Költőm, a volt és lesz között
ki holtodban is elraboltad
árva leányszívemet, lettem rabod,
verseid láncként rám vettettek,
és hiába szólt szavaidban önző férfigőg,
tőled akartam tanulni a szerelmet.
Áldott asszony-öl adta létedet,
életvirágod letépte asszony-öl,
kísértette árnyuk rövidre szabott életed.
Mégis, ha bánat érte lelkemet,
menekültem a verseidhez.
Fölfodrozódó emléked a mélyből
felém sikolt, fekete zongora tépi
feledésednek dús palástját,
messze röppenő varjak ülnek
véres, nagy szíveden s marják.
Jöttél a hepehupás, vén Szilágyból
és lettél lelkem prófétája Te,
ki „új, nagy látások királyfia” voltál,
nagyváros erdeje rejtett, mint Bakony,
és soraidban Párizs dalol.
Ki vagy Te? Pogány pap, ki máglyát
gyújtott napsugaras önmagából?
Ki kalapot emeltél a Krisztus kereszt előtt,
és szánodon röpültél az éjben, én
hitetlen hittel Veled keresem az Istent.
Éltél könnyben, szenvedélyben, szennyben.
mégis láttad lelked hófehérnek.
Zengted az Ősz szent, nagy himnuszát,
most emléked lengi be Szent Mihály útját,
hol nélküled csatangolnak az őszi szelek.
Te, ki már éltedben a Halál rokona voltál,
nagy, szomorú szemeidben
az öröklét legyőzte az elmúlást.
Királyi, dús, örök-vén kamasz,
magad Krőzusnak hinni volt hited,
ránk testáltad minden kincsedet.
De tudd, nem halt meg a mese mégsem,
halálod lett az éhes lélek hiánya,
a szépre vágyók örök szomjúsága.
Költőm, a volt és lesz között,
még mindig hozzád menekülök,
Neked suttogom, más úgysem értene,
ha felsírnak a vágyak vénülő szívembe.
Emeljen égig, vagy rántson sárba az emlékezet,
nekem mindig a legnagyobb leszel.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.03. @ 18:26 :: Lázár-Horváth Zsuzsa
