s én átkaroltam Őt, mikor már minden ereje elhagyta.

 

Lehet, hogy csak fadarab voltam, de a kereszt, melyet belőlem faragtak, ott lóg minden hívő ember nyakában, hogy emlékezzenek rá, Jézus Krisztus megváltotta a világot, megváltott engem, és megváltott téged is.

 

 

6 év Nincs Komment

 

 

A lehetetlenség közénk furakodott,

mint egy nehéz függöny,

vagy egy fülledt, parfümtől

terhes felhő a szobában.

6 év 2 komment

És felállt a földről.

Abból a véres,

mondhatatlan fájdalomból,

s ráncait kisimítva finom arcán,

kérges kezével

álmai reményfelhőit törülte szeme sarkából,

s egyetlen, sártól ázott cipőjével

megtette az Első lépést.

Tiszta forrás
6 év Nincs Komment

Megszülettél Te egyetlen, Te legfontosabb.

Csak ne ebbe a világba érkeztél volna,

akkor minden másképpen alakulhatna.

   Veled.

Kiemelnélek a világból, hogy

ne piszkolódjon be a lelked.

————————-

…inkább gondolat, hangos gondolkodás, a pillanat és a pillanat találkozása.

Naplóba javaslom, Linda.

/fekete – fehér/
6 év Nincs Komment

Életem képe fekete-fehér.

Keresem a színeimet, melyeket

    elhagytam?

 

(Vagy soha nem is voltak az enyémek?)

 

 

Színesre akarom festeni életem

szürke és szánalmasan unalmas

    lapjait.

 

 

Nálam van a festék. Az ecset is.

Én vagyok a művész és a vászon is

    Egyben.

——————————-

A kevesebb néha több – szokták mondani, de van úgy, hogy a kevesebbnél mégis több kell. Itt most ez a helyzet. Az alapgondolat lehetne jó, dacára, hogy néhányan már elsütötték, viszont nem tettél hozzá semmi olyat, amitől ne ez munkálna bennem: hol a vers? Hol a hatás? Hol a zene? Hol a zaj? Hol az ember?

Üdv: NHI

Kovács Linda Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.