Elolvasta:
69
Nyomtatás
A nevezetes szerszámgép öregecske volt, akárcsak a gazdája, aki megvált tőle, minthogy felszámolta a műhelyét, valamelyik, Rábéhoz közeli faluban.
Az ezerkilencszáz hatvanas évek elejét írtuk, amikor Muschitz Karcsi (†) – a kedves vevő -, már több szakmának is a birtokában volt, többnyire autodidakta módon szerezve meg azokat.
Fát, azt már korábban is esztergált, abban egészen biztos vagyok, hiszen a kerékgyártó apa, bátyó után, ez számára gyerekjáték volt.
Apropó, gyerekjáték! Karcsinak istenáldotta tehetségű keze volt: remekül rajzolt már az általános iskolában. Valamelyik, számára kevésbé érdekes órán, pikkpakk lerajzolta egy ceruzacsikkel a generalisszimusz Sztálin elvtársat, aki a tanterem fehér faláról atyailag mosolygott le ránk a bajsza alól.
Ugyanez a kéz művészi kivitelű puskatusokat készített már tinédzserként és fiatal felnőtt korában vadászfegyverekhez, meg mindenhez, amikkel messze földön híressé vált. Jártak is hozzá a fegyverrajongó kliensek, mint a jó kútra.
A kissé visszahúzódó, halk szavú, szőke fiatalember a világ legtermészetesebb módján faragott nem csak kerékagyat, talpat, küllőt stb., amik ugyebár, a bognár mesterség közismert munkadarabjai voltak, de bármilyen bonyolultságú tárgyat belelátott a kugli fába, a tuskóba, több collos deszkába, rönkbe. Az után meg, saját kedvére, megrendelésre ki is faragta azokat.
Ilyen előzmények után döntött úgy Karcsi, vásárol egy nagy csúcstávolságú esztergát, ami fémekhez való. Ez természetes folytatása volt annak a törekvésnek, hogy komplett szekereket is tudjanak alkalom adtán készíteni, noha azok már abban az időben rég kimentek a divatból. Hogy ne kelljen vasas emberhez menni, mondjuk, egy ráfért, takaros kovácsműhelyt rendezett be, már csak az eszterga hiányzott az árválkodó, oszlopos fúrógép mellől.
Karcsi és az idős mester megállapodott az árban, egymás markába csapott ősi szokás szerint, de ekkor megszólalt a kiérdemesült géplakatos:
– Muschitz Úr! Egy üzlet akkor jó, ha mindkét félnek jó, és az adásvétel teljes ceremóniáját végig „ministráljuk”.
– Aztán, mi hiányzik még a lebonyolításból, bátyám?
– Mi más, mint az áldomás?!
– Na, az nekem egy cseppet sem hiányzik, ugyanis sohasem iszom – válaszolt Karcsi. Az öreg értetlenül csóválta fejét, mert ilyet még nem pipált. Ezért tovább kapacitálta a barátomat*:
– Most kivételt tehetne, a kedvemért – amaz azonban nem állt kötélnek. Ekkor az öreg elvörösödve kifakadt:
– Na, akkor nem árulom el magának a gép titkát. Isten áldja! – azzal az öreg elviharzott a vételárral a zsebében.
/*
Karcsi letelpítette a gépet, ahogy kell. Az szépen üzemelt is, ha csak „simán” oldalazni, leszúrni, átmérőzni stb., szóval forgácsolni kellett. Igen ám, de a masina Karcsinak nem volt hajlandó menetet vágni, semmilyet. Pedig az is rendre kellett volna. Az kézen fekvő volt, a fogaskerekek hatalmas öntvényből lévő szekrényében kellene a megfelelő fogszámúakat a kívánt menethez való sorrendben, kézzel összerakni a tengelyekre.
Ekkor értette meg Karcsi, ez lehetett a vén masina titka.
Biztos, sokat próbálkozott, ahogy ismertem, de amikor már kifogyott az ötletekből, értem üzent, látogatnám meg, és megmondta hívása okát is.
Egy kissé berezeltem, mert az egyetemen volt ugyan műhelygyakorlatunk, méghozzá sokféle: elektronikai, üveg- és vákuumtechnikai, esztergálni, forrasztani is kellett, de modern félautomata gépekkel. Szóval féltem, szégyent vallok azzal a „nagy” tudásommal.
/*
Furcsa, de bensőséges volt a mi barátságunk: ritkán találkoztunk és mindig Karcsiéknál. Ő soha nem fordult elő nálunk. Minden „titkunkat”, még a „nőügyeket” is megbeszéltük, mely utóbbiak eleinte inkább arról szóltak, savanyú a szőlő.
Eljött hát, a „menetelés” ideje. Elcsodálkoztam, hol a gépről a szokásos menettáblázat, ami éppen a fogaskerekek sorrendjét mutatta volna metrikus vagy éppen a withwortok, netán a csőmenetek esetében?
Már nem is igazán emlékszem, meddig bajmolódtunk a rejtvénnyel, de arra igen, megszámoltuk, felírtuk a fogszámokat, és annak megfelelően sorba raktuk a kerekeket. Feltűnt, a kerekek egy részének más a modulja, a fogak dőlése, mint a többié. Aztán jelzéseket leltünk a kerekek színén és fonákján, illetve árulkodó volt a kihajtó tengelyek ékjeinek, a kerekek hornyainak milyensége, a tengelyek távolsága stb.
Végtére a titok szertefoszlott, ment a menetvágás minden fajtája, a kívánt átmérőkön.
Megkönnyebbültem, és elégedetten kezet ráztunk. “Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
/*
Ezt az írást a barátom megidézésének, emlékezetének szántam, és egyáltalán nem a saját „dicsőségemnek”.
Ő volt ugyanis az a személyiség, akiről bizonyosan állíthatom, tehetsége a képzőművészetekben, pl. a szobrászatban is magasra röpítette volna, ha ehhez ambíciója lett volna, és nem marad az általam nagyra becsült, ma már egyre ritkább kismesterségek gyakorlásánál, amiket igen magas, szinte művészi szinten űzött, Rábén.
/*
Nem állom meg, hogy némi tanulságot Karcsi barátom és hasonlók esetében le ne szűrjek: Tisztesség ne essék szólván – és ennek már máshol is hangot adtam -, igencsak ingerszegény környezetben született a mi generációnk is Rábén és a hasonló kis településeken. Mire gondolok? Arra pl., hogy a több nyelvű helységek gyerkőceinek az anyanyelv mellett adott volt idegen ajkú pajtásai nyelvének legalább az alapjait elsajátítani, arra, hogy a paraszti kultúra mellett – amit nem becsülök le -, más alig érintett meg bennünket. Arra, hogy derék tanítóink jelentős része az egykori egyházi isskolából itt maradt, megtűrt “tanerő” volt, aki nem volt a rendszer kimondott híve.
Ez az attitűd nem sarkallta őket a kötelező órszám leadásán túl, a “gyerekanyaggal” történő foglalkozásra. Amúgy is. ma is nagy trilemmája az iskolai nevelésnek, az átlagképességűekhez szóljanak-e, hogyan jusson idejük a különös tehetségűekre, egyáltalán észre veszik-e azokat, illetve igyekezzenek a lemaradottakat felzárkóztatni. Nem voltak akkoriban temetikus szakkörök. Olyan intenciókat sem kaptunk, hogy a leadott tananyagon túl nézzünk utána ennek, annak. Igaz. nem is nagyion volt hol. Egy konkrét példa: se a magyar tanárom nem mondta soha, ezt vagy azt a a verset, novellát, könyvet olvasd még el, fiam! Matekből, fizikából sem ösztönöztek a mélyebb megértésre, további példák otthoni megoldására. A házi feladatok általában szorosabban az éppen ledott anyaghoz kötődtek. Nem igaz ugyanis az általánosságban, hogy a tehetség utat tör magának. Igazságtalan lennék, ha végezetül nem emelném ki, azért volt néhány pedagógus egyéniség, akikre kimondott hálával gondolok vissza, Rábén és később a gimiben.
Elolvasta:
130
Nyomtatás
Pista bácsi megtömte pipáját, begyújtotta, majd kisétált a kapuja elé. Komótosan körbenézett, lát-e valakit az utcabeliek közül. A járdán egy lélek se volt kint, viszont az úttesten egy férfiembert látott közeledni, pont az ő irányába. Mikor kicsit közelebb ért, megállapította, hogy egy idősebb cigány jön felé. Bár a szeme már nem volt a legjobb, de úgy tűnt neki, farkasszemet néznek egymással. Pár lépés után hirtelen József a fejét kezdte csóválni, vakarta is, mintha nagy gondban lenne, és még hangosan sopánkodni is kezdett.
– Jaj, jaj, szegény fejem! Itt meg mi történt? Jaj, maga szerencsétlen!
Pistát nehéz volt kizökkenteni a nyugalmából, de ez a hangzavar felkeltette az érdeklődését. Megvárta, míg a cigány odaér hozzá, mert kétsége se volt felőle, hogy éppen az ő portájához tart.
– Adjon Isten! Maga meg mit óbégat itt? – köszönt felé.
– Adjon Isten, magának is! Rá is férne most egy kis áldás a fejére!
A paraszt végignézett az idegenen, és megállapította magában, elég ágrólszakadt a szerencsétlen. Rongyosak voltak a ruhái, és a cipője is kilyukadt.
– Mondja már, mi van! Miért kiabál annyira? Ki maga?
– Balogh József vagyok, tisztelettel. Csak azért kiabálok, mert sajnálom magát – a cigány szavaira Pista még kíváncsibb lett.
– Aztán miért sajnál maga engem?
– Már messziről kiszúrtam ezt a csúnya nagy fekete átkot a házán. Ez mindig nagy szerencsétlenséget hoz magával.
– Átkot? Miféle átkot?
– Azt én nem tudhatom, de nagyon gonosz. Bizony mondom, nagyon gonosz.
A gazda nem tudta, mi tévő legyen, tovább faggatta.
– Tudja maga, hogy ki tette azt oda?
– Nem, nem tudhatom, hiszen nem is ismerem magát. Biztosan egy rosszakarója. Azt magának kell tudnia, kivel van rossz viszonyban.
– Nem jut eszembe senki. Hacsak nem a Kiss Pali, azzal összeszólalkoztam múltkor a kocsmában.
– Igen, az könnyen lehet – sopánkodott tovább József, majd ismét a házat figyelte, és látványosan szörnyülködött. Pista nem tudta, mit csináljon most, ő még ilyet nem is hallott eddig a faluban, csak a tévében látott hasonlókat.
– Mondja csak, ha már ott van, mert odatette valaki, akkor gondolom, le is lehet venni a házamról. Igaz-e?
– Igaz bizony. Amit odatettek, azt le is lehet venni. De nem egy olcsó mulatság az.
– Tud olyat, aki le tudná venni nekem?
– Nagy szerencséje van, uram, mert pont itt áll egy magával szemben. Már sokszor csináltam ilyet, mindig sikerrel.
– Rendben van, csak hát én kisnyugdíjas vagyok, nincsen felesleges pénzem.
– Értem én, hogyne érteném. Nehéz a sorsa mindenkinek. Nem is szeretném én kihasználni az ön szomorú helyzetét, ezért megcsinálom ingyen.
– Ingyen? – csodálkozott a gazda, mert ilyet ő még nem hallott cigánytól.
– Nem kérek érte pénzt, egy fillért se. Mindössze egy üveg bort, azt is csak úgy jelképesen.
– Megegyeztünk! Van jóféle házi borom, ízleni fog. Csinálja is, essünk túl rajta!
Józsi megörült a bor ígéretének, és nekikészülődött a nagy feladatra. Kigombolta, majd levette rongyos kabátját, és a fűre dobta maga mellé. Mindkét kezét látványosan az ég felé emelte, majd lassú körmozdulatokat végzett vele. Mikor befejezte, a ház felé mutatott, és megint kiabálni kezdett.
– Távozz a házról, átok! Távozz messzire, vissza ahhoz, aki küldött! Ámen!
Az egész nem tartott két percig, majd elégedetten felvette a földről a kabátját, és Pista felé fordult.
– Látja, ennyi volt, már meg is vagyok vele. Volt átok, nincs átok.
A gazda végignézett a házán, megnézte a cserepeket is. A pipája kezdett kialudni, így készülődött befelé.
– Köszönöm, barátom! Hálás vagyok! – vetette oda a cigánynak. – Most, ha nem haragszik, én megyek lefeküdni, elfáradtam.
– Menjen csak, menjen csak, fárasztó dolog ez az átok. A fizetségemet ne feledje!
Pista megindult befelé a kapun, közben odafordult felé.
– A bort? Hiszen most itta meg az egész üveggel – a válasza letaglózta Józsefet.
– Már ne bolondozzon velem! Még, hogy megittam! Ki látta azt?
– Hogy ki? Hát én. Csak nem azt akarja mondani, hogy nem hisz nekem? Hazugnak nevezne? Én se vontam kétségbe, amiket mondott. Maga látta azt az átkot, én pedig, hogy megitta az üveg boromat. Kvittek vagyunk, további jó napot! – azzal le is zárta a vitát, és bement a házába. Józsi hangosan morgott még valamit, de Pista csak kuncogott magában, és becsukta maga mögött az ajtót.
Elolvasta:
13
Nyomtatás
Agyad tépi a magány,
Rémület tölti be a szobát.
Pupilla szűkül, cimpa tágul,
A rémület tágra nyílt szemekkel bámul.
Szédülsz, tested meginog,
Az ajtót kinyitod.
Férfiak! Nem nők, asszonyok.
Gyanakvás, félelem fordul feléd,
Összetört minden remény.
A neveket magadban, halkan mormolod.
Ez megment, gondolod.
Zihál a sötétség, retteg a homály,
Agyadat szétrágják a kemikáliák.
Verik az ablakot, nyög a sötét,
Mindent, mi fontos volt, elvesztettél.
Családot, csodát, önmagadat,
Rémület zárja tágra pupilládat.
Nem ettél, nem ittál,
Mégis mennyire jóllaktál.
Tűzben nevetve zokogtál,
Gyermeket csak fényképen láttál.
Arcodat megmosod,
A tükör mosolyog,
Pünkösdkor áldás van,
A világ tisztára mosott.
Elolvasta:
22
Nyomtatás
Régen még voltak havak,
Télen befagytak a tavak.
A szánkók sikongva repültek,
Rajta kacagó gyerekek ültek.
Vakító fehérség lepte be a tájat,
Vetett a búzának puha ágyat.
Ereszen jégcsap, ágon zúzmara,
Házak tetején vastag hósipka.
Hógolyók ha repültek,
A lányok visongva menekültek.
A lábon korcsolya csillogott,
Tó tükrén sebesen villogott.
Nehéz súly húzta le az ágat,
Volt mit lapátolni a gazdának.
A magas hóban csapások készültek,
Az udvaron hóemberek derültek.
A mínuszokban fagyok erősödtek,
A kártevők halálra dermedtek.
Éjszaka, ha csillagok ragyogtak,
A ropogó léptek gyémántokat tapostak.
Ez volt ám az igazi tél!
Nem uralkodott a szürkeség.
Minden szeplőtlen volt és fehér,
Most is őrzöm emlékét még.
Elolvasta:
24
Nyomtatás
Agyad tépi a magány,
Rémület tölti be a szobát.
Pupilla szűkül, cimpa tágul,
A rémület tágra nyílt szemekkel bámul.
Szédülsz, tested meginog,
Az ajtót kinyitod.
Férfiak! Nem nők, asszonyok.
Gyanakvás, félelem fordul feléd,
Összetört minden remény.
A neveket magadban, halkan mormolod.
Ez megment, gondolod.
Zihál a sötétség, retteg a homály,
Agyadat szétrágják a kemikáliák.
Verik az ablakot, nyög a sötét,
Mindent, mi fontos volt, elvesztettél.
Családot, csodát, önmagadat,
Rémület zárja tágra pupilládat.
Nem ettél, nem ittál,
Mégis mennyire jóllaktál.
Tűzben nevetve zokogtál,
Gyermeket csak fényképen láttál.
Arcodat megmosod,
A tükör mosolyog,
Pünkösdkor áldás van,
A világ tisztára mosott.
Elolvasta:
50
Nyomtatás
Fúj a szél és kevereg,
Zörgeti az ágat.
Hideg eső permetez,
Áztatja a házat.
Felkapja a levelet,
Messzire elhordja,
Hideg herceg tábornoka
Vad szél úrnak kardja.
Fúj, süvít és kavarog,
Megtépi a fákat,
Messze hordja az avart,
Kisöpri a tájat.
Elolvasta:
18
Nyomtatás
Régen még voltak havak,
Télen befagytak a tavak.
A szánkók sikongva repültek,
Rajta kacagó gyerekek ültek.
Vakító fehérség lepte be a tájat,
Vetett a búzának puha ágyat.
Ereszen jégcsap, ágon zúzmara,
Házak tetején vastag hósipka.
Hógolyók ha repültek,
A lányok visongva menekültek.
A lábon korcsolya csillogott,
Tó tükrén sebesen villogott.
Nehéz súly húzta le az ágat,
Volt mit lapátolni a gazdának.
A magas hóban csapások készültek,
Az udvaron hóemberek derültek.
A mínuszokban fagyok erősödtek,
A kártevők halálra dermedtek.
Éjszaka, ha csillagok ragyogtak,
A ropogó léptek gyémántokat tapostak.
Ez volt ám az igazi tél!
Nem uralkodott a szürkeség.
Minden szeplőtlen volt és fehér,
Most is őrzöm emlékét még.
Elolvasta:
530
Nyomtatás
Öreg varjú, hat óra,
Fölszállott a karóra.
Nem volt rajta karóra.
Arra sétált a róka,
Fölnézett a karóra.
Varjú koma, hány óra?
Varjút igen bosszantja,
Nem tudja, hogy hány óra.
Kár, kár! Karom sincsen, nem óra!
Eredj innen, te róka!
Elolvasta:
152
Nyomtatás
Gyöngéden, halkan és nagyon,
Úgy ölelj, ahogy én akarom!
Érints meg, ha jő a reggel!
Ébressz föl csöndes szerelemmel!
Tedd, ami jó, hagyom.
Mosolyogj, légy a Napom!
Melengess, ha szívem vacog!
Gyöngeségben nyújtsd erős karod!
Lelkemet a Nap ne perzselje,
Adj árnyékot, emelj tenyeredbe!
Halld meg, amit nem is mondok!
Álmodd, amit én is álmodok!
Simogass, nevess és szeress!
Boldoggá engem így tehetsz.
Gyöngéden, halkan és nagyon,
Úgy ölelj, hogy örökké tartson!
Elolvasta:
362
Nyomtatás
Kihalt a táj,
Magányos lelkek szédelgik az éjszakát.
Árnyékban alak álldogál,
Szükségét végzi tán.
Sötét ablakok,
Mögöttük bánatok,
Az öröm az ablakban áll.
Kihalt a táj.
Szökőkút magában csobog,
Senki sem kérdi,
Miket is locsog.
Kihalt a táj.
Tátongó utcák,
Kongó közterek.
Hová lettek az emberek?
Vidámság sehol se jár.
Mondanám, alszanak,
Hogy munkába járjanak,
De hol van egy gyár?
Kihalt a táj.
Minden eladó, kiadó,
Sarkon hajdani borozó,
Benne már csak a szél muzsikál,
Üres, üres a pohár.
Kevés a lélek,
Szűkös az élet,
Kihalt a táj.
Cifra a nyomorúság.
