dr Bige Szabolcs- : Nyaralás a tengerparton

 

Azzal kezdődött, hogy a tengerparti üdülőig öt gumidefektem volt. Felszórták szegekkel a parasztok az utat, mert zavarta az embereket az egyre növekvő forgalom. Ez nem vicc! Megmondotta egy ismerős tanitó, aki ott lakik az egyik gyanúsított faluban. Végül csak megérkeztünk – vettem két új kereket az egyik benzinkútnál.

Mivel a kicsifiam, lévén alig több egyévesnél, főleg tejjel élt. Vittünk is magunkkal tejet és az árokszélén szeszlámpával melegítettük neki. Ott is felejtettük a szeszlámpát valahol a fű közt.

Megérkezésünk a szállóhelyre simán zajlott, alig kellett két órát várakozni az előcsarnokban. A rákövetkező meglepetés (meglepetés!), hogy nem lehet tejet kapni aranypénzért sem. Kicsi fiunk pedig nem hajlandó semmi mást enni! Se levest, se főzeléket, húst, vagy kenyeret, még kiflit, perecet sem. Csak szalonnát – füstölt, otthonról valót. Ujjbegyin kockákra vágva magára kenyér, minden nélkül, úgy megette. Ivott rá valami üdítőt, vagy inkább vizet. Ezzel élt, míg haza nem mentünk. Egy hétig. Túlélte, sőt egy picikét még hízott is a szalonnakúrán.

Ezen kívül akadt még említeni való arról a nyaralásról. A nagymama, Mamaanyu ugyebár azzal a felkiáltással csatlakozott, hogy „majd én vigyázok a gyerekekre, ameddig ti elmentek kicsit szórakozni!” Ebből az lett, hogy este, mikor megkezdődött a zenés program, Mamaanyu megfogta a 14 éves nagylány kezét és

– Gyere kicsi, hallgassuk meg, mit énekelnek! – ezzel kifordultak az ajtón és átmentek a klubba.

Minden este.

Országos hírű énekesnő, Angela Similia énekelt nyolctól tízig. Amig el nem hangzott az utolsó szám, a Casa mea[1] (Az én házam) című, addig vissza sem jöttek.

Minden este.

Mikorra megjöttek, a gyerekek már aludtak, s mi is szinte.

Másik történetem is van Mamaanyu ténykedéséről. A napi program úgy történt, hogy reggeli után testületileg lementünk a partra. A gyerekek lubickoltak, pancsoltak, homokvárat építettek. Szóval, jól szórakoztak. Mi, felnőttek felváltva vigyáztuk őket. Amig egyik hűsölt a habokban, a másik a parton leste a gyerekeket. Utána cseréltek. Nos, rendben ment minden, míg egyszer csak anyu azt kérdezi, hogy „hol van Mamaanyu?” Tényleg, hol van? Nem látjuk semerre sem. Kerestük itt is. ott is, a partmentén, az emberek között. Sehol sem találtuk. Igaz, annyi ember között, ami a homokos parton nyüzsgött nehéz is lehetett volna nyomára bukkanni.

Nem volt más mit tenni, megfogtuk a gyermekek kezét és megindultunk a parton egyik irányba. Mentünk, mentünk, amerre nyaralóházakat, villákat láttunk. Jó gondolat volt arrafelé venni az irányt, mert az egyik villa bejárati kapuja előtt ott beszélgetett az elveszettnek hitt Mamaanyu.

– Milyen dolog ez? …

– Összetalálkoztam Riával. Ő ennek a háznak a gondnoka, és én itt nyaraltam öt évvel ezelőtt Nórikával, az unokahúgommal. Ő a gyerekekkel minden évben itt töltenek egy hetet. Innen ismerem Riát. Ismerkedjetek meg!

A gondnoknő betessékelte a házba a társaságot, a gyerekeket gyümölccsel kínálta, a felnőtteket kávéval és dulcsácával[2]. Kedves szokás azon a vidéken a dulcsácával való kínálás. Egy kiskanál édességet bele állítanak egy pohár vízbe, s így kínáljak.

– Mit csináljak ezzel? – kérdeztem nagy bután.

– Egye meg a dulcsácát és igyon rá vizet – kacagta tudatlanságomat Ria.

Tovább beszélgetve, a háziasszony elmondta, hogy ez a kínálás a legkevesebb, ami megilleti azt, aki a ház küszöbét átlépi. Bármilyen rövid ideig, akárha két percig is tart egy látogatás, a kanálka dulcsáca kijár a betérőnek. Mindenféle gyümölcsből, sőt még rózsasziromból is készülhet ez az édesség.

– Hallottam, hogy a nyári szilva héjából is készítenek dulcsácát, bár én még nem ízleltem – folytatta Ria.

A továbbiakban elmesélte, hogy a férje kihajózott a halászhajóval a tengerre. Nem lehet tudni, mikor tér vissza, három nap, egy hét, két hét múlva?   A halaktól, a halászat eredményétől függ. Amit fognak, mindjárt megpucolják és hűtőládába teszik. Van ehhez a munkához öt emberük, akik egész nap belezik, kaparják a halakat. A hulladék megy a vízbe, s azt azonnak felfalják a cápák, s más ragadozó halak. Tiszta munka! Ha megtelnek a hűtőládák, lehet vinni a halakat a konstancai halfeldolgozóhoz. Utána haza…

A kellemes beszélgetéssel repült az idő, és már nem is haragudtunk Mamaanyura, amiért eltekergett. Indultunk vissza a szállásunkra megbékélt lélekkel.

A „kalandok” ezzel még nem értek véget. Másnap ugyanis a kicsilány veszett el. Ez pedig a következőképpen esett. Reggeli után pár percre megpihentünk az előcsarnok egyik padjára letelepedve. Anyu számba vette a társaságot: egy, kettő,… hat, hét – megvagyunk mind. Mentünk is be a szobába, strandra öltözni. Ahogy beléptünk, vettük észre, hogy az akkor három éves kicsike hiányzik. Nosza, hamar keressük meg!

Kerestük a folyosón az előcsarnokban, az emeleten, a parkban. Sehol!

Anyu elment a strand-rádió stúdiójába, hogy mondanák be. „Hároméves, szőke hajú kislány, piros blúzban elkóborolt. Aki tud róla, itt jelentse! Nem tud románul…”

– Jó, bemondom! – mondta a fiatalember a stúdióból. – Beolvasom, ahogy lemegy ez a szám.

Anyu hiába könyörgött, hogy minden perc drága, bele kellett nyugodni, hogy csak a zeneszám után hangzik el a felhívás.

A strand-rádió egész nap, reggel nyolctól este nyolcig zenével szórakoztatta a nyaralókat. Néha közben-közben bemondtak helyi híreket, érdekesebb eseményeket, hirdetéseket és mást, ami érdekelheti a közönséget. Így például, ha egy kisgyerek eltekergett a szülei mellöl.

Aggódva vártuk, hogy a mi felhívásunkat is bemondják, hátha valaki megtalálja a kicsikét. Ott toporogtunk az ajtónk előtt, mikor kinyílott a szomszéd szoba ajtaja és kilépett a mi kicsi drágánk. Bement a szomszéd nénihez cseresznyézni.

A további napok hasonló kalandok nélkül teltek.

A hazavezető út hozott azonban újabb izgalmakat. Valamilyen, előttem ismeretlen okból kifolyólag a Bodzai-szoros nevű hágón keltünk át a Kárpátokon. Lehet, a hely történelmi múltja ihletett. Út vezetett itt a hegyeken keresztül már a római időkben, később a kun-besenyő betörések útvonala volt. Ellenük építtetett várakat a Barcaságba települt német lovagrend. Évszázadokon át erre vezettek a török-tatár- oláh betörések. Tizenhat augusztusában itt haladt keresztül egy román intervenciós sereg és meg sem állt Csíkszeredáig! Igaz, hamarosan kiverte őket az egyesült osztrák-magyar és német haderő az összes többi betörő seregekkel együtt.  És még Bukarestet is elfoglalták december 6-án.

Szép vadregényes tájban gyönyörködhettünk volna az úton, ha… ha a kanyargós szerpentineket kicsileánykánk gyomra nem sínyli meg. Végig hányta a hatvan kilométeres utat. Meg-megálltunk megpihenni, anyukája itatta, arcát hideg vízzel lemosta, ettől kicsit nyugodott, de ahogy indultunk, az első kanyarnál újra kezdte. Ahogy azonban egyenes szakaszra értünk, mintha elvágták volna, rosszulléte elmúlt és elaludt. Csak tova Brassó után ébredt fel és enni kért. Nagy kő gördült le a szívünkről, hogy nincs már semmi baja!

Tanultunk az esetből, s a következő nyáron repülővel, a belső járattal utaztunk. Ez az út is „megér egy misét”!  Azzal kezdődött, hogy nem adtak helyjegyet, hanem mindenki oda ült, ahova érte. Anyu a hároméves fiúkával az első ülések egyikén, a két nagyobb valahol középtájon és apa a kis leánnyal mögöttük három sorral. Jó, hogy egyáltalán látták egymást!

Külön téma továbbá, az üdítő osztás. Tudniillik; miután a gép elérte a repülési magasságot, a zsúrkocsival Pepsi-Colát – amit sehol máshol az országban nem árultak -, osztogattak az utasoknak. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha elegendő üdítőt hoztak volna ki, de a negyven utasnak csak harminc üveggel. Tíznek nem jutott! Reklamálni azokban az időkben nem lehetett, legfeljebb ügyeskedni, hogy a kevésből szerezni lehessen. Különben is, aki kapott egy üveg üdítőt örvendezett, aki nem, az bosszankodott. Nehéz volt kiszámítani, mikor fogy el a készlet, mert egyszer elölről kezdték, máskor a gép végétől.

A Pepsi-Colánál fontosabb volt azonban, hogy a gyerekek, akik először ültek életükben repülőn, miként bírjak a repülést? A kicsi fiú amint a gép elhagyta a földet, menten elaludt, a többiek nézelődtek, egy kis rosszullétről panaszkodtak, de baj nem történt, s érkezés után nagy lelkesen magyarázták úti élményeiket.

Szerencsésen megérkezve, elfoglaltuk a szobánkat – alig másfélórás várakozás után -, és a szálloda bárjában lehetett Pepsi-Colát kapni!

 

 

[1] https://www.youtube.com/watch?v=8yz6stc7l7g

[2]nagyon édes kandírozott gyümölcsíz

Legutóbbi módosítás: 2019.08.07. @ 21:32 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 619 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.