Szilágyi Hajni - Lumen : TélHegyek

Nyomtatás

Fáradt mindennapok ülnek a szív rozsdás rácsai mögött. Lehetnének ünnepek, hétköznapok, de ezek inkább szánalmas szerepek, pillanatok. Rendezetlen monológok. Kulcsra zárt érzések döngetik a vastag falakat, ajtókat. Az élet fekete-fehér törmelékein várod a feloldozást. Hiába üvöltesz, nem vagy szabad. Soha nem is voltál. Anyád helyett kiáltottál, vajúdtál, harcoltál, hogy egy istentelen pillanatban megszülethess. Idegen- árván. önmagadtól, világodtól, mint egy eltévedt, nyári esőcsepp a kopott járdán. Senki nem hívott, senki nem várt rád, nem marasztalt. Magadra maradtál. Talán, ha repülni tanított volna anyád. Vagy csak azokat az ígért álmokat hagyta volna bőröndnyi életed, gyűrött rongyai közt, hogy ne fázz, ha résnyire megnyílik a hideg világ, s ne félj, ha nincs, ki megtartsa feletted az omladozó éjt. De mindent magával vitt. Te maradtál. Elfelejtett gondolatnak, jelnek, szünetnek. Most te tartod a falakat, esteket, nappalokat. Hajlítasz, bomlasz, zajongsz, rejtesz. Hús-vér árnyak elől bujkálsz, elmaradt ölelésekről írsz verseket. Szerelem szaggatja szívedről a dobbanásokat. Fekete – fehér, igen – nem. Szeret – nem szeret… Harc, játék, szárnyalás, zuhanás. átszeretkezett pillanatok szívedben, szétdobált, hangos percek szobádban hevernek. De már nem nézel hátra, se le. Fel? – a magasságokat úgysem érintheted. Kócos hajú estéket bújtatsz boldog mesékbe, fáradt szemek fényében olvasod a holnapok reményét. Faltól falig üres szavak. Tavasz. Nyár. Ősz. Tél. Az idő visszanéz még rád, de te újra, és újra befejezetlen napokat hagysz magad után. Kidobott lomok, törmelékek. Múltad temeted, jelened rejted. Szemedben elfáradt estek takaróznak a lét, és nemlét határán összebújva. Nincsenek vonulások, se szárnycsapások. Csak felhő, örvény, sodródás. Terítetlen asztal. Vetetlen álom. Hideg falak. Isten, ima, feloldozás. Vajon merre járnak az emberarcú istenek… Jégvirág (k)arcok születnek. Nézed a burokból nyíló fényeket. Olvad a világ. Törik, szakad a holnap. Kopik, hasad a tegnap. A lépcsők a semmibe vezetnek. Az út most valami zord, jéghegyek felé kanyarodó képzelet. Hiába a megbocsájtás, elengedés, a mennybe jutás is pokoli érzés (lehet)… Magába fogad a Csend, mi megtart, kitakar, betakar …de már ez is csak egy istentelen pillanat